A szülők tudni akarják az igazságot

Viktor szelíd, inkább visszahúzódó fiú volt. A képen jobbra kisöccse, Péter Több mint egy hét telt el a 13 éves gyulamajori Stefankovics Viktor tragikus halála óta. A szerencsétlenül járt fiú Gyulamajor határában szeptember 24-én délután hat óra tájban a Komárom–Érsekújvár között közlekedő személyvonat kerekei alatt lelte halálát. A vasúti rendőrség első hivatalos közleménye szerint a fiú öngyilkosságot követett el, amit a mozdonyvezető vallomására alapozott, aki úgy látta, hogy egy fiatal személy a vágányokra hajtja a fejét. A család azóta sem tudja elfogadni ezt a változatot; meggyőződése, hogy baleset történt.

Viktor szüleit és nagyszüleit gyulamajori otthonukban kerestük fel. Először is mély felháborodásuknak adtak hangot amiatt, hogy az ügy alapos kivizsgálása előtt öngyilkosságként tüntették fel fiuk tragikus halálát. Kizárt dolog, hogy Viki öngyilkos lett – állítják egyöntetűen a szülők és nagyszülők. – A tragédia napján is éppolyan volt a fiú, mint azelőtt bármikor, viselkedésében semmi feltűnőt nem észleltek. Egyest hozott haza az iskolából, megebédelt, megírta a leckéjét, felkészült a másnapi órákra. A feleségem és a menyem tököt pucolt, amikor a nagyanyja átküldte hozzám Vikit a szomszéd utcába, hogy tréfából kérdezze meg, mikor cseréljük le végre a 10 éves Ladánkat – emlékezett vissza a nagyapa. – Én azt feleltem neki, hogy jó lesz az már nekünk, ezzel a gyerek visszament, és nevetve át is adta a nagyanyjának az üzenetet. Ekkor láttuk őt utoljára élve. Aki így tréfálkozik, viccelődik, az nem akar egy óra múlva öngyilkos lenni.

Viki ezután elment hazulról. Máskor is elengedték egyedül, megbíztak benne, hiszen szolid, rendes gyerek volt. Hat óra tájban rémülten mondta a nagypapának egy utcabeli fiatalasszony, hogy nagy baj van, mert Viki a síneknél fekszik. Pillanatokon belül ott voltak a töltésen, amely a házak tőszomszédságában fut, de azonnal látták, nincs segítség. A fiú koponyájának jobb felét szétroncsolta a vonat, az arcával együtt. – Nem igaz tehát, hogy a fején ment keresztül a vonat, mert akkor abból nem maradt volna semmi – mondta az édesapa, akinek az a szomorú feladat jutott, hogy azonosítsa a holttestet. Viki fél méterre feküdt a síntől, nem rajta. A család véleménye szerint a fiú a sínekhez felkapaszkodva megcsúszhatott a kőtöltésen, valószínűleg beütötte a fejét, megszédült, talán el is ájult, ezért nem tudott elugrani a közeledő vonat elől. A fejét pedig a mozdony vagy a szerelvény széle kaphatta el.

Információik szerint Viki akkor délután két másik gyerekkel játszott a töltés oldalán, ám ezek a gyerekek, és főleg szüleik határozottan tagadják ezt. – Mi nem vádolni akarjuk a gyerekeket, még csak nem is haragszunk rájuk, hiszen a fiunkat úgysem adhatja vissza senki. Egyszerűen szeretnénk tudni, mi az igazság – kesereg az édesanya. – Mitől félnek, miért nem mondják el nekünk, ha valóban együtt voltak? Sokkal könnyebben viselnénk a fájdalmat, ha kiderülne, hogyan halt meg Viki.

Azt, hogy Viki akkor délután nem egyedül játszott, a másnap iskolából hazatérő falubeli diákok mesélték el szüleiknek, akik aztán Stefankovicséknak is beszámoltak erről. Az egyik falubeli fiúcska többször is felkereste Viki nagypapáját, és azt mondta neki, hogy a fiúk – és megnevezte, kikről van szó – nem segítettek Vikinek a síneknél. – Természetesen mi is felkerestük a gyerekeket, illetve szüleiket, ám tagadták, hogy akkor délután együtt játszottak volna Vikivel. Egyikük édesanyja, aki aztán a nagyapát is értesítette a tragédiáról, állította, hogy ő egyedül látta Vikit a síneknél, fia pedig tanult a kérdéses időben. Azt nem engedte, hogy a fiával beszéljünk. A másik kisfiú pedig – szülői felügyelet mellett – elmondta, hogy egy másik sráccal (azzal a fiúval, aki édesanyja szerint otthon tanult a kérdéses időben) játszottak az utcában, és onnan látták meg a töltésen fekvő Vikit. Az állítólag otthon tanuló srác nyomban szólt az anyukájának, aki aztán értesítette a nagyapát. Az utcasarok és a töltés egyébként alig 100 méterre van egymástól.

– Bűnbakot keresnek a szülők, de az nem hozza vissza a gyermeküket – tette hozzá a nyilatkozó kisfiú anyukája. Az általunk harmadikként felkeresett fiú viszont egészen mást állított. Elmondta, hogy a tragédia másnapján, reggel iskolába menet a két fiú (tehát azok, akik most azt állítják, hogy csak megtalálták Vikit, játszani viszont nem játszottak vele) beszámolt neki a történtekről. Elmesélték, hogy Viki meg akarta hallgatni, jön-e a vonat. Felmászott a töltésre, de valami miatt már nem tudott felkelni a sínek mellől, ők pedig elfutottak segítségért. – Én biztos, hogy elrántottam volna Vikit a sínektől, nem hagytam volna ott feküdni – tette még hozzá.

Viki szülei tehát továbbra is csak reménykednek, hogy kiderül az igazság, tudomásuk szerint viszont rajtuk kívül még senkit nem hallgattak ki a faluból. A szülők kihallgatása is kutyafuttában történt, még a tragédia napján, és az édesapának, valamint az édesanyának az volt az érzése, mintha a rendőrök minél előbb le szerették volna tudni az egészet.

Jozef Búranský, a vasúti rendőrség szóvivője elmondta, hogy az érsekújvári vasúti rendőrség a komáromiaknak adta át az ügyet, de egyelőre semmilyen új információt nem kapott tőlük. Megerősítette viszont, hogy a nyomozás folytatódik.

A 13 éves fiú a komáromi Munka Utcai Alapiskola nyolcadik osztályos tanulója volt. Osztályfőnöknője és osztálytársai is elképzelhetetlennek tartják, hogy a jól tanuló, példás magaviseletű fiú öngyilkos lett volna. Szerintük is csak baleset történhetett. – Miért pont Viktorral történt ez, hiszen ő olyan jó fiú volt? – kérdezte könnyekkel a szemében egyik osztálytársnője, maga is tudván, hogy ilyen kérdésekre nincs válasz. Búcsúlevélről vagy bármilyen csekély jelről, amely öngyilkosságra utalt volna, sem a szülők, sem a diáktársak nem tudnak.

Elszomorító, hogy vélt vagy valós félelmek miatt érzéketlenül, már-már cinikusan állnak egyesek az esethez. Talán elég lenne végiggondolniuk, hogy az ő gyermekükkel is megeshetett volna ez a tragédia. Akkor bizonyára ők is hálásak lennének mindenkinek, aki segít kideríteni az igazságot.