A Felső-Bodrogköz híres pincéi

A szőlészet jelentőségéről beszédes tanúbizonyságot szolgáltat pl. Királyhelmec gótikus címere – szőlőfürt és szülőindák. Az igazi fellendülés azonban inkább a 16. század második felétől számítható. A tároláshoz pincékre volt szükség. Legkorábban ilyenek a lakóházak közelében létesültek. Pl. egy 17. századbeli öszszeírás szerint csak Királyhelmecen a pincék száma meghaladta a lakóházakét. Az igényesebb és tartósabb pincék elsősorban ott létesülhettek, ahol a felszín közelében, lehetőleg lejtőn (kisebb a vízbetörés veszélye) tömör, de jól faragható vulkáni tufa található. Kiemelkedő példát képviselnek a kisgéresi pincék: torokszerűen futnak a felszín alá, akár 15-20 méter mélyre. Itt többnyire elágaznak. Az elágazások száma szorosan összefügg a pincék tulajdonosainak számával. Az eredeti, tufába faragott pincék nincsenek aládúcolva, sem kővel kirakva. A torkokat viszont boltíves kőkirakással erősítették meg. Hasonlóképpen kővel – szárazon – kirakott a bejárat homlokzata. Nagyobb méretű pincéket csak a tehetősebb szőlősgazdák, pl. a leleszi premontrei rend volt képes megépíteni – ilyen a két királyhelmeci hatalmas, kereszt alaprajzú pince a Csonkavár alatt és a Rákóczi utcán. A 20. század utolsó évtizedeiben a kisgéresi példát sikeresen utánozták Szentesben, ahol a Pilis-domb lejtői hasonló geológiai adottságúak. Más volt a helyzet Kiskövesden, ahol a tömbös riolitban kellett sokkal nagyobb fáradsággal és költséggel kialakítani a pincéket, az elhagyott kőfejtő falában. A Felső-Bodrogközben a pincék zömmel csupán érlelésre-tárolásra szolgálnak. Az előfeldolgozás és egyéb borászati munkálatokra alkalmas, nagyobb előtérrel, kiszolgáló helyiségekkel, többnyire a Bodrog jobb partján, részben már a tokaj-hegyaljai borvidékhez tartozó községekben fordulnak elő.

Érdemes még pár szót ejteni az itteni picéket körülvevő legendákról. Az első az építmények korára vonatkozik. A lokálpatrióta helybéliek szívesen öregbítenék a picék keletkezésének korát – pl. Kisgéresben elterjedt az a hit, hogy már a tatárjárás előtt megvoltak és állítólag ezekben bújtak el a helybéliek a mongol-tatár hadak elől. Ez aligha igaz, hisz az úrbéri összeírásokban bizonyított tény, hogy a pincék nem épülhettek a 17. századnál korábban, sőt zömük a 19. században épült, nem is beszélve arról, hogy ugyan milyen menedéket nyújthattak volna a csaknem két évig itt portyázó hordák ellen a hideg-nedves pincecsapdák. Királyhelmecen és más hegyi községben pedig az a szép, de megalapozatlan legenda él, hogy a várak a szomszéd várakkal több kilométeres, földalatti folyosókkal voltak (vannak) összekötve. Itt valójában elfelejtett pincékről van szó, amelyek megtalálása jó táptalajt szolgáltatott a Gárdonyi Géza által az „Egri csillagokban” népszerűsített alagút-elméletek. A reálisan gondolkodó olvasó bizonyára megérti, hogy ha még nem is becsüljük alá az egykori építők technikai képességeit (bár a több tíz kilométeres „metróalagutak” megépítésére aligha volt eszközük és pénzük) nem hihető, hogy meg tudták volna oldani a talaj- és folyóvíz elleni védelmet, a síksági részeken.

Felső-Bodrogköz pincéi manapság a gyarapodó és elő népi építészet részét képezik, és még ha olykor meg is kérdőjelezhetjük az újbóli kialakítások esztétikai értékét, el kell ismerni, ma is fontos találkozóhelyek és folytatói egy sajátságos helyi hagyománynak.