A Dunánál – tizenhárom évvel később

May Imre kerületvezető erdész szerint csupán „több vizet kellene engedni az ágrendszerbe... Ennyi az egész.” A szerző felvételeHogy a bősi vízművet nem szabad megépíteni, már akkor nyilvánvalóvá vált, amikor Csehszlovákia és Magyarország a 60-as években megtette az első döntő lépéseket. Kielégítő hatástanulmányok híján, durva, sebtében elvégzett elemzésekre támaszkodva fogadta el a két ország kormánya a koncepciót, figyelmen kívül hagyva a várható környezeti hatásokat. Ilyen tanulmány elkészítésével tudósokat a Duna innenső oldalán első ízben 1974-ben, a „túlparton” csak 1984-85-ben bíztak meg. Hardi Péter, a Magyar Külügyi Intézet egykori igazgatója, illetve Udvari László volt államtitkár és kormánybiztos ekkor a Világ Természetvédelmi Alapjához (World Wide Foundation – WWF) fordult azzal a kéréssel, hogy egy független szakértői csoport készítsen átfogó hatásvizsgálatot. ĺme, néhány részlet az akkori főigazgató, Charles de Haes leveléből: „A létesítménynek súlyos negatív hatása van a környezetre. Már most (1989 augusztusában – a szerző megjegyzése) jelentős pusztítást okozott a szárazföldi és vízi élőhelyekben.”

Vészjelek a Szigetközben

Miért emlegetem fel ezt épp most? Mert október 25-én lesz 13 éve annak, hogy a felvízcsatorna feltöltésével „életre keltették” a vízművet. Pápai Tamás, a Szigetközben található mosonmagyaróvári erdészet vezetője szerint a hatás azonnal érzékelhetővé, láthatóvá vált.

„A Szigetköz csaknem minden ágából eltűnt a víz – emlékszik vissza ezekre a nem sok jót sejttető időkre. – Ahol korábban csónakkal közlekedtünk, néhány héten belül már terepjáróval vagy gyalogosan járhattunk. 1993-ban sem változott a helyzet, a kiszáradás tovább folytatódott, majd 94-ben bevezették az ún. szivattyús vízpótlást. Bár 3 helyre is telepítettek szivattyúkat, a helyzet nem fordult jobbra 95 májusáig, amikor az Öreg-Duna áttörésével, az 1843. folyamkilométer-szelvényben átadták a dunakiliti fenékküszöböt. A víz így be tud jutni két mellékágba, ám ez sem tökéletes megoldás, mert a tejfalui rendszerben nem érezteti a hatását, a cikolai mellékágakban valamelyest javultak a viszonyok, Bodaknál viszont túl sok a víz. Az 1992-es elterelés után a felszín alatti víz szintje 2,5-3 méterrel esett, a kiliti fenékküszöb üzembe helyezését követően pedig egy méterrel emelkedett. Ez persze nem elegendő a negatív hatások mérsékléséhez. Az Öreg-Duna menti 150-300 méter széles sávban tovább száradnak az erdők, és a szigetek belterületén is ugyanez tapasztalható. Hogy számadatokkal érzékeltessem: az élőfa-készletünk mintegy százezer köbméterrel csökkent, mivel az éves növedék a korábbi érték felére esett vissza. Az évente kitermelhető fatömegünk korábban 28 ezer köbméter körül volt, ma 18 és 20 ezer köbméter között mozog. A beavatkozásnak tehát komoly gazdasági következményei is vannak. De gondok vannak az erdősítéssel is, mivel az alacsony felszín alatti víz hatására megnőtt az átfutási idő. A megoldás az volna, ha több vizet engednének az ágakba és az Öreg-Dunába, ám ez sajnálatos módon inkább politikai, mint szakmai kérdés.”

Növedékcsökkenés a gyakorlatban is

Mint tudjuk, a Hágai Nemzetközi Bíróság 1997-ben hozott az ügyben valamiféle, leginkább salamoninak nevezhető bölcs döntést, mely szólt is valamiről – de inkább nem. Például a bíróság úgy találta, „a feleknek annak érdekében, hogy összeegyeztessék a gazdasági fejlődést a környezet védelmével, ismét tekintetbe kell venniük a bősi erőmű működésének a környezetre gyakorolt hatásait. ĺgy különösen megfelelő megoldást kell találniuk a Duna medrébe és a folyó mellékágaiba engedett víz mennyiségére nézve.“ Hogy a nyárak, füzek, kőrisek, esetleg tölgyek erről mit sem hallottak, egészen biztos, hiszen „lábon” száradnak – alig pár méterre az életet adó víztől.

May Imre kerületvezető erdész ladikjával barázdáljuk a vizet a Szigetköz útvesztőjében, a nagyon találóan „szárazföldi deltának” is nevezett területen. Több helyen is kikötünk a lassú, fokozatos pusztulást szemrevételezendő. A táj így is gyönyörű, mondhatni: vadregényes.

„Hatvankét sziget található itt – tudom meg –, a legnagyobb mintegy 600 hektáros, a legkisebb pedig alig 200 négyzetméter kiterjedésű. Az ágakban a víz szintje mesterségesen van fenntartva, az Öreg-Dunáéhoz viszonyítva körülbelül 4 méterrel magasabban mozog. Éppen emiatt lép fel az elszívó hatás – tehát hogy a felszín alatti víz elfolyik a főmeder irányába. A szigetek peremén növekvő fák oldalsó gyökerei még kapnak vizet a mellékágakból, ám a sziget belsejében, pár méterrel beljebb már alacsony a felszín alatti víz szintje, ezért a fák fokozatosan kiszáradnak. Több hektárnyi erdő megy így tönkre, pedig a megoldás kézenfekvő: több vizet kellene az ágakba engedni.”

Hogy a vízhiány nem kitaláció, hanem nagyon is valós gond, egy farönkön szemlélteti. „Ezt a fát 1985-ben ültettük, és mint az évgyűrűk vastagságán is látható, szépen növekedett egészen 1992-93-ig. A gyűrűk aztán hirtelen talán az egytizedükre zsugorodtak, majd az utóbbi 2-3, aszály sújtotta esztendőben alig növekedtek 1-2 millimétert. Ha ez így folytatódik, a növedékcsökkenés miatt komoly kitermelési gondokkal kell majd szembenéznünk.”

Alárendelt szempont

Izsák Gábor, a Duna Menti Ártéri Erdők Tájvédelmi Körzet tájtervezője szerint a Szigetköz és a Csallóköz legalapvetőbb gondja az, hogy a természetvédelem érdekei mindig háttérbe szorultak a közlekedés, az árvízvédelem, az erdőgazdálkodás vagy az energiatermelés szükségletei mellett.

„Az erdőt egy óriási, rendkívül bonyolult élő szervezetként kell felfognunk – mondja –, és minden beavatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy felbillen a természetes egyensúly. Ez történt a Duna mentén található erdők esetében is. Előrebocsátom: a talajvíz szintjének ingadozása nem új keletű jelenség e tájon, hiba volna egyértelműen az elterelés számlájára írni. Már a múltban is attól függően változott, mennyi víz hömpölygött a Dunában, hogyan olvadtak a gleccserek az Alpokban, és mennyi vizet volt képes elvezetni a helyenként 300, másutt csupán 30-40 méter mélységű kavicsréteg, amely a Csallóközben és a Szigetközben egy óriási medencét alkot.

Az ember beavatkozásának tudható be, hogy a talajvíz szintje a XX. század 50-es éveinek elejétől a 70-es évek végéig 1-2 métert esett. Mi is történt? A hajóforgalom növekedésével az Öreg-Duna kezdett sekély lenni. Erre ahelyett, hogy kisebb merülésű vontatókkal és uszályokkal közlekedtek volna, kotorni kezdték a medret. Szinte „belesüllyesztették” így a környező tájba, ami persze a talajvíz szintjének esését eredményezte. Az erdők egy részének kiszáradása ekkor kezdődött.

A Csallóköz és Szigetköz ártéri erdeire egykor valóságos csodaként tekintett a tudományos világ. Az utóbbi évtizedekben inkább mesterséges tájhoz kezd hasonlítani. A természetes növénytársulásokat fokozatosan kiszorítják a monokultúrás erdőtípusok, melyekben a nemesnyár több mint 80 százalékban van jelen. Pedig itt egykor kiterjedt füzesek, tölgyesek álltak, és szép számban találhattunk kőrist is. Ismét csak az erdőgazdálkodás érdekei jutnak érvényre – tehát az, hogy minél több faanyagot lehessen minél rövidebb idő alatt kitermelni. Érthetetlen az árvízvédelmi szakemberek hozzáállása is; kivágatják az Öreg-Duna partján álló fiatal erdőket, csak hogy árhullám esetén a víz gyorsan le tudjon folyni. Pedig a folyóágak rengeteg vizet fel tudnának fogni, így meg esetleg minden a Duna mentén lejjebb fekvő településekre zúdul. Az ideális megoldás az volna, ha sikerülne visszaállítani a 60-as évekbeli állapotot, amikor az ember és a természet megtalálták az összhangot. Ehhez tájrekonstrukcióra volna szükség.”

A követendő példa?

Jó példáért nem kell messzire mennünk, elég, ha átruccanunk a szomszédba. A pozsonyi és bécsi agglomerációk között zöld szigetként terül el a Donau-Auen Nemzeti Park, mely lényegesen magasabb fokú védettséget élvez. A 36 folyam-kilométernyi szakasz mentén elterülő 9300 hektár kiterjedésű terület 60 százalékát ártéri erdő, 25 százalékát pedig vízfelület teszi ki. Ezt akarják az osztrákok további 2200 hektár védetté nyilvánításával 11 500 hektárra bővíteni. A felsőszakasz jelegű, tehát hegyvidéki tulajdonságokat mutató folyamszakasz mellet rendkívül változatos élőhely-típusokat találhatunk – egyebek közt folyamit, mellék- és holtágit, de találhatók itt kavicszátonyok, homokos, lapos partszakaszok, magaspartok, ártéri erdők, rétek és legelők is. Eszményi környezet a több mint 800 növényfaj, 30 emlős-, 100 madár-, 8 hüllő-, 13 kétéltű-, valamit 60-70 halfaj számára.

Kereken 12 év kellett ahhoz, hogy az osztrákok előkészítsék a terepet egy nemzeti park létrehozásához. Közben le kellett mondaniuk számos olyan dologról, melyek hasznot hoznak ugyan, ám a környezetre gyakorolt hatásuk vitatható. Száműzték a vadászatot, mely hozzájárult az európai hód vagy a vidra szinte teljes kiirtásához, mérsékelték az erdőgazdálkodást, mely az erdőt homogénné teszi, és elvetették egy olyan kis vízi erőmű építésének a gondolatát (ezt különben Magyarország is megtette Dunakiliti esetében), amilyet a kis-csallóközi Doborgaz határában valószínűleg megépítenek majd a beengedőmű tövében. Mert ott igazán elfér...

Új medret az Öreg-Dunának?!

„Európai mércével mérve is egyedülálló tájrekonstrukciót lehetne véghez vinni a Csallóközben és a Szigetközben” – hívta fel a figyelmemet Izsák úr, hozzáfűzve: tervek már volnának is. Ezek abból az alapigazságból indulnak ki, hogy az Öreg-Duna medre sem „szentírás”, magyarán: az idők folyamán hol itt, hol meg néhány kilométerrel arrébb hömpölygött a folyam. Már az 1759 és az 1914 közé eső másfélszáz évben is építettek gátakat, ám a főág „kiegyenesítésére” csak az 1853-as árvíz után került sor. Megjegyzem: százegy évvel később a Dunán levonuló árhullám átszakította a gátat, elöntve a Szigetköz nagy részét, 1965-ben pedig a Csallóköz 114 ezer hektárját áztatta el, romba döntve csaknem négyezer lakóházat is. A meandereitől és zátonyait megfosztott folyón az ár gyorsabban zúdult le.

„A Dunának új főmederre van szüksége Doborgaz és Szap között” – áll a magyar és szlovák szakemberek által a Duna Kör kezdeményezésére készített, a vízjárás optimalizálását célzó tanulmányban. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a mellékágakon épített gátakat „át kell helyezni” a jelenlegi főágba, miáltal az részben szárazzá válna, ám az ágrendszer vízellátása a természeteshez közeli állapotba kerülne, az újonnan kialakítandó főmeder pedig több pontban is metszené a jelenlegit. A tervezők hangsúlyozzák, hogy nem erőszakos, egyszeri beavatkozásról van szó, hanem az időközben jelentkező környezeti hatások függvényében kivitelezendő, évtizedeken át tartó, folyamatos munkáról.

Ma még nem lehet tudni, mindebből mi valósul meg. Abban viszont megegyeznek a vélemények, hogy a jelenlegi állapotnál bármi csak jobb lehet.