Vigyázz, kikapcsollak!

A gyerek elterülve ül a fotelban, és unottan kapcsolgatja a televízió csatornáit. Apja jó ideje noszogatja: elég volt, menj imádkozni, aztán gyorsan az ágyba. A fiúcska megunva a sok figyelmeztetést, a távkapcsolót apja felé irányítva komoly hangon bejelenti: csönd, mert különben KIKAPCSOLLAK!

Ez aztán az ötlet! Óh, ha kikapcsolhatnánk minden kellemetlen, időigényes alakot, aki csak úgy, terveink ellenére az utunkba téved... És a modern embernek megvannak erre a lehetőségei – a távkapcsolóval vagy éppen a számítógép egerével választ magának valóságot, olyat, amilyen kedve szerint megfelel, kikapcsolja vagy átkapcsolja azokat a megnyilvánulásokat, melyek kedvére valók vagy éppen nem. A pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy az emberben a modern eszközökkel való kommunikáció hatására afféle diktátori hajlamok fejlődhetnek ki: az történik – mert annak kell történnie! – és pontosan csakis az, ami be lett programozva, s ami parancsba lett adva. Ha nem, elég megnyomni a Delete nevű billentyűt, vagyis a Töröld! parancsot kiadni, pár másodperc kérdése az egész.

Mindent kikapcsolni, ami kényelmetlen, ehhez már az információs forradalom előtt is értettek az emberek. Hiszen már kétezer éve, hogy üzeni nekünk Jézus az e vasárnapi evangélium közismert történetével, mely arról az emberről szól, akit útonállók támadtak meg, „kifosztották, véresre verték majd félholtan otthagyták és eltávoztak” (Lk 10, 30). Történetesen egy pap ment arra az úton, de otthagyta, hasonlóképpen egy levita, aki szintén elment mellette. Egyikük sem segített rajta, látószögükből egyszerűen „kikapcsolták” a szerencsétlent. Ösztönösen reagáltak így az adott helyzetre, s a Delete–Töröld! gombot nyomták meg abbéli félelmükben, hogy valami mást kényszerülnének tenni, mint ami jól bejáratott, kényelmes. Mint ahogy mi ma kikapcsoljuk a képernyőt, ők pontosan úgy kapcsolták ki a látásukat. A pap és a levita ugyanúgy nézett bár a szemével, mint a szamaritánus, akinek azonban a tekintete annyiban különbözött emezekétől, hogy nemcsak a nézésre, hanem a látásra is megvolt a képessége. Egyszerűen észrevette. Tudatosította, hogy a megvert férfinek sürgős segítségre van szüksége. Persze, a szamaritánus esetében nem egyszerű helyzetfelismerő képességről volt szó, hanem valami sokkal fontosabbról: egy olyan tartós készségről, mely érzékenyen reagál a környezeti ingerekre, és szükség esetén hathatósan közbelép. Ez volt az a pillanat, mely a szamaritánust minden idők egyik legpozitívabb figurájává tette, a buzgó szeretet példájává. És ugyanez a pillanat állította a másik kettőt a kevély kényelem példájául, ők lettek azok, akik úgy be vannak betonozva saját terveikbe, hogy onnan még a másik szenvedése sem képes kibillenteni őket. Biztosan készen álltak a megfellebbezhetetlen érvekkel: Miért épp én, amikor emberek tömegei haladnak el erre? Miért épp én, aki éppen imával szentesítettem magam a jeruzsálemi templomban? Miért épp én, aki sietek a különösen fontos kötelességeimet teljesíteni? Miért éppen én, aki annyi jót cselekedtem már ma, ellentétben sok arra járóval...

2003 nyarán Jan Ullrich német kerékpározó azzal lett híres, hogy – a második helyezést érte el a rangos Tour de France versenyén. A győzelem ugyanis karnyújtásnyira volt tőle. Ám amikor észrevette, hogy egyetlen méltó ellenfele – Lance Armstrong – lerepült a pályáról, megállt s bevárta őt, amivel tulajdonképpen lemondott elsőségéről. „Teljesen normális eljárás – magyarázta Ullrich –, egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy kihasználjam a lehetőséget.” S bár Armstrong lett a győztes, a sajtó mégis Ullrichra összpontosított, az „igazi hősre”, a „Fair play lovagjára”, vele voltak tele a sportrovatok. Másképp fogalmazva, ő már akkor végérvényesen a célban volt, amikor úgy döntött, megáll és megvárja a bajba jutottat. Ezzel mutatta ő meg, hogy az eredeti, a győzelem ambícióján kívül ismer egy magasabb értéket: az embert.

„A sietség legnagyobb hátránya – ironizált a maga idejében Gilbert K. Chesterton –, hogy rengeteg időt veszítesz vele.” Tegyük hozzá, hogy nem is az időveszteség, hanem inkább az emberi kapcsolatok elveszítése az igazi tragédia. A „nincs időm” típusú kijelentések nem csak az órák és percek hiányát jelentik, sokkal inkább a nyílt szívekét azok irányában, akik mellett olyan figyelmetlenül sietünk.

A szerző római katolikus pap