Zúzám, spenótom

Talán már leírtam valamikor valahol ezeken a hasábokon, hogy nem vagyok ínyenc, magyarán válogatós fajta. Már ami az ételeket illeti. Ifjabb koromban is elfogyasztottam mindent, amit anyám elém tett, a menzakoszt sem okozott gondot. Kivételt csak a tojásleves, a kocsonya és a spenót jelentett. Az első azért, mert zavart a tányérban úszkáló tojásfoszlányok látványa, a kocsonyában az undorított, hogy reszket, a spenótban meg – ellentétben a sóskával – nem találtam semmit, üres gyom, még csak meg sem lehetett cukrozni, miként tettem például gyermekkoromban a káposztás vagy túrós galuskával, illetve meg lehetett volna mint édesszájú kölyöknek, de minek, különösen, amikor főtt tojás is fehérlett benne. Ugyanezt jegyezhetem le a tökfőzelékről. A csirke- és tyúkhúslevesből kiemelt aprólékot, a nyakat, zúzát, de főként azt a viszolyogtató pikkelyes lábat, melyet oly sokan szeretnek szopogatni, jobb, ha hagyjuk, tudniillik egyiket sem tartom emberi fogyasztásra méltó eledelnek, el szoktam futni, ha meglátom őket. Feleségem, ismervén férjét, harminckét éve tartó házasságunk óta igyekszik is elrejteni szemem elől ezeket a gusztustalan, sci-fi filmekbe illő állati alkatrészeket, majd a lakás valamelyik sarkába bújik velük, csak ne menjek sehová. Nem mintha csavargó volnék. Ennyit a csirkeaprólékról, mely körül a helyzet mind a mai napig változatlan, hasonlóképpen spenótügyben. A kocsonya viszont már jöhet, Marica közreműködésével a tökfőzelékkel ugyancsak békét kötöttem, s láss csodát, nemrégiben elfogyasztottam egy tányér tojáslevest, életemben az elsőt, az utolsó cseppig kikanalaztam – magántörténelmi pillanat. Pedig sótlan volt, amolyan igazi diétás. De hát kórházi közegben milyen legyen? Pláne, ha a páciens gyógyítandó szívzűrje mellett magas vérnyomással küszködik, sőt valahonnan, talán egy régebbi orvosi leletből kiderítik róla, hajlamos a cukorbajra, amit a páciens akkor hall először, kéri is azonnal, vegyék vérét, amelyből végül remek eredmények bukkannak elő, cukra, koleszterinje egyaránt mélyen az abnormális szint alatt, a négy egész ötöt sem érik el, ám a diétás kosztot most már csak azért sem mondja vissza, csökkenjen testének tömege, méregtelenedjék – ha egyáltalán van ilyen – szervezete, mint néhány héttel korábban, vesekövei robbantásának napjaiban egy másik kórházban. Fegyelmezett betegként viselkedik tehát. Azaz viselkedem. Ha se cigaretta, se egy pohár bor, akkor egy tojáslevesből igazán nem fogok ügyet csinálni. Kórházi körülmények között bizonyára a spenóttal és a csirkeaprólékkal is megbarátkoznék, mint ahogy a vérnyomásos-cukros – kilences vagy hányas – kategóriában elém tálalt egyik-másik sosem látott étellel. Melyet, szobatársaimtól eltérően, egyszer sem toltam el magamtól, mint jeleztem volt, és nem is helyettesítettem vagy egészítettem ki otthonról hozatott csülkös bablevessel, füstölt sonkával, házi kolbásszal, rántott hússal, sem tepertős pogácsával.

Otthon, az más. Habár óvatosabb már az ember, sőt lehetett volna az hamarabb, amikor a borbélya egyszer régen megjegyezte neki: szerkesztő úr, magának sem lesz már több haja. De azért a spenótot továbbra is meghagyom a gyerekeknek, unokáknak, a csirkeaprólékot meg fogyassza csak Marica, mint eddig, a szomszéd szobában. És hát azt mondom, inkább kerüljek el minden ispotályt örökre, de rá ne szokjak ezekre a „finomságokra” – már ha feltálalnának ilyeneket valamelyikükben, két infúzió között –, ne kelljen megrövidítenem szeretteimet sem egy kanál spenóttal, sem egy zúzával.