A mi Rákóczi Ferencünk

Jól emlékszem, a földszinti termek egyikében kajakok sorakoztak, a másikban valamiféle vashordók hevertek kusza összevisszaságban, az udvart fölverte a gaz, ellepte a csalán. Egyedül a tetőn lehetett látni valami lassú, tétova munkálatok nyomát, hogy össze ne dőljön az egész épület. Ha a nagyságos fejedelem szerény mellszobra nem állt volna a kastély előtt, semmi sem emlékeztetett volna a hely szellemére. Szomorúan gondoltam arra, mire jutottunk, mivé lettünk mi, felvidéki magyarok az elmúlt évtizedekben, hogy még azt sem jutott osztályrészül megbecsülni, amire szentségként kellene felnéznünk. Mit vétettünk a sorsnak, hogy így elbánt velünk? Mi történt a magyarsággal, hogy történelmének egyik legfényesebb helyszínét így hagyta semmivé lenni? Más nemzeteknél zarándokhely lenne, ami nálunk pusztuló, reményeink szerint megmenthető műemlék, majdani panteon. A kivert ablakokon átsüvítő szél mintha a történelem távoli zugaiból kerekedett volna. Tizenöt éve ennek.

Pozsony felé autózva jutott eszembe, hogy a Rozsnyótól (ahol a híres trónfosztás készült, s amely végül az ónodi országgyűlésen esett) nem messzire fekvő Csoltón is töltött egy éjszakát II. Rákóczi Ferenc. Vajon tudnak-e erről gömöri atyámfiai? Hogy emléktábla akkor nem jelezte, micsoda fény ragyogta be ezt a kis Sajó-parti falut egykor, legalább egy napra, nem csoda. De hogy azóta sem eszmélt rá senki az emlékezésre, valamit elárul arról, hogyan viszonyulunk II. Rákóczi Ferenc személyéhez. Vagy inkább tespedtségünkről. És sorolhatnánk a felvidéki helyszíneket, községeket, ahol Rákóczi gyűlésezett, táborozott, vagy ahol csak megfordult. Az említett Gömörből indulva nyugat felé, a teljesség igénye nélkül: Rozsnyó, Gömöri, Rimaszombat, Fülek, Ipolyság, Inám, Hídvég, Csalomja, Léva, Zselíz, Párkány, Kürt, Kéménd, Érsekújvár, Tornóc, Surány, Nagykér, Pata, Tompa, Gimes, Nyitra stb. Végiggondolta-e valaki, mekkora az adósságunk? Mintha visszaköszönne a Thököly Imre Nikodémiában 1704 júniusában kelt levelében leírt gondolat: a világ állhatatlan.

„Őrizkedjék az árulóktúl”

A törökországi emigrációból üzenő Thököly pedig nem sejthette, hogyan is sejthette volna, hogy a huszadik század elejéig, az ő halálától 200, a fejedelem halálától 170 évet kell várni arra, hogy hamvaik hazakerülhessenek. „Ugyanis emberek, változások alá rekesztettek vagyunk, édes Fiam-Uram; kivált az ki olyan igyben s fegyver között forog, mint kegyelmed: mikor nagyobb szerencséjét látja – akkor féljen szerencsétlenségtűl, mert az fegyver senkinek nem kedvez! Féljen s őrizkedjék az árulóktúl, s tanúljon az én példámon; az német hitinek, gratiájának semmiképpen ne higyjen, óvatosan még másoknak is: mert az világ állhatatlan – addig becsűli, szereti az embert, míg hasznát veheti.”

Úgy tűnik, Rákóczinak nem elsősorban azért halványabb a kultusza és az emlékezete a kelleténél, mert időben oly távol áll tőlünk (hiszen Mátyás királyhoz még messzebb nyúlik vissza az igazságot áhító kollektív emlékezet), hanem nem tanították meg velünk, miben volt nagy és megismételhetetlen a fejedelem életműve. Egy történészünk szerint négy alakja van a magyar történelemnek, akit Európa a maga hőseinek is elfogadott: Hunyadi, a törökverő, Zrínyi, a költő és hadvezér, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Valamennyien a szabadságba és nemzetükbe voltak szerelmesek. Rákóczi fejedelem annyiban emelkedik ki közülük, hogy megelőzte korát, és azontúl, hogy a rabságba került nemzetet akarta felszabadítani, a szinte nem létező, szétdarabolt országot Európa vérkeringésébe igyekezett bekapcsolni. Nem trónt akart, nem uralkodni vágyott, hanem szolgálni nemzetét. Nem rajta múlott, hogy ez a sziszifuszi küzdelem sikertelenül ért véget, hanem a Thököly által is említett árulókon. Mert a külső ellenséggel könnyebb volt megbirkózni, mint a főurak árulásával. A Pálffyakkal és a többi köpönyegforgatóval, akik – Arany Jánossal szólva – „fent a tányért váltják”. Bonnac márki, a francia király lengyelországi megbízottja 1603-ban írja Rákócziról: „Könnyen le fogja győzni az eléje tornyosuló akadályokat, visszaállítja hazáját abba a szabad és független állapotba, amelyben a Hunyadiak korában volt, és befejezi a nagy művet, melyet kétszáz esztendő óta egyetlen férfi sem tudott megvalósítani.” Honnan sejthette volna a francia diplomata, mennyire korhadtak a magyar gyökerek, s mi lesz az a fátum, amely Rákóczit Rodostóig űzi? Hadd említsek két momentumot abból a mozaikból, amely a fejedelem művére jellemző. Az egyik: a gazdasági szervezés munkájában a fejedelem igyekezett elkerülni, hogy készpénzadót vagy erejét meghaladó terheket rakjon az ország lakosságára. Arra törekszik, hogy a szabadságharc jövedelmét a lakosság megadóztatása helyett a termelés útján növelje. Hallatlan, mondaná a kései utód. Hadviselést folytatni a nép megnyuvasztása nélkül? Reformokat megszorítás nélkül? Hogyan? Például úgy, ahogy Ráckóczi gondolta, aki kérlelhetetlen szigorral lépett fel a hazára nem gondoló, csak a saját hasznot szem előtt tartó nemességgel szemben. „Meglesz a haszon – inti Rákóczi az egyik, gyarapodásban túlbuzgó nemest –, csak előbb a szabadságot keressük.” Árnyalatok, melyek a tankönyvekből kimaradtak. Hogy Rákóczinak minden társadalmi osztályt sikerült zászlai alá vonni, megelőzve a romantika korát, amikor a nép nemzetté vált.

A talpasokról szóló mesék

szépek és lelket melengetők, az országát megtalált fejedelem romantikus alakja, a bujdosók nótái végigvihetők a századokon, Krasznahorka büszke vára alatt ma is felcsendül a Rákóczi-nóta, ám volt abban valami öngyilkosan korszerű, amit Rákóczi – szinte empirikus módon – megtanult, s hogy alig huszonnyolc évesen igazi államférfivá nőtte ki magát. Ezzel keveset foglalkozik a romantikus emlékezet. Amely mellesleg hol nemesi ködbe, hol osztályküzdelmek gőzébe csomagolta alakját, mindig az ideológia szükséglete szerint. Amit jobb híján magyar fátumnak is szoktunk nevezni, s amely még Kossuth Lajost is majdnem arra kárhoztatta, hogy magyar állampolgárságát elveszíti. Külön törvényt kellett alkotni a személye miatt, hogy ne legyen pária. Végül Kossuth is, Rákóczi is hazakerült, igaz, csak holtukban. Kossuth egyébként így emlékezett meg Rákócziról: „A roppant áldozatok, melyeket elveiért hozott, emelik a nem alkudozó száműzött emlékét oly magasra, hogy az ily parányi ember, mint magam, szédeleg, ha hozzá feltekint.”

A nagyságos fejedelem száz esztendeje érkezett Kassára (pontosabban alig másfél évtized múlva utódállamba került), ám hogy valóban hazatért-e a szívünkben, s nem csak egy távoli legendaként él az emlékezetben, kérdés. „Roppant vállalkozás volt az övé, s személyiségét is csak akkor értékeljük helyesen, ha a feladathoz és a körülményekhez mérjük” – írja róla Köpeczi Béla. Mi, magyarok, pedig szeretjük az egyszerű, nem túl bonyolult példaképeket.