A holtak porhüvelye után a kripta is az enyészeté

A felsőelefánti kastély története 1836-ban kezdődött, amikor Gyulai Ferenc megvásárolta a birtokot; a kis képen: a közeli mauzóleumban feldúlták a vandálok a sírokatJana Beňová felvételeiAz erdő mélyén megbúvó impozáns kriptában hét ember aludta örök álmát, amíg a fosztogatók békén hagyták őket – a magas téglafalak és a márványszarkofágok azonban csak a második világháború végéig őrizték háborítatlanul a holtak nyugalmát.

Az első nagy betörést az ötvenes években követte el egy, az erdőben mulatozó részeg társa-ság: lefeszegettek és elvittek néhány márványtáblát és rézfogantyút, amit tudtak, szétvertek, a koporsókból kiráncigált holttestekből pedig máglyát raktak és meggyújtották. Nemesemberek földi maradványainak meggyalázásáról lévén szó, ezt a vétséget akkoriban nem büntették olyan szigorúan, a tettesekre talán még bírságot sem róttak ki. Mindössze annyi történt, hogy a helyi nemzeti bizottság befalaztatta a kilenc sírkamra ajtaját, de a rossz szándékú látogatók számára ez sem jelentett akadályt; egyszerűen kibontották a téglafalat, és elvitték a mozdítható márványlapokat. Még a hatalmas szarkofágok fedőlapjait is megpróbálták elgörgetni vasrudak segítségével, de ez nem sikerült nekik. Az, hogy közben emberi maradványokon taposnak, senkit nem érdekelt, még a közeli tüdőszanatórium errefelé sétáló betegeit sem. A nyitrai pedagógiai főiskola egyik, történelem iránt érdeklődő diákjának kellett 1990-ben meglátnia a szörnyű pusztítást ahhoz, hogy legalább az emberi maradványok méltó helyre kerüljenek. A somorjai Mészáros Péter mindent lefényképezett, pontos leltárt készített a kriptában fellelhető tárgyakról, és a sírfeliratok, valamint a levéltári dokumentumok alapján először az elhunytak történetét állította össze, majd felkutatta a még élő leszármazottakat.

Pálos rendházból barokk kastély

A ma már szlovák településnek számító Felsőelefánt (Lefantovce) akkor írta be magát a magyar történelembe, amikor Elefánty Mihály földbirtokos 1369-ben megalapította itt a pálos rendházat. Ez volt az Özséb esztergomi kanonok által 1263-ban létrehozott magyar szerzetesrend terjeszkedésének ideje, és a felsőelefánti monostor a rend egyik legfontosabb központja lett. Itt avatták be a szerzeteseket a bölcsészettudományok rejtelmeibe olyan neves tudósok, mint Ányos Pál, itt tanácskoztak a rend vezetői és a környék lakói, valamint itt íratták meg fontos szerződéseiket. 1774-ben – miután II. József megszüntette a pálos rendet, és a barátok kiköltöztek – az új tulajdonosok még egy emeletet húztak az eredetileg gótikus épületre, és különböző célokra használták. A jobb sorsra érdemes épületet 1836-ban vette meg Gyulai Ferenc táborszernagy, és ezzel a vásárlással kezdődött a felsőelefánti kastély története. Az ő halála után fogadott fia, Edelsheim-Gyulai Lipót örökölte a kastélyt; ő barokk stílusú kúriává alakíttatta át. Lipót lovassági tábornokként szolgálta a Habsburgokat mint Magyarország főhadparancsnoka; nevéhez fűződik a magyar lovassági stratégia kidolgozása, amelyet később Európa valamennyi hadserege átvett.

Kripta az erdő közepén

Katonai teendői miatt Edelsheim-Gyulai Lipót soha nem élt felsőelefánti birtokán, de fia – aki a keresztségben ugyancsak a Lipót nevet kapta – épp az apja 1883-ban bekövetkezett halálakor építtette az erdő közepén a családi mauzóleumot. Harmincöt évvel később a tábornok mellé, a kripta hatodik sírkamrájába helyezték felesége, Kronau Friderika földi maradványait – annak ellenére, hogy férje halála után másodszor is férjhez ment. Fiuk, a sorrendben második Edelsheim-Gyulai Lipót a katonai pályán már nem jeleskedett, de szintén kiemelkedő egyénisége volt korának: a Magyar Gyermekvédő Liga elnökeként árvákról gondoskodott, és lelencházakat alapított, sőt a birtokán található kisebb kastélyt is árvaházzá alakíttatta át. (Az általa vezetett Gyermekvédő Liga vitette például József Attilát is nevelőszülőkhöz, Öcsödre.) Az ifjabb Lipót 1928-ban hunyt el Budapesten; őt a felsőelefánti családi mauzóleum első sírkamrájába temették, mellette feleségét, Odescalchi Irmát és három gyermeküket helyezték örök nyugalomra: a kétéves Imrét, a négyéves Alízt és a harminckilenc évesen súlyos cukorbaj következtében elhunyt Lillyt. Paula lányuk végső nyughelye ismeretlen, az 1888-ban született Lipót fiuk pedig a felsőelefánti birtok utolsó ura volt. A horvát származású Pejachevich Gabriellával kötött házasságából három lányuk született: 1913-ban Éva, 1915-ben Maritta és 1918-ban Ilona. Gabriella később megszökött Kohanszký Józseffel, egy helybeli nemesemberrel. A három kisgyermekkel egyedül maradt Lipót 1920-ban ismét megházasodott; második felesége, Rothkugel Ella egy kislányt is hozott magával, a kétéves Alexiát. Ez a népes család 1948-ig élt a birtokon – a háború után a nagy kastélyból átköltöztek a kisebb vadászkastélyba –, majd az államosítást követően valamennyien külföldre távoztak. Az utolsó Edelsheim-Gyulai Lipót kilencvenhárom éves korában halt meg Cannes-ban; Éva ma Belgiumban él, Maritta Németországban, Ilona Portugáliában, Alexia pedig Monacóban.

A négy nővér

Mészáros Péter hosszas keresés után a magyar külügyminisztérium segítségével szerezte meg Ilona asszony címét, és elküldte neki Portugáliába a feldúlt kriptáról készített fotókat. Miután a hölgy válaszolt, a további három testvérrel is felvette a kapcsolatot, és 1994 júniusában megszervezett egy találkozót Felsőelefánton, hogy megvitassák a mauzóleum további sorsát.

„A helyi polgármesterrel, a plébánossal, Ilonával és Alexiával együtt nézték meg a kriptát, és a két nővér azonnal elvetette a felújítás gondolatát – emlékezik vissza a tizenkét évvel ezelőtt történtekre Mészáros Péter. – Nem azért, mert ez többmillió koronába került volna, hanem azért, mert senki sem tudta volna garantálni, hogy vandálkezek nem törik fel újra. Abban állapodtak meg, hogy az önkormányzat a hölgyek költségén összegyűjti, és méltó módon helyezi el felmenőik maradványait. A községi hivatal által elkészített költségvetés 48 ezer koronával számolt, és miután ez a pénz megérkezett, egy helybeli munkanélkülivel feltártuk a sírokat. Vagy háromszáz darab csontot és bebalzsamozott testrészt találtunk, ezenkívül koszorúk fémvázait és a szarkofágokat díszítő domborművek töredékeit. A tábornok sírjában rábukkantunk egy kb. harminc centiméteres, fémlánccal összekötött lófarokra is, amely nyilván vezérőrnagyi rangjára utalt. Sírja felett a falon egy márvány dombormű ábrázolta őt, amint lóháton, kivont karddal a kezében átugrat egy elesett katonán, a ló gyeplőjét a halál fogja. A domborműből több rész is hiányzott már, később a vadászkastély új tulajdonosai elszállították, és az épület előtt állították fel. Miután a csontokat összeszedtük, egy közös koporsóban a Csarada család templom melletti kriptájában helyeztük el a sírfeliratokat tartalmazó márványtáblákkal együtt. Azóta is ott vannak, és az Edelsheim-Gyulai kripta üres épülete úgy tűnik, menthetetlenül az enyészeté.”

Nincs pénz a felújításra

A mauzóleum sorsáról hasonlóan vélekedik Anton Bódi, Felsőelefánt polgármestere is. Amint megtudtuk, a műemlékvédők tavaly nézték meg az épületet, de egyelőre nem küldték el javaslatukat a községi hivatalnak. „A mauzóleum a község tulajdona, de nincs pénzünk a helyreállítására és arra sem, hogy állandóan őriztessük. Legutóbb 1996-ban törtek be, még akkor is kisebb darabokra zúztak és elvittek néhány márványtáblát. Talán rosszul tettük, hogy a kriptához vezető erdei utat mindig kitisztíttattuk, mert így mindenki könnyen megtalálta. Néhány éve nem vágjuk a cserjét, az érdeklődők csak nagy kerülővel vagy árkon-bokron át jutnak el a kriptához, de akit az épület történelmi értéke érdekel, és nem márványlapokat akar lecipelni, az megteheti ezt a sétát” – mondta Bódi.

Zuzana Vydarená, a Nyitrai Kerületi Műemlékvédő Hivatal munkatársa szerint az Edelsheim-Gyulai-kripta addig maradhat a védett műemlékek listáján, amíg a falakon a stukkók teljesen el nem áznak, a márványszarkofágok maradványait szét nem hordják, a téglafalakat le nem bontják: „Azt fogjuk javasolni a községi hivatalnak, hogy legalább a márványlapokat helyezzék biztonságba, mert arra kevés az esély, hogy az épületet is megmentsék. Nagyon jó állapotban vészelte át a két világháborút, és tényleg felbecsülhetetlen építészeti érték, de sajnos a nyilvánosság érdeklődésére nem számíthat. Az oda temetett elhunytak nem voltak ismert, neves személyiségek, a közelben sincs semmilyen turisztikai látványosság, mert a nagy kastélyban az ötvenes évek elejétől tüdőszanatórium működik, úgyhogy az állam nem áldozott a felújítására. Valamikor a nyolcvanas évek elején beszakadt a tető, és azóta évről évre láthatóbb a pusztulás. Persze még mindig érdemes lenne megmenteni, a községi hivatal pályázatok útján is szerezhetne pénzt, de mint minden önkormányzatnak, nyilván nekik is sokkal égetőbb gondjaik vannak, mint egy százéves kihasználhatatlan épület rendbehozása.”

A magyar kormányzó menye

Ha a felsőelefánti mauzóleumot teljesen el is rejti az erdő, és elfelejtik a környékbeliek, az egykor odatemetett elhunytak emlékét máig is őrzik a világba szétszóródott leszármazottak. Az Edelsheim-Gyulai lányok élettörténetében a háború utáni évek minden hányattatása megtalálható, és talán csak szigorú neveltetésüknek, szívós természetüknek, erős akaraterejüknek köszönhetik, hogy kibírták. Kislánykorukban német, francia, angol és olasz nevelőnők tanították őket, de szüleik a zongoraleckéken és a táncórákon kívül nagy figyelmet szenteltek annak, hogy a hétköznapi életben is boldoguljanak. Kortársnőikhez mérten nagyon is vagány lányoknak számítottak, motorbicikliztek, autót vezettek, sőt Ilona még a repülőgép-vezetést is megtanulta. Erre a tudományára később, Horthy István fia feleségeként szüksége is volt. 1940-ben kötött házasságában csak rövid boldogság adatott meg neki; 1941-ben megszületett István fia, ám 1942-ben repülőbalesetben (vagy merényletben?) meghalt a férje. A háború végén a németek az egész Horthy családot Bajorországba deportálták; az őreik azt a parancsot kapták, hogy végezzék ki őket, de azok megkegyelmeztek nekik. Portugáliában kaptak menedéket, ahol Ilona újra férjhez ment Guy Bowden nyugalmazott angol tiszthez – két éve őt is eltemette. Fia, Horthy István építészmérnök, öt gyermek apja.

Hányattatott sorsok

Edelsheim-Gyulai Évát és férjét, Kendeffy Ádámot 1944-ben tartóztatták le a nyilasok, és először Sopronkőhidára, majd Németországba küldték, ahonnan csak a háború után térhettek vissza megkeresni két gyermeküket. A család 1956-ban költözött Belgiumba.

Maritta Darányi Györgyhöz, egy őrsújfalusi birtokoshoz ment fele-ségül, és 1956-ban Németországba szökött vele. Most kilencvenegy éves, egy kölni luxuspanzióban él.

Alexia – aki már kislánykorában is olyan jól festett, hogy szülei műtermet építtettek neki a kastély mellé – 1939-ben férjhez ment Tisza Kálmánhoz. Egy kislányuk született, de még ugyanabban az évben elváltak, és Alexia Esterházy Józseffel kötött házasságot; tőle két fiút szült. Tiltott határátlépésért a háború után hároméves börtönbüntetésre ítélték, amit Szombathelyen és Kalocsán töltött le. 1956-ban szökött ki Svájcba, ahol Esterházy József halála után harmadszor is férjhez ment. Miután ismét megözvegyült, Monacóba költözött, és visszatért régi szenvedélyéhez, a festészethez. 2004-ben, nyolcvanhat évesen hunyt el.

A négy nővér a rendszerváltás óta többször ellátogatott Magyarországra, főleg Budapestre, a régi ismerősökhöz és a hajdani Horthy-birtokra, Kenderesre; Szlovákiában rég nem jártak már. Ha eljönnek, akkor sem Felsőelefántra visz az első útjuk, hanem Lovásziba, régi barátnéjukhoz, Siebert Éva nénihez, aki ifjúkori társaságuk egyetlen élő tagja. A rég elhunyt Edelsheim-Gyulaiak, a nagy vadászatok, a fényűző bálok és a közös bridzspartik emlékét a környéken már csak ő őrzi – minden sírkőnél és márványtáblánál jobban.