Zay Károly, a várva várt utód életútja

Anyjának egykori nevelőnője pedig az anyai nagyapa, Johan Calisch gazdag könyvtára miatt örül a fiúgyermeknek: lesz, aki a jövőben is hasznát veszi a könyveknek.

A remények és óhajok Zay Károly életével be is teljesültek: szerette a könyveket, a tanulást; az evangélikusok egyetemes főfelügyelője lett; családalapításával nemzetsége újra virágzásnak indult.

Jó neveltetéséért

szülei megtesznek minden tőlük telhetőt, de anyai nagyapja is részt vesz nevelésében. A kisfiú élénk levelezést folytat vele, a kérésére hatéves korától folyamatosan beszámol tanulmányairól s az azokra reflektáló észrevételeiről. Nagyapja meg arra ösztönzi, hogy a tanultakból különösen értékelje azt, ami embertársai javát szolgálhatja, s hogy ne csak ismeretek megszerzésére, hanem emberszeretetre és nemes gondolkodásmódra is törekedjék. Zay Imre, az apa 1811 decemberében ilyen megjegyzéseket fűz az akkor már tizennégy éves Károly kiváló tanulmányi előmeneteléről szóló nevelői jelentéshez: „Tudományos műveltségéről sohasem kételkedtem; erkölcsi kultúrája még csírában van, és majd csak férfikorában fog kifejlődni, amit azonban még nagyon kívánnék az az, hogy szeretetreméltó is legyen, de ezt csak akkor lehet remélni, ha sikerül félénkségét és tartózkodását az emberekkel való érintkezésben levetkeznie.” Ez az óhaj rávilágít apa és fia alkati különbözőségére: a fiú inkább az eszmék és elvek világában otthonos, mint az emberi érzületekében, míg apja érzelmi habitusa és emberi közvetlensége folytán volt közkedvelt.

Maga Zay Károly egy kéziratos visszaemlékezésében ezeket jegyezte fel fejlődéséről: gyermekként értelmes szellemi és testi nevelésben részesülvén erős alkatú ifjúvá nőtt; jogakadémiai éveiben s kisebb utazásai idején szemlélődő és művelődő életet élt; az eszmények s az erkölcsösség olyan fontosak voltak számára, hogy házasságkötéséig, azaz huszonhárom éves koráig nem ismerte meg a nőt. Erős fizikuma és akarata azonban nem védte meg annak a megrázkódtatásnak hosszantartó pszichikai és testi bajokat okozó utóhatásaitól, amelyet az 1831. évi kolera s apjának e járvány következtében történt elvesztése jelentett számára.

Mint a főrendiház tagja már az 1820-as években aktívan politizál az ellenzék táborában, majd – annak ellenére, hogy a közéletűséggel együtt járó izgalmak növelték egészségügyi nehézségeit – csatlakozott az 1830-as években kibontakozó nemesi reformmozgalomhoz.

Még 1827-ben császári és királyi kamarássá nevezték ki, de ez nem változtatott ellenzéki magatartásán. Síkra száll az Ausztriától való teljes gazdasági és hadügyi önállóságért, az uralkodóház közösségéhez azonban kezdettől fogva mindvégig ragaszkodik. Küzd az emberi jogok teljes, minden osztályra, lakosra való kiterjesztéséért, s a jogegyenlőség szellemében az 1840. évi országgyűlésen külön is fellép a zsidók emancipációjáért, ami Barkóczy érsek hasonló irányú kiállásával együtt visszhangot keltett Németországban is. (Közben vigyáz az ügy és neve tisztaságára. Hogy az anyagi érdekeltség gyanújának árnyéka se férjen hozzá, pénzügyi megbízottját utasítja, tervezett gyáralapításához ne zsidóktól kérjen számára kölcsönt.) Szorgalmazta a magyar nyelv kötelezővé tételét az oktatásban, s ő dolgozta ki az országgyűlés által elfogadott erre vonatkozó törvényjavaslatot. Kapcsolatban állt kora szinte minden ismert hazai politikusával, írójával, hírlapszerkesztőjével, s gyakran publikált különböző magyar és német orgánumokban. Az 1847–48. évi rendi országgyűlés első évében, az új nádor választásakor egyike volt a négy jelöltnek. (Mint az előző fejezetekből tudjuk, apai ágon voltak elődei a nádorjelöltségben.) 1848 tavaszán hitsorsosainak kiadott körlevelében örömmel üdvözli a függetlenségi és polgári demokratikus vívmányokat, de figyelmeztet a társadalmi egység, a béke, a rend, a haza és a király iránti hűség megtartásának szükségességére. Választmányi tagja s egyik kapitánya lesz az 1848. március 19-én megalakult pozsonyi nemzetőrségnek.

Ekkor már nyolc éve a magyarországi evangélikusok egyházi és iskolai főfelügyelője. Az eszmék és elvek embereként ebben a tisztségében is határozott eszmei programmal lépett fel, amelyet 1840 őszén tartott főfelügyelői székfoglaló beszédében három feladatkörre összpontosítva adott elő. Ezek voltak: a protestantizmus szellemének megőrzése, az iskolaügy feladatai és a haza magyarosítása. Mind a három témában alapvető módozati kiegészítéseket tesz: a protestantizmust a tolerancia szellemével, az iskolai oktatást (nem feledve a nagyapjától kapott gyermekkori ösztönzéseket) a jóságra s a nemes gondolkodásra való neveléssel kívánta egybekötni; a haza magyarosítását pedig a meggyőződésre és „az emberi kebelben mélyen gyökerező szabadság szeretetére” akarta bízni. Ez utóbbi célkitűzését a nagyszláv gondolatnak és a szlovák–orosz testvériség ideájának a szlovák evangélikus papság nyelvi, nemzetiségi mozgalmában való megjelenésével indokolta. Úgy vélte, hogy ezen eszmék magyarországi propagálása csak tovább növelheti az 1831-ben Lengyelországot bekebelezett orosz hatalom közép-európai uralmi ambícióit, veszélyezteti tehát Magyarország szabadságát és európai kultúráját is. Ezért 1840-ben próbálta barátian rábírni a zayugróci birtokán felnőtt, gyermekkorától jól ismert szlovák írót és politikust, Ľudovít Štúrt, hagyjon föl a szláv nyelv és oroszbarát ideológia terjesztésével a pozsonyi evangélikus líceum katedráján. Štúr azonban folytatta líceumi tevékenységét, s amikor a magyar nyilvánosság nyomására onnan 1843 végén menesztették, Zayhoz fűződő kapcsolata nagyon megromlott.

Ellenségessé fajult a forradalom irányában felgyorsuló fejlemények közepette a magyar politika és a nemzetiségek viszonya is. Zay magyarító elképzelése irreálisnak bizonyult. Amint azt a gondolkodók előző nemzedékéhez tartozó Brezeviczy Gergely (a latinról mint Magyarország köznyelvéről elmélkedve) még 1806-ban meglátta, a magyar nyelv nem léphetett a latin örökébe anélkül, hogy ne idézte volna elő az ország nem magyar ajkú népeinek ellenkezését és egyenjogúsítási, saját nyelvi igényeit. Miután a magyar 1844-ben államnyelvvé lett, a nemzetiségek nem elégedtek meg a polgári jogokat biztosító törvényekkel, külön nemzetiségi jogokat is követeltek maguknak, s mert nem kapták meg őket, a bécsi udvarhoz fordultak, és a szerbek után a szlovák triász, Štúr, Hurban, Hodža is fegyveres felkelést szervezett a magyar forradalom ellen.

A két politikus és író, a magyar Zay és a szlovák Štúr közötti viszony alakulásának volt azonban még egy, a nyilvánosság előtt ismeretlen kései mozzanata. A bécsi udvartól jutalmul várt szlovák nemzeti egyenjogúsítási remények szertefoszlása után a közélettől Modorba visszavonult Štúr Ugrócon maradt fivéreitől 1855-ben arról értesült, hogy Zay nem szakította meg családjával a régi patriarchálisan baráti kapcsolatot, ismételten vendégül látta őket. Az örömmel fogadott hírre 1855 augusztusában, nem sokkal hirtelen bekövetkezett korai halála előtt Štúr a fivéreinek írt levéllel egy Zaynak átadandó levelet is küld, amely mint írja: „bizony nagy meghatódást idézhet elő az öreg Zayban”. Nem tudjuk, mi „meghatót” tartalmazhatott Štúr levele, mivel vagy nem maradt fenn, vagy még lappang valahol. De az általa használt kifejezés alapján elképzelhető, hogy a Zayhoz és családjához kötődő régi ragaszkodása szellemében szólalt meg, s netán valamilyen történeti tapasztalatot is megfogalmazott benne kettejük politikai magatartására vonatkozóan. Zay Károlyt pályafutásán számos elismerés és számos kritika

érte. A kritikák közül a Londoni Magyarok Demokrata Egyesületének 1851 januárjában kelt levelét említem meg, amelyben súlyos vádakkal illetik (a szerintük korábban lovagiasságáról és hazafiasságáról ismert) Zayt azért, mert egy, a Magyar Hírlapban közzétett cikkét a Habsburg-lotharingiai ház éltetésével fejezte be. A londoni levél mellett fennmaradt Zay hagyatékában az ő válaszának saját kezű, „Pestről vasuton Posonyba Január 31-én” datált fogalmazványa is. Ebben kifejti az alkotmányos monarchikus elvekhez való mindenkori ragaszkodásának indokait. A Magyarország geopolitikai helyzetéből folyó – az 1840. évi magyarosító programjában is már felhozott – orosz veszély mellett utal arra, hogy Magyarország fennmaradása szempontjából a Habsburg-ház garanciáján kívül nem lát más lehetőséget, mert egy választott király országlása csak pünkösdi volna, egy európai köztársaság pedig, akárcsak Európa más országait, Magyarországot is fölemésztené, és a magyar nemzet beolvadna a németbe vagy a szlávba.

Még egy időskori megnyilatkozása

van Zay Károlynak, amelyben viszont önismerete és önuralma jut kifejezésre. 1860 májusában a király visszahelyezte a magyarországi protestánsokat a korábban Haynau által elvett jogaik teljes gyakorlatába, minek következtében hosszabb idő után Zay újra elfoglalhatta főfelügyelői posztját. Az év októberében egyetemes gyűlésre hívja össze hitsorsosait, és – lemond előttük tisztségéről. Mint beszédében indokolja, a kor, valamint „önjellemének, önakaratának és öngyarlóságának teljes ismerete” késztetik erre a lépésre. Az adott helyzetben ugyanis föl kellene adnia az elvei melletti határozott kiállást, amire ő nem képes, mert ez reá nézve annyi lenne, „mint szellemi és erkölcsi sírjába szállni”. Levonja tehát a következtetést: „...jelen viszonyokban a minden tekintet nélküli erélyes küzdelem csak a közvitézben becsülhető, a vezér pedig legyen angyali türelmű, simuló kedélyű és gyöngéden fellépő – és így... Zay Károly csak közvitéznek való, és mint ilyen szent kötelességeit sírja zártáig teljesítendi is.” Nemcsak önismeretre, hamisítatlan eleganciára is vall a mód, ahogyan – életkorát meghazudtolva – a saját személyisége s a kor között feszülő ellentét fölé emelkedik.

Gróf Zay Károly, aki kétszer nősült (először 23, másodszor 60 évesen) s első feleségével, Prónay Karolinnal öt fiú- és egy lánygyermeket nemzett, 74 éves korában, 1871. október 8-án hunyt el bucsányi birtokán.

Személyében a Zayak 16. századi felső-magyarországi ősének, a törökverő, diplomata és történetíró báró Zay Ferencnek nyolcadízi egyenes leszármazottja távozott az élők sorából.

Vele a végére értünk Főúri családi körök (16–19.) század című, a Zayak (és néhány rokon család) mintegy négyszáz éves történetét felölelő sorozatunknak.

Zárszó gyanánt

jegyzem meg, hogy Zay Károlyt korunkig még négy nemzedék követte. Egyenes ágon az utolsó, a tizenkettedik ízbeli felföldi fileszármazott gróf Zay Miklós volt, aki 1920-ban született és 1994-ben, gerontológus tudósként hunyt el a kanadai Quebecben. S aki, tíz évvel a halála előtt, egy vele folytatott beszélgetésben ilyen véleményt formált meg a magyar eredetű főurak szerepéről: Mulasztásuk, hogy elvitathatatlan hazaszeretetük ellenére inkább a múltra, s nem a jövőre alapozták létjogosultságukat. „De ezt pozitívan is fel lehet fogni – tette hozzá. – Minden népnek szüksége van szimbólumokra, és a mágnások mint szimbólum kapcsot képeztek a múlt és a jövő között.”