A tanító úr és tizenöt kisdiákja

Bogárszemű, eleven kis lurkó. A kisdiákokat nagyon lehet szeretni, de a figyelmüket hosszabb időre lekötni szinte képtelenség.Somogyi Tibor felvételeMert az egy szál negyedikes például ezt sem teszi, a tavalyi tanévben 726 óra igazolatlan hiányzást gyűjtött össze és idén is ritkán látta a tanító úr – Dulai Ferenc. Ő nagy valószínűséggel még írni, olvasni sem fog megtanulni, a többieknek legalább erre van esélyük, mert többre ha képességeik lennének is, egyszerűen igényük nincs.

Valóság és szappanopera

A Zselíz melletti picike faluban valamikor a rendszerváltás tájékán állt meg az élet, amikor tönkrement a helybeliek többségének munkát adó szövetkezet, majd a fiatalok a megélhetés és az iskola után fokozatosan elköltöztek. A mintegy 420 lelket számláló település 196 munkaképes lakója közül csak hétnek van állása, a többiek évek óta szociális pótlékból tengődnek, mert már munkanélküli segélyre sem jogosultak. A munkalehetőségek hiánya mellett a másik ok, amely miatt a fiatal családok többsége elhagyta a falut, a roma lakosság növekvő aránya. A népszámláláskor ugyan csak 28-an vallották magukat roma nemzetiségűnek, de a valóságban tízszer ennyien vannak, és már évek óta csak a roma gyerekek látogatják a helyi összevont évfolyamos kisiskolát is. A idei tanévben 15 kisdiák ül a padokban: 8 elsős, 4 másodikos és 4 harmadikos – csupa bogárszemű, fekete fürtös, eleven kis lurkó, akiket nagyon lehet szeretni, de a figyelmüket hosszabb időre lekötni szinte képtelenség. Dulai Ferenc mégis 18 éve próbálkozik a lehetetlennel.

„A legfontosabb az, hogy az embernek ne legyenek illúziói, tisztában kell lenni azzal, mi a maximum, ami ezeknél a gyerekeknél elérhető, és ehhez mennyi türelem kell” – mondja Dulai Ferenc. „Azt mondják, hogy az ismétlés a tudás anyja, hát itt százszor el kell mondani mindent újra meg újra, és még akkor sem biztos, hogy megjegyzik. De nem is gondolom, hogy tudósokat nevelhetnék belőlük, ha megtanulnak valamelyest írni, olvasni, számolni és megszokják, hogy egy közösségben alkalmazkodni kell a többiekhez, be kell tartani bizonyos szabályokat, az már nagyon komoly eredmény. Ide úgy jönnek első osztályba a gyerekek, hogy a többség még a tollat sem tudja tartani, mert otthon soha nem rajzolt, nem képes figyelni, mert otthon soha nem meséltek neki, és nem is érti, miért kellene igyekeznie, hiszen otthon sem látta soha, hogy valaki törte volna magát valamiért. Nincsenek példaképeik, vagy ha vannak, teljesen torzak, a szappanoperák főszereplőit jobban ismerik, mint a mesehősöket – csupa ilyen filmszereplő nevét viselik, mert a szülők reggeltől estig tévét néznek. Ha arról akarom meggyőzni őket, milyen fontos, hogy a gyerek iskolába járjon és tanuljon, azt mondom: milyen jó lesz, hogy el fogja tudni olvasni az újságban a tévéműsort. Ez általában hat, mert a szülők között is sokan annak, akik csak a nevüket tudják aláírni. A munkanélküli lét itt már megrögzött életforma, az időt segélyosztástól segélyosztásig mérik, és amikor megjön a pénz, nem nagyon gondolnak a holnapra. Olyankor napokig tart a dínomdánom, a gyereknek megveszik a legdrágább Adidas cipőt, miközben lyukas a kabátja, kilószámra vásárolják a cukorkát, csokoládét, úgyhogy kenyérre sem marad, vagy egy egész karton fagyasztott csirkét vesznek, holott hűtőjük sincs. A cipőt, persze, pár nap alatt tönkreteszik, a csoki elfogy, a meggondolatlanul összevásárolt élelmiszer pedig megromlik. Aztán következnek a nélkülözés hetei, amikor a gyerek éhesen jár iskolába és az egyetlen biztos eledele az ebéd, amiért a szülők mindössze egy koronát fizetnek naponta. A valódi költség 21 korona, de 20 koronával hozzájárul a községi hivatal, és ez komoly motiváció, hogy iskolába járjanak.”

Szegény falu szegény iskolája

A teljesen elszegényedett falu önkormányzata erején felül támogatja az iskolát, tavaly például új mellékhelyiséget építtetett az udvari budi helyett, és bevezettette a gázfűtést is. Máshol talán már feladták volna, de itt mindenki tudja, ha ez az iskola bezár, a sallói kisdiákoktól elveszik a tanulás lehetőségét, mert arra, hogy naponta Zselízre járjanak, nem lesz a szülőknek pénze. A kötelező iskolalátogatás ugyanis egy dolog, hiába szólnak róla törvények, az isten háta mögött a valóság az úr. Dulai Ferenc tanító minden hónapban kimutatást készít a diákok hiányzásáról, és aki 15 óránál többet nem tud igazolni, annak a szüleit is figyelmezteti. Ez általában visszhang nélkül marad, mert a szóban forgó szülők maguk sem tartják fontosnak az iskolalátogatást, így aztán a szociális hivatalt kell értesíteni, amely megvonja a családi pótlékot. Pontosabban. a pénzt a községi hivatal számlájára utalja és az ott dolgozó alkalmazottak vásárolnak belőle a családnak élelmiszert vagy ruhát. Nekik pluszmunka, de az érintetteknek még jól is jön, mert , ha elfogy a segély, és már betevő falatra sem telik, még mindig van hová fordulni. Ezen kívül az önkormányzat félévenként 500 koronával támogatja az iskolásokat – ebből az összegből tanszereket vásárol nekik a tanító, azért ő, mert a szülők nem biztos, hogy ceruzákra, füzetekre költenék. Ugyancsak Dulai Ferenc „gazdálkodik” a Pázmány Péter Alapítványtól kapott fejenként 4500 koronás oktatási támogatással is – tavaly ebből vett minden gyereknek fogkefét, fogkrémet, törülközőt, tornafelszerelést és papucsot is.

Aki ötöst kap...

„Itt mindig azt kell szem előtt tartani, hogyan lehet a legegyszerűbben eljuttatni hozzájuk azt, amire szükségük van, legyen szó ételről, ruháról, vagy akár a tudásról is. Nagyon szeretik például a meséket, néha ezekbe próbálom becsempészni az ismeretanyagot, de beszélgetni is órákig lehet velük bármiről. Ilyenkor látom, mennyire hiányoznak nekik a példaképek és az, hogy valaki meghallgassa, hogyan gondolkodnak a világ dolgairól. Minden érdekli őket, de minden csak nagyon rövid ideig. A rajz- vagy kézimunkaóra számukra a legnagyobb megpróbáltatás, ahhoz egyáltalán nincs türelmük, hogy valamivel hosszasan, pontosan pepecseljenek, ők rögtön akarnak mindent. Itt az is teljesen természetes, hogy amikor a harmadikosoknak magyarázok valamit, az elsősök is közbekotyognak ahelyett, hogy a saját feladatukra figyelnének. Ilyenkor bevonom őket is a társalgásba, csak hasznukra lehet, ha valamit megjegyeznek. Aki ötöst kap, annak az a büntetése, hogy az adott feladatot újra el kell végeznie. Ha mondjuk verset kellett megtanulni, akkor egy versszakkal több a penzum. Ez bizony gyakran megesik, mert az ötösök itt napirenden vannak, a négyes már jó jegynek számít és a hármas tanulót a szülők is úgy könyvelik el, mint kiváló előmenetelűt. Előfordulnak azért kettesek és egyesek is, hiszen vannak akik kitűnően olvasnak, mások nagyon ügyesen számolnak, csak ritkaság, hogy valaki mindenben egyformán jó.”

A jövőkép: munkanélküli segély

A garamkissallói kisdiákok nem álmodoznak arról, hogy tűzoltók lesznek vagy katonák, a faluban semmiféle foglalkozást nem látnak, időtöltésként is csak a ténfergést tudják elképzelni. ĺgy sziszifuszi munka rendszert teremteni a napjaikban, meggyőzni őket arról, hogy az a normális, ha az embernek dolga van, és az ő dolguk a tanulás. Szidással, büntetéssel semmit nem lehet elérni náluk, hiszen nincs mit veszíteniük, és sokszor még a dicséret sem azt váltja ki belőlük, amit elvárnánk.

„A sikernek, dicséretnek nagyon tudnak örülni, de ahelyett, hogy még jobban igyekeznének, hamar elbízzák magukat, mintha azt gondolnák, hogy nekik ennyi elég is a tudományokból. Kár, mert némelyik igazán többre lenne képes. Itt van például Rajmund, aki másodikos, és másfél éve jár ide. Semmit nem tudott, amikor beíratták hozzánk, most szebben olvas, mint a harmadikosok, nagyon jól számol, de már nem olyan lelkes, mint kezdetben. Milan is szépen olvas, ő az egyetlen, aki rendszeresen megvásárolja a Tábortüzet – bármi lehetne belőle, ha nem húzná le ez az ingovány. Egyetlen olyan diákom volt az elmúlt 18 év alatt, aki Zselízen, a felső tagozaton tiszta egyes lett, de ő sem tanult tovább. Itt még a legjobb képességű gyerek is arra ítéltetett, hogy munkanélküli váljon belőle. Egyszer végeztem egy felmérést a nagyobb gyerekek között és megkérdeztem, mik szeretnének lenni. Egytől egyig azt válaszolták, hogy »sociálkár«. Ez a jövőképük, de nem szabad megütközni rajta, mert soha nem láttak mást.”

Ezek a legszebb évek

Aki mégiscsak igyekszik és 2,5 a tanulmányi átlaga, vagy legalább 0,75 százalékos javulást ér el, az 200–300 koronás ösztöndíjat is kaphat a községi hivataltól. Ennek a követelménynek általában a másodikosok felelnek meg, mert őket elsőben még nem osztályozták, a többieknek már sokkal nehezebb egyensúlyozni a kedvelt tantárgyakból kapott jó jegyek és a gyakrabban előforduló négyesek, ötösök között. Sokan mentális adottságaik miatt sem képesek elsajátítani az alapiskolás tananyagot, de mivel a szülők nem viszik el orvoshoz, pszichológushoz őket, hivatalosan minden rendben van.

„A valóságban ez kisegítő iskola, de mivel nincs róla papírunk, az ezzel járó előnyöket sem élvezhetjük. Minden nap az ábécénál és a szorzótáblánál kezdünk újra mindent, és a nyári szünet után még a harmadikosok többségét is újra tanítom olvasni. Mégsem éreztem soha azt, hogy felesleges a munkám. Az elmúlt 18 év alatt volt lehetőségem megismerni őket, tudom, hogy a genetikai adottságukon, a lobbanékony természetükön nem változtathatok. De arra is rájöttem, hogy ha az ember őszintén közeledik hozzájuk, és az is érdekli, mi váltja ki belőlük az agresszivitást, elutasítást, félelmet, akkor sok-sok türelemmel megtalálhatja a hozzájuk vezető utat. Én mindig azt tartom szem előtt, hogy az ő életükben talán ezek a legszebb, legtartalmasabb évek, amelyeket az iskolapadban töltenek, és ezért igyekszem, hogy minél több örömben, élményben legyen részük. Hogy mire mennek vele, az már nem tőlem függ, de hátha némelyikükben sikerül felébreszteni a jobb, a több utáni vágyat” – mondja Dulai Ferenc.

Tavaly a garamkissallói alapiskolában is pályázatot írtak ki az igazgatói posztra, de – ugye, nem meglepő – Dulai Ferencen kívül senki nem jelentkezett. Neki azonban meg sem fordult a fejében, hogy munkahelyet változtasson – egy igazi maratoni futóhoz méltó szívóssággal teszi a dolgát, bár ezt igazán kevesen értékelik. Még az állam sem, hiszen a tavalyi pedagógusi béremelések után neki nem hogy több, de 1400 koronával kevesebb lett a fizetése.

Örökölt ösztönök, tanult minták

Nyilván nem a pénzért választotta ezt a hivatást a garamkissallói kisdiákok napközis nevelője Riedly Krisztián sem. A kisölvedi fiatalember a délutánokat tölti a nebulókkal, leckét ír velük, mesél nekik, közös játékokra tanítja őket – vagyis tulajdonképpen az otthoni foglalkozást és a szülői törődést igyekszik pótolni.

„Soha nem gondoltam, hogy pedagógus leszek, a katonai pálya vonzott, de a mečiari időkben esélyem sem volt katonai főiskolára bekerülni. 1999-ben agykárosodással született meg a kislányunk, és az orvosok azt mondták, hogy ha életben marad, akkor sem fog annyira rendbe jönni, hogy iskolába járhasson. Akkor elhatároztam, hogy ha ő nem mehet, akkor majd én hazaviszem neki az iskolát. Nyitrán akkor nem nyílt az alsó tagozatos pedagógusok számára levelező szak, ezért Nagykőrösre, a Református Károlyi Gáspár Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karára jelentkeztem, és fel is vettek. Közben a kislányunk elhunyt, de én elkezdtem a tanulmányaimat, megszerettem ezt a hivatást. Ma már azt hiszem, azért kellett a világra jönnie, hogy ráébresszen, hol a helyem. Rögtön az első évben Ipolypásztóra hívtak helyettesíteni, ott egy évig tanítottam és a napköziben is dolgoztam. Aztán, amikor Garamkissallón megbetegedett a nevelő néni, nekem szóltak, és most már lassan két éve vagyok itt. Számomra nem volt újdonság hogy roma kisgyerekekkel dolgozom, mert Ipolypásztón is voltak. Amikor idejöttem, tudtam, hogy náluk a nevelés a lényeg. Semmin nem szabad csodálkozni és megütközni, mert itt még azt is el kell magyarázni nekik, hogy nem szabad az udvaron a homokba pisilni, arra van a benti vécé. Néha akkora itt a hangzavar, mint a piacon, mind egyszerre akarnak beszélni. Ha egymás között vagyunk, úgy-ahogy működnek a dolgok, de amint megjelenik egy idegen, máris olyanok, mint a kis színészek, szemrebbenés nélkül lódítanak. Néha előfordul, hogy bejön veszekedni valamelyik szülő, mert a többiek bántották a gyerekét. Ilyenkor mindig akad tanú azok között is, akik aznap iskolában sem voltak, mert nem bírják ki, hogy ne ahhoz szegődjenek, aki dominánsabb, aki az ő szemükben nyerésre áll. Ezt nem lehet bennük megváltoztatni, elfojtani, de arra lehet törekedni, hogy az örökölt ösztönöknél erősebbek legyenek a tanult minták. Arra például kifejezetten büszke vagyok, hogy ebben az iskolában egyetlen gyerek sem beszél csúnyán. Megtanulták, hogy ez illetlen, szégyellnivaló. Ugyanígy képesek megtanulni mást is. Lehet, hogy náluk tovább tart, mások az utak és a módok, de végeredményben ugyanolyan nyíltszívű, jóra vágyó gyerekek, mint a többiek. Arról kellene őket meggyőzni, milyen sokra viheti az, aki tanul, de attól tartok, ezt csak olyasvalakinek hiszik el, aki közülük küzdötte fel magát.”