A fekete kontinens cirkusza

A rendezés tele van ötletekkel, finomságokkalSomogyi Tibor felvételeA cirkusz Afrikában ismeretlen műfaj. Ezért eleinte igencsak megmosolyogták azt a Guineában forgató francia filmest, aki az afrikai törzsi táncokban az európai cirkuszművészettel rokon elemeket vélt felfedezni. Laurent Chevallier egy világhírű artistaképzőhöz, Pierrot Bidonhoz csengetett be egy merész ötlettel, aki látott fantáziát a dologban, és ketten együtt létrehozták Afrika első akrobataiskoláját. Az intézmény 1998-ban nyitotta meg kapuit, a másfél éves képzés során a legkülönbözőbb területekről érkező helyi fiatalok ismerkedhettek számukra teljesen idegen technikákkal, amelyek az akrobatikus táncból eredően mégis közel álltak hozzájuk. A legügyesebb növendékekből alakult a Circus Baboab, ez a stílusteremtő összművészeti csoport, amely mára meghódította a világot. Augusztus elején a Sziget fesztiválon léptek fel, méghozzá hat egymás utáni estén. Előadásuknak gyorsan híre ment, az utolsó napon már egy banánt se lehetett volna a nép közé dobni. Légi, trapéz- és talajakrobatika, zsonglőrködés, és persze tánc minden menynyiségben, fergeteges tempóban, hatalmas adag humorral, és egy meseszerű történet köré építve. A koreográfus, Ibrahima Camara nagyon vigyázott arra, hogy a közönség meg tudja különböztetni a táncelemeket az akrobatikától. A vizuális kavalkád szigorú rend szerint zajlik, improvizációra kevés a lehetőség, hiszen nem egyszer tizennégy artistát és hét zenészt kell mozgatni a színpadon. A rendezés tele van ötletekkel, apró finomságokkal. A zsonglőrködéshez szükséges bábukat például hagyományos afrikai kosárban, a fején hozza egy nő, a „majmok” pedig közben a közönséggel incselkednek. A főszereplő néhány banánt dob a közönség közé, mi pedig jót mulathatunk magunkon, tanulmányozva, hogyan vívnak felnőtt emberek közelharcot hat darab túlérett gyümölcsért. „Rosszabbak vagyunk, mint a majmok” – mondja valaki mellettem, és mennyire igaza van!

A produkciós vezető, Isabelle Sage sokatmondóan mosolygott, amikor álmélkodni kezdtem neki a látottakon. „Az elsődleges cél az volt, hogy bemutassuk a tradicionális guineai kultúrát. Az artistaképzőben olyan tehetségekre leltünk, akiknek adottságait vétek lett volna nem kihasználni. A szereplők számára igazi varázsszó volt Európa, mivel az előző rendszerben ki sem tehették a lábukat Guineából, nem hogy egy másik kontinensre utazhattak volna” – meséli Isabelle, hozzátéve, hogy a kivételes képességű növendékek egy része szó szerint az utcáról toppant be. A cirkuszművészet mellett olyan alapvető dolgokra is meg kellett tanítani őket, mint a higiénia, az evőeszköz-használat, vagy a fogamzásgátlók használata. „Ha egy falat a földre esett, sokan úgy nyúltak le érte és tették a szájukba, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nehezükre esett megszokni, hogy tányérjukat ne a földre tegyék, hanem az asztalra” – mondja a produkciós vezető, aki már pár hónap alatt jelentős változást tapasztalt a növendékek viselkedésében.

Az európai cirkuszon nevelkedett nézők csak fokozatosan döbbennek rá, micsoda nyaktörő attrakciókat látnak A fejlődést egyébként magam is lemérhettem: amíg Isabelle-re várva ácsorogtam a díszlet mellett, egy artista észre vett, hátra szaladt a sátorba, és mosolyogva egy széket penderített a fenekem alá. „Némelyiküket franciául is meg kellett tanítanunk, mert a törzsi szuszu nyelvben sok mindenre nincsenek szavak. A legtöbben sosem jártak iskolába, írni-olvasni sem tudnak, ezt is a franciával együtt kellett úgy-ahogy megtanulniuk. Számukra az akrobataképző volt az egyetlen lehetőség a kiemelkedésre, ezért a guineai kulturális minisztériumtól is támogatást kaptunk a programra” – magyarázza az előadás vezetője, aki örömmel konstatálta, hogy a növendékekben hazafias érzés is munkál. Ünnepekkor ma is felöltik a hagyományos viseletet, és a jelmeztervezők munkáját is aktívan segítették. Az előadás kosztümjeit nem a show kedvéért, hanem büszkeségből viselik, még akkor is, ha tornadresszben egyszerűbb lenne végrehajtani a nyaktörő mutatványokat. A zenészeket szintén ugyanabban az iskolában képzik, némelyikük tizenkét évesen került oda. A Szigeten bemutatott „A doboló majom legendája” című előadás zenei rendezője afrikai ütős-alapokat kevert dzsesszelemekkel, ám a hetvenhét éves Momo Wandel Suma a tavasszal elhunyt, így jelenleg csak dobosok kísérik a mutatványokat. Ez számomra egyáltalán nem volt zavaró, mivel ritkán látok hét dobost bonyolult ritmusokat verni teljes szinkronban. Isabelle viszont maximalista, szerinte az előadás nem teljes a Parker- és Cloeman hatásokat idéző dzsessz-futamok nélkül.

A tanulási folyamat legnagyobb meglepetése egyébként az volt, hogy az afrikai fiatalok alig másfél év alatt sajátították el az európai artistaképzőkben négy éven át oktatott technikákat. Ezen még a sokat tapasztalt Pierrot Bidon is elcsodálkozott. A világsikerhez szükséges pluszt az adta, hogy a képzés során a növendékek természetes mozgáskultúrájára építettek, azaz nem átformálni akarták őket. Ettől a produkciónak olyannyira spontán hatása lesz, hogy a néző azt hiszi, improvizációt lát. Ráadásul itt nem kíséri diszkrét dobpergés a hármas szaltókat és halálugrásokat, melyek végén az artista nem pukedlizik, hanem vidáman táncol tovább. Az európai cirkuszon nevelkedett nézők csak fokozatosan döbbennek rá, micsoda nyaktörő attrakciókat látnak.

A Circus Baobab társulatának tagjai Guineában ma már a leghíresebb emberek közé tartoznak, felismerik őket az utcán, egész családjukat el tudják tartani, megvették első tévéiket, azóta olyan farmerben és izompólóban pompáznak, mint az amerikai sorozatok sztárjai. Európában pedig szinte szétszedik őket. Spanyolország, Portugália, Olaszország, Hollandia, Belgium, Dánia, Anglia és Magyarország után az afrikai „cirkuszos kocsik” Németország felé vették az irányt. Csak remélni merem, hogy a hazai szervezőirodák valamelyikének emberei ott ültek a Sziget gyepén, és most azon ügyködnek, hogyan lehetne minél hamarabb meghívni tájainkra ezt a világra szóló produkciót. ĺme, egy kis segítség számukra:ww. circusbaobab.org