„A tisztelet, a szeretet hiányzik leginkább a mai világból”

Honnan indult, milyen volt a fiatalkora?

Szegény családba születtem, szüleim napszámosok voltak, fiatalon én is sokféle munkát végeztem, a földeken, építkezéseken, gyárban. Szépen rajzoltam, és az első republikában a cseh fináncok biztattak is, mondták, az állam pénzén elküldenek tanulni, de aztán 1938-ban bejöttek a magyarok, és ebből a tervből nem lett semmi. Pesten kitanultam a géplakatos szakmát, még megvan az iparlevelem is, amit a Budapesti lakatosok, késesek, köszörűsök, mérlegkészítők, puskaművesek, reszelővágók, vasesztergályosok és vasöntők ipartestülete állított ki. A Duna túloldalán, a Leányvárral szemben egy olajfinomítóban helyezkedtem el. Mikor lebombázták a veszprémi repülőteret, oda akartak áthelyezni minket, azzal az ígérettel, hogy nem kell berukkolnunk. De 1944 júniusában mégis megkaptam a behívót, Pestre, Esztergomba, majd Zala megyébe kerültem a páncélosokhoz. 1944 karácsonyán egy társammal eltávozást kaptunk, a parancsnok még szavunkat vette, hogy ünnepek után biztosan visszatérjünk. Csakhogy közbeszóltak a harcok, az oroszok bekerítették Budapestet, és már nem lehetett visszamenni. Komáromban a karhatalmi zászlóaljhoz soroltak, itt estem orosz fogságba január 6-án.

Megjárta a Szovjetunió munkatáborait is?

Szerencsére nem. Az elfogottak közt volt vagy 80 munkaszolgálatos és egytucatnyi katona, éjszakára Hetényben szállásoltak el bennünket. Mi hárman egy falu közepén álló házba kerültünk, és amikor reggel felkeltünk, azt láttuk, hogy a többeket már tovább terelték. Rólunk valószínűleg megfeledkeztek. Gondoltam, én akkor innen hazagyalogolok, de megint feltartóztattak az oroszok. Kissé meggyötörtek, amikor kivittek az udvarra, mondták, kezeket fel, na, akkor gondoltam, itt a vég, ők meg csak nevettek.  Az egyik tiszt viszont megsajnálhatott, mert menlevelet adott, azzal, hogy ha oroszokkal találkozom, azoknak mutassam meg, ha meg németekkel vagy magyarokkal, azok úgyis elengednek. Mert hiszen még mindig magyar katonaruhában voltam. Persze, féltem, hiszen a katonák sokszor hamarább kapták elő a fegyvert, mint kérdeztek volna. Szerencsésen hazaértem, de másnap meg a nyilasok járták a falunkat, keresték a katonaszökevényeket. Jobbnak láttam, ha önként jelentkezem Komáromban a katonaságnál.

A háború után aztán újabb megpróbáltatás várt a családjára.

Jött a kitelepítés, a deportálás. Mi nem voltunk jómódúak, a szüleimmel és öcsémmel Csehországba, Čáslavba vittek. 1946 decemberében két napot vesztegeltünk a hetényi állomáson bevagonírozva, a hidegben, míg az összes szerelvény megtelt szerencsétlen magyarokkal. Ingóságainkat vihettük magunkkal, de hát a ház, a szülőföld itthon maradt. Csehországban aztán úgy válogattak bennünket, mint a rabszolgákat. Bennünket nagyon gyorsan kiválasztottak, hiszen négy munkaképes emberből állt a család. Megint szerencsém volt, jó emberhez kerültünk Vlačicére, egy emeletes házban laktunk, más izsai családokkal együtt. A legjobban persze az otthon hiányzott, ám az nem igaz, hogy be lettünk volna zárva, mint ahogyan többen mesélik, én kétszer is hazalátogattam azokban az években. A gazdánk megbecsült minket, de hát mindenütt vannak jó és rossz emberek. Igaz, láttam azt is, mennyivel rosszabb körülmények közé is kerülhettünk volna, egy idő után ugyanis át akartak minket helyezni Prágába, a gazda egy másik birtokára. Fel is pakoltak a teherautóra, de amikor odaértünk és láttuk, milyen penészes, rossz épületben akarnak elszállásolni, azt mondtuk, mi ott nem maradunk, le se pakoltunk a teherautóról, visszamentünk Vlačicére. Emiatt se bántottak. Két és fél év után jöhettünk aztán végleg haza. Családi házunk üresen állt, mert bár korábban laktak benne Magyarországról áttelepítettek, azok válogathattak, idővel jobbat találtak és kiköltöztek a miénkből.

Az árvízi mentésből is kivette a részét.

Megkaptam a katonai behívót, pedig nem is nekem kellett volna berukkolnom, valakiével kicserélték az én behívómat. Amikor átszakadt a gát, Csehországból ide vezényeltek minket, pont a szomszéd faluba, Patra. Építettük a gátat, segítettünk, ahol tudtunk. Sokszor nyakig gázoltunk a vízben. Jól meg is fáztam, hónapokig kezeltek aztán a Tátrában.

Miként lett mentős?

Már a deportálás előtt volt jogosítványom. Visszatérésünk után kis ideig gépészként dolgoztam egy műhelyben, a hajógyárban, a szövetkezeti traktorállomáson, majd, amikor megtudtam, hogy sofőrt keresnek az ógyallai mentőállomásra, jelentkeztem, és kis ismeretségnek köszönhetően fel is vettek. Ettől kezdve 35 évig, 1983-as nyugdíjba vonulásomig mentősként dolgoztam. E hosszú évek alatt megtettem kb. 1,8 millió kilométer, keresztül-kasul bejártam az egész országot. Az egymilliomodik kilométer után kaptam is egy jelvényt.

Azaz 45-ször megkerülhette volna az egyenlítőnél a Földet. Sikerült balesetmentesen megtenni ennyi utat?

Egyszer belénk hajtott oldalról egy kocsi, más balesetem nem is volt. Akkoriban azonban még nem úgy volt, hogy a mentőben orvos vagy mentőtiszt utazott, magam jártam ki a betegért, balesetekhez, az orvos csak beteglátogatáskor jött velem. Elvégeztem az elsősegély-tanfolyamot is. Több szülésnél segédkeztem, volt, hogy egy fiatal lány a szalmabálák közt szült meg, ott vágtam el a köldökzsinórt. Egy másik asszony meg úgy szült meg a mentőkocsi hátuljában, hogy nem is tudtam róla. Amikor beértünk Komáromba, az orvosok jól leteremtették, miért nem szólt. Mert ha valami baja lett volna a kicsinek, engem vontak volna felelősségre. Egy öngyilkosjelöltet kilógó belekkel hoztam be, kérdi az orvos, mi történt, Józsi bácsi. Mondom neki, harakiri, doktor úr. Bizony, sok emlékezetes eset volt. Egy ideig aztán még nyugdíjasként is dolgoztam a szövetkezetben, traktorral, kombájnnal jártam.

Ma miként telnek a napjai?

Hol vidáman, hol szomorúan. Egyedül élek, feleségem, Ilonka 2012-ben halt meg, fiamat másfél éve temettem. De nagyon jó menyem, unokám van, ők ellátnak mindennel. Amíg tudtam, dolgozgattam a kertben, sajnos, most már nem igazán bírok. De nem unatkozom, naponta megveszem az Új Szót, olvasom a Delta hetilapot is, tévézgetek, főleg a focit szeretem, nem azokat az össze-vissza műsorokat, piff-puff filmeket, amiket manapság adnak. Szomszédasszonyom, Marika (Tóth-Kurucz Mária – a szerk. megj.) mindig hív a Gyöngyösbokréta éneklőcsoport próbáira, visznek a fellépésekre is. Meg aztán verseket fabrikálok, ha eszembe jut valami, akkor fogom a papírt-ceruzát, és írogatok. Hol a múltról, a deportálásról, a szép emlékekről, de még a mai dolgokról is, a divatról, az emberi kapcsolatokról. Már összegyűjt egy kisebb kötetre való.

Nem hagyhatom ki a kérdést, minek köszönheti, hogy testileg-szellemileg ilyen jól tartja magát?

Világéletemben szerettem dolgozni, soha nem ódzkodtam a munkától. Mindenben mértéket tartottam, de bizonyára jó géneket is örököltem. Nagymamám 97 évesen halt meg és van egy 97 éves unokatestvérem is.

A fiatalságon kívül mi az, amit a régi világból visszahozna, ami legjobban hiányzik?

Igaz, szegénységben, szerényen éltünk, de a szeretet jobban megvolt az emberek között. Régen egy utca szinte egy család volt, a rokonok összejártak, ma meg nem ismerik egymást. Ha valaki elment az utcán, megszólították, hova-hova? Ma, ha ilyen kérdez az ember, visszamordulnak, hogy mi közöd hozzá. A tisztelet, a szeretet, az egymás jobb megbecsülése, ez hiányzik a legjobban.