A cigányok végül mégis a mennybe mennek?

Döbbenetes képsorok az egyik belga állami tévécsatorna esti hírműsorában: a falucska plébániájának udvarán mintegy 10-12 roma várakozik. Izgatottan állnak egyik lábukról a másikra, nem tudják, sírjanak-e, vagy örüljenek. Faházaik néhány nappal ezelőtt porig égtek, és vele együtt egész életük. Mert kire is számíthatnának?

A helyi plébános adott nekik otthont, míg szállást nem találnak. Aztán valahonnan étel is csak akadt. Most meg jön ez a segélyszállítmány, ki tudja, melyik szervezettől, és ruhákat hoz. Valahogy csak lesz...

Kisvártatva Toyota fékez a ház előtt, volánja mögül bakancsos, kopaszra nyírt férfi ugrik ki. A romák visszahőkölnek, és csak a raktérből előkerülő csomagok láttán bátorodnak meg. Majd baráti kézfogás következik, egy póz a kamerának... aztán sporthírek.

Miért érdekes mindez?

Csupán a képernyő alján megjelenő felirat végett, amely helyszínként Kelet-Szlovákiát, pontosabban Novačany községet jelölte meg. Történt mindez február közepén. Pár nappal később, immár a hazai tévécsatornák stábjai az est csemegéjeként hozzák, hogy több kelet-szlovákiai faluban is zavargások törtek ki a segélyek osztásának napján. Üzleteket forgattak fel és fosztottak ki a romák, bántalmazva az eladókat is. Rendőrök, farkaskutyák, őrizetbe vételek – ahogy kell. Ökölrázás. „Elvesszük, amire szükségünk van, mert a gádzsók azt akarják, hogy éhen dögöljünk!” – üvölti habzó szájjal a kamerába az egyik „érdekelt”, majd Fízik úr, a Roma Parlament elnöke a maga ékesszóló, ám semmitmondó stílusában azt fejtegeti, mennyire igazuk van az „ellenállóknak”. És hogy általános sztrájkba lépnek. Mindamellett elkerüli a figyelmét, hogy a sztrájk valamilyen tevékenységnek a felfüggesztését jelenti, ám aki ilyet nem végez, az mindössze rendbontónak számít, és mint olyat, megbüntetik.

Itt tartunk hát 2004 elején.

Fej vagy írás?

A gondolkodó ember előbb vagy utóbb rájön arra, hogy a „romakérdés” nagyon jó kifejezés. Legnagyobb előnye pontosan abban rejlik, hogy képlékeny, hajlítható, formázható. Mindenki úgy teszi fel, és úgy válaszolja meg, ahogy neki éppen tetszik. A legnagyobb kérdés persze mindvégig az, hogy mi is a kérdés?

Nos, a legegyszerűbben talán így fogalmazható meg: ki kinek az áldozata? A romák a többségé, avagy fordítva?

Ivan Hriczko publicista, a Roma Lapok munkatársa – miután feltettem neki a kérdést –, a következőket válaszolta:

„A romakérdés megoldása olyasvalami, mint az az érme, amelyik nem tud megállni az élén. Bármilyen óvatosan közelítesz hozzá, egyensúlyát veszti és eldől, miáltal az egyik oldala lentre, a másik pedig fentre kerül. Sok roma meg van győződve arról, hogy a közügyekből való kizárásunk nem egyéb, mint diszkrimináció és fajgyűlölet. A többség viszont úgy látja, hogy nem vagyunk képesek gondoskodni saját magunkról sem, nem még a közügyekről. Persze mindkét félnek igaza van – részben. De azzal, hogy ezt elismerjük, még nem oldottunk meg semmit.”

„Az egyesülés előtt álló Európának fel kell készülnie a romakérdés megoldására – fűzi hozzá Kristína Magdolenová, a Roma Press Agency, azaz a Roma Hírügynökség kassai munkatársa. – Annyit hangoztatják ezt, hogy végül is kénytelenek vagyunk elhinni. De hogy tényt is említsek: az Európai Unióban a május elseji csatlakozást követően a romák száma nyolcmillióra emelkedik, és a tömörülés leggyorsabb ütemben növekvő kisebbsége lesznek.

A kérdéskör kezelésével meglátásom szerint az a gond, hogy nem veszik figyelembe, mit vált ki az egyénből, ha szembe kerül vele. Tényleg az a megoldás, ha nyíltan beszélünk róla, avagy ezzel csak a különbözőség érzetét erősítjük mindkét oldalon? Amit az egyik ember a szabadságjogok gyakorlásaként érzékel, az a másiknál lehet, hogy agresszióként jelenik meg. Ha valakiben megerősítjük a hovatartozás-tudatot, az a másik félnél a fenyegetettség érzetét válthatja ki. Csak hogy egy példát említsek, emlékezzünk vissza a romák 1996-os „nekifutására”, amikor néhány száz ember Nyugatra próbált költözni. Mi lett a vége? Több nyugati állam vízumkényszert vezetett be, amely mindenkit egyaránt sújtott. A maguk módján megoldottak egy problémát, ám tovább mélyítették a szakadékot. A valódi megoldásokhoz vezető út szerintem az volna, ha megszűnnénk rébuszokban beszélni, és végre konkrét kérdéseket tennénk fel egymásnak. Azzal lehet, hogy közelebb kerülnénk a megoldáshoz.

Irány Európa?

Kósza hírként röppent fel az év elején, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozást, majd a határok megnyitását követően Szlovákiában – de talán az egész Kárpát-medencében – a romakérdés megszűnik létezni. „Jól értesült hírforrások” ugyanis tudni vélik, hogy a romák körében kezdetét vette a felkészülés a Nagy Kalandra, azaz az Unióba való betörésre. Szó volt arról is, hogy több száz család már elzálogosította a házat a feje fölül, hogy május elsejét követően az uzsorásoktól öreg autókat, lakókocsikat kapnak, és az ősök hagyományaihoz méltón tömegesen útra kelnek.

Néhány pontban sántít

Elsősorban ott, hogy a mai romák már nem cigányok. A két kategória között szakadéknyi a különbség; az egyik ugyanis letelepedettet jelent, míg a másik szabadot. Az egykori vándorcigányok mesteremberek is voltak egyben, és az egyes családokban a mesterség apáról fiúra szállt. Mindez a múlté; a családi kötelékek felbomlásával beállt egyfajta erkölcsi értékvesztés is.

A másik nagyon lényeges dolog, hogy a romák északon és keleten egyaránt tudják, hogy a Nyugat nem az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, amelynek tűnt az 1989-et követő években. Sokkal keményebbek ott a megélhetési feltételek, mint Európa keletibb szegleteiben, ahol a szociális háló lényegesen „szellősebb”. Tudják azt is, hogy szakma, képesítés és nyelvismeret híján nem tűrik meg őket egyik nyugati államban sem.

Mint ahogy bennünket, „többséget” sem.

Maradnak tehát – mert itt még aránylag biztos az egzisztenciájuk. És mert itt még legalább valaki foglalkozik velük.