Vonzereje a magyar óvodának

Nahát, ez a május! Hároméves lányom bejelentette, hogy udvarlója van. Tátva maradt a szám. És bár hallottam a mondást, mely szerint vénlegénynek nem való a május, na de hát mégis...!

– Hogy mondod?

– Tudod, a Kriszti – közli velem mintegy mellékesen, miközben a hajcsattját igazgatja. – Feleségül fog venni.

Bámulatba ejtő. Az én párom 26 évesen is fiatalnak érezte magát a férjszerepre, amikor kilenc évig (!) tartó együttjárás után követelőzni kezdtem, hogy kösse már be a fejem.

– Nem kell ám az első fiúhoz hozzámenni, aki megkéri a kezed – győzködöm a lányom. – Holnap talán már egy másik fog tetszeni.

– Anyád már csak tudja! Biztos tapasztalatból mondja – avatkozik bele nőcis dolgainkba a családfő.

Ráhagyom, hiszen tényleg. Nekem is volt ovis szerelmem. Miért, kinek nem? Hódolómat Lacikának hívták, kit anyu ki is oktatott, mert az, szegény, egy óvatlan pillanatban neki is bezengte, hogy az én „szeretőm” ő.

– Úgy mondják, barát, Lacika – javította ki gyorsan az örömanya, anyám.

– Ne félj, Timi, nekem te akkor is a szeretőm vagy – súgta Laci a fülembe. Na, azért! Megnyugodtam.

Ezen azóta is sokat kuncogunk. Mert a mi barátságunk máig nem szakadt meg. Amikor iskolába kerültünk, délután a napköziben mindig tolltartót vagy füzetet cseréltünk, hogy hazamenet is legyen ürügy, amivel Lacika biciklire pattanhat, s elhozhatja azt a „nélkülözhetetlen” tárgyat, melyet teljesen véletlenül – hogy is másként? – hazavitt iskolatáskájában. Csavaros esze volt, el kell ismerni. Egy idő után azonban lánkapityerkének kezdték csúfolni, jobbnak látta hát, ha fiút választ legjobb barátjának az osztályból. ĺgy hiúsult meg a mi korai házasságkötésünk. A barátság viszont töretlen maradt. (Méghogy férfi-nő között nem is létezik!) Mi a gimi padjait is együtt koptattuk, sőt az egyetem után (amit ugyan nélküle abszolváltam) még közös munkahelyen is dolgoztunk egy ideig. És büszkén vállon veregetjük egymást mind a mai napig, mondván, kevés barátság tart ki ilyen sokáig. Rendszeresen öszszejárunk, gyerekeink is imádják egymást.

De férjemet a mi történetünk sem győzte meg.

– Engem nem érdekel, én akkor is veszek egy puskát, és lelövöm az összes fiút, aki megáll az utcaajtóban...

Hiába, egy apa számára nehezen elviselhető, hogy immáron nem ő az egyetlen és tökéletes férfi a világon, sőt egy négyéves kölyökkel kénytelen osztozni lánya szívén.

Pedig igazi kölcsönösen ösztönző kapcsolat Enikő és Kriszti love storyja. Kriszti szlovák oviba kezdett járni, majd bejelentette, hogy inkább az Enikőébe szeretne. ĺgy is lett. S nem elég, hogy egész napjukat együtt töltik, délután alig érünk haza, máris sétálni kell menni, Krisztivel kell találkozni. Ha későn indulnánk, a kislegény már a házunk előtt áll anyukájával. Előzőleg pedig megritkítja nagyapja kertjét, hogy virágot hozzon a lányomnak. Nálunk viszont este Gadjet felügyelőt kell nézni, mert a Kriszti is azt nézi, ha nem tudnám.

Néha persze civakodnak is, mint az igazi házasok. Mert Enikő készakarva rátapos Kriszti homoktortájára, vagy nem engedi föl a csúszdára. Fáradhatatlanul gyakorolják azonban a papás-mamást. Enikő kihozza a babáját, gondosan itatják, babusgatják. És nem felejtenek el ilyenkor nagyinak szólítani. Nem győzöm csodálni a humorérzékük.

Kolléganőimnek nevetve meséltem e korai szerelem történetét, ők, pedagógusok lévén, lelkesen helyeseltek és viccesen megjegyezték:

– Hát ha ez ilyen jól működik, el kell vinni Enikőt meg még néhány lányt mutatóba a szlovák oviba, jöjjenek csak szépen utánuk a fiúk a magyarba...

Bízom benne, hogy ha ebben a megvilágításban kezdjük boncolgatni a kérdést, a férjem is belátja, az a puska még valóban várhat...