Régió

A befelé figyelés művészete

Komárom | Bagdy Emőke tartott előadást a napokban a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központban. A 78 éves egyetemi tanár, klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta most is rendkívül aktív. Az emberi elme és test iránti szüntelen érdeklődéséről és szakmájának szeretetéről is beszélt az Új Szónak.
author
Vataščin Péter

2020. február 28. 08:00

Komárom
Bagdy Emőke a komáromi előadásán - Vataščin Péter felvétele

Ha átböngésszük az életrajzát, akkor többek között az látszik belőle, hogy a hatvanas évektől fogva – tehát amióta megszerezte a gyógytornász oklevelet – egészen napjainkig folyamatosan szerez szakképesítéseket. 2016-ban volt az utolsó, akkor lett alkalmazott egészségpszichológus. Mindez azt jelenti, hogy a jó pap holtig tanul?

Igen. Én azt hiszem, hogy ez ma már egy elvárás. Aki leáll, az nemhogy úgy marad az adott szinten, hanem visszaesik. Gyorsan fejlődnek a tudományok, hogy minimum lépést kell tartani. Ehhez azonban előzetesen nagyon sokat kell tanulni. Gondolja el, hajdan milyenek voltak a pszichológiai módszerek. Mi az a pszichoterápia? Hát „beszélgetünk“. Ettől ma már nagyon messze vagyunk. Olyan belső programokat tudunk megváltoztatni a páciensben, amelyektől lelkileg ő nagyon nyomorultul érzi magát. Hogy ez honnan ered, eleve ennek a felfedezése nagyon összetett. Általában meg sem tudják mondani, hogy mitől szoronganak. A pánikbetegségnek például megvan a biológiai és a pszichológiai része is. A félelmet biológiai megközelítésben gyógyszerrel lehet csökkenteni – általában ez a pszichiáter területe –, de az előidéző gyökereket is ki kell bányászni, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Ehhez kellenek olyan pszichológiai módszerek, amelyekban ma már mindenféle terápia jelen van, a tudatállapot-módosítás is. Régen a hipnózis egy rémületes bűvszó volt. Ma már tudjuk, hogy különböző módok vannak arra, hogy befelé figyelő állapotban milyen mélységben milyen emléktartományokhoz férünk hozzá – ha szükséges, akár a méhen belüli életig vissza tudunk menni, ahol olyan zsigeri, vegetatív emlékek vannak, amiket most már valaki, akinek szókincse van, el tud mondani. Vannak olyan bajok, amelyeknek a gyökere oda vezet vissza, például a klausztrofóbia vagy az agorafóbia esetében. Szóval sok módszer van, és hál'istennek ezt mind meg kell tanulni.

Tehát úgy a tudományos módszerek, mind az ismeretek, sőt, maga a világ is változott közben.

Ahogy mondja. Változik a világ. Lépést tartunk, igazodunk és fölmérjük, hogy mire van szüksége az embereknek, majd a szükségletekhez dolgozzuk ki azokat a segítő módszereket, amelyekkel az időkényszerhez igazodva viszonylag rövid idő alatt mégis hathatós segítséget nyújtunk. Én minden szintre tennék pszichológust. Felépítményt csinálnék, ami a kismamáktól kezdve a megszületett gyermekkel való foglalkozáson át a nevelés különöző szakaszaig ellátná az embereket. Az első évben például a pici babának az édesanyjával olyan biztonságos kapcsolatot kell kialakítania, amely egy biztonságos kötődési programot jelent. Ez nemcsak a gyerek szubjektív érzése, hanem idegrendszeri programot is jelent: hogy miként viszonyul a külvilági ingerekhez, hogyan tűri a stresszt.

Ha ez nem történik meg az első évben, lehetetlen később pótolni?

Nagyon nehéz, ezt tapasztaljuk. Az időablak nyitva van, egy éved van arra, hogy ezt a programot megírd. Ha nem írod meg, vagy hibás, viszed magaddal, és 20 éves korodban is bizonytalan vagy, esetleg szorongsz úgy, ahogyan az első életévben ez már a kicsi agyadba beprogramozódott.

És ezt nyilván nem tudjuk, vagyis itt a tudatalattiról beszélünk.

Erről van szó, ez a szó szoros értelemben tudatalatti, mert abban a korszakban történik, amikor nem tudunk beszélni, a kifejezés fő módja a sírás, a mozgás meg a kapcsolat maga. Tehát amit a szavak előtti időszakban átéltünk, azt nagyon nehezen tudjuk verbálisan kifejezni. Na erre jó egy csomó pszichológiai módszer, hogy mégis vissza tudunk oda menni, s megnézni, mi történt ott.

Most érintettük párszor ki nem mondva a stressz jelenségét is. Mivel Komáromban beszélgetünk, ezért lehetetlen megkerülni Selye Jánost, aki vegyész és endokrinológus volt, viszont a stresszelmélet miatt ő megkerülhetetlen a pszichológia tudománya számára is. Az Ön szakmai világában hová helyezné Selye munkásságát?

Fundamentális jelentőségűnek tartom. Olyan alapvető dologra világított rá, amely nagy kincs az ember működésének megértésében. A perspektívában, amit a megismerés számára nyitott, kiderült, hogy mi a stressz maga. Korai munkáiban utalt rá, hogy nemcsak „rossz“, hanem „jó“ stresszek is vannak. Akkoriban „jó“ stressz bikokémiáját nemigen ismertük, de ő már utalt rá, ma pedig az egészségpszichológia, a boldogságpszichológia főként azzal foglalkozik, hogy miféle kompenzáló, pozitív tényezők vannak az ember életében, amivel el tudja kerülni, hogy a „rossz“ stressz megbetegítse. Már azt is tudjuk, hogy miként betegítjük meg magunkat. Selye János olyan, mintha segített volna egy olyan szemüveget adni nekünk, amellyel egy egészen új világ tárul elénk – a dolgok mélyére tudunk menni, összefüggéseket tudunk teremteni. Úgyhogy nagyon nagy embernek tartom, és nagyon hálás lehet neki a tudomány, hogy ő erre rávilágított.

A bibliográfiáját végigböngészve találtam egy kötetet, amit Pozsonyban adtak ki szlovák nyelven 1983-ban. Ez a Családi szocializáció és személyiségzavarok (Rodinná socializácia a poruchy osobnosti) c. könyv. Pontosan hogyan került sor arra, hogy ilyen kapcsolatba került a szlovákiai kollégákkal?

A szlovákiai magyar pszichológusokkal volt is, van is kapcsolatom. Van egy Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesületünk, amelynek van a szlovákiai magyar nyelvterületen egy egyesületi szárnya. Hadas Katalin számít a legrégebbi szövetségesünknek, de mások is dolgoznak itt. Megtetszett nekik a könyv, és lefordították. Egyszer jöttek azzal, hogy ezt megtennék, én mondtam, hogy nagyon köszönöm, megtisztelő. Magyarországon nagy sikere volt a kötetnek, tömör módon nagyon sok mindenről szól. Szívesen járok ide egyébként, ha hívnak és van időm, jövök. Van egy kis megszállottság abban, amit csinálok, erre senki sem ösztönöz engem, hanem ez egy egyéni filozófia.

Ez pedig a tudományos ismeretterjesztés egy fajtája. Ez azért időt és energiát von el a szigorú értelemben vett tudományos kutatástól. Nem érzi ezt ilyen értelemben megterhelőnek?

Ezért mondom ezt személyes filozófiának, hogy mire fektetünk nagyobb hangsúlyt. Nem gondoltam soha arra, hogy ezt a saját karrierem építésére használjam fel, hanem nagyon örültem mindig annak, ha kijött valamilyen eredmény, akkor más azt már nem cáfolhatja, mert akkor már a tudománnyal áll szemben. A munkásságom jelentős része a relaxációs és a meditatív módszerek hatásvizsgálatából áll. Hogy mi történik a fejünkben, amikor ezt végezzük, az pontosan leírható és vizsgálható – az is, hogy milyen extra kibővült tudatállapotokra van lehetőség az emberi világban. Ezeknek a finom belső folyamatoknak minden szintje tudományosan lekottázható. Ezért nyugodtan állok ki, hogy ezekről beszéljek. Akkor is, ha ezért megköveznének. Nagyon sokan rossz néven vették, hogy megpróbáltam az iskolai gyakorlatba bevezetni a relaxációt, de remélem, hogy sikerül ezt valahogy elérni, amíg élek. Mert tanítani kell a gyermekeinknek lelki önvédelmet és stresszkezelést.

Van gyógytornász végzettsége is. A szakmai munkássága során foglalkozott a pszichológia és a gyógytorna, valamint a testnevelés határterületeivel is. Kissé költői kérdés ez, de ennyire fontos Önnek a test és a lélek összehangolása?

Már rég nem tudom szétválasztani a testet és a lelket, miután a test-elme modell tudományosan megalapozva itt áll előttünk. Ez bizonyíték arra, hogy az idegrendszer maga egy hatalmas „felfogóállomás“, amely utat nyit a külvilág ingereinek felfogására. Korábban az volt az elgondolás, hogy a lelki folyamatok valahogy ezeknek a működéséhez, idegrendszeri folyamatokhoz köthetők. Ez elég egyszerű, kicsit mechanisztikus leegyszerűsítés. Valójában mit mutatott ki a tudomány? Először is a sejtmemóriát, amiért Nobel-díjat adtak. Minden sejtünk holografikus memóriafunkcióval bír. Minden sejt tud a nagy egészről. Tudja azt hogyan tartozik a teljes rendszerhez, és nem enged be idegent – kiveti az idegen sejtet. A saját funkcióján kívül tudja azt, hogy hogyan kapcsolódjon a többihez. Egy Candace Pert nevű biokémikusnő, aki az endorfin receptorok felfedezője, tudja mit igazolt? Hogy minden egyes érzelmünknek megfelelő, leírható molekula a párja. Tehát van „bánatmolekula“, „haragmolekula“, amik kémiai anyagok, és amikor mi idegrendszeri utakon pl. egy stresszort befogadunk, akkor van egyszer egy idegrendszeri pálya és vannak a hormonális utak – és vannak a Pert által ligandoknak nevezett hormonszerű vegyületek, amelyek ioncsatornákon át áramolva viszik az érzelmi állapotra jellemző kémiai anyagot minden sejtünkhöz. Tehát amikor haragszom, akkor én magam vagyok a harag, átárasztva minden sejtemet a haragmolekulával. Ez a test-elme, vagyis a pszichoszomatikus koncepció. Hogy válasszam el az elmét a testtől, amikor az elme hormonális utakon, a ligandok útjain, az ioncsatornákon átáramló érzelemmolekulákon keresztül az egész lényemben ott van? Minden sejtem tud és résztvesz abban, amit mi elmeállapotnak nevezünk. Amikor én azt mondom, hogy ilyen és ilyen az elmeállapotom, akkor a testem megfeszíti az izmait, a gyomrom összeszorul. Ez egy állapot, amire a testem reagál, miközben a lelkemben el tudom mondani, hogy szorongok – persze, ha elmondom – és az érzelmi agyamban óriási mennyiségben termelődnek azoka a ligandok, amelyek állandóan mennek végig, és pásztázzák a testemet. Szóval fölösleges szétválogatnunk a dolgokat, ha minden sejtem olyan, mint egy picike elme. Akkor meg miért mondom azt, hogy „külön az elme“, mintha az csak az idegrendszerem működése lenne. Nem. Attól sokkal több.

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
kórház k

Bezárhatnak a kórházak a magas energiaárak miatt

földgáz

Van elég gáz Szlovákiában, szükség esetén más országok is kaphatnak belőle

vírus k

Azonosították az orosz Khosta-2 szupervírust, ami megfertőzheti az embert

euró pénz

Működnek a szankciók: az orosz bankok eddig több mint 26 milliárd eurót veszítettek

vértócsa

BRUTÁLIS: Kutyát ölt, majd embert gyilkolt, mégis szabadlábon maradt

szakkör k

Szabadidős tevékenységek gyerekeknek

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.