Véget ért a konzervatív kormány kegyelmi időszaka Párizsban

Hosszadalmas várakozásra, túlzsúfolt, levegőtlen szerelvényekre lelkiekben felkészültek, a nanterre-i RER, vagyis elővárosi vasútállomásra kedd kora reggel érkező reménybeli utasok azonban alaposan meglepődtek.

Május 13-án a franciaországi tömegközlekedés szinte megbénult. A szakszervezetek sztrájkfelhívását igen jelentős mértékben követték. A légi járatok nyolcvan százalékát törölték, Orly repülőtere kongott az ürességtől, az egyébként nagy forgalmú párizsi pályaudvarokon – Montparnasse, Gare du Nord, Gare de Lyon – viszonylag kevesen mutatkoztak. Az óvatosság nem ártott, hiszen a vonatok alig húsz százaléka közlekedett. Hetven nagyváros – közte Lille, Lyon, Marseille – tömegközlekedése állt le, az üdítő kivételt egyedül Toulouse jelentette, ahol a metró és a buszok is jártak.

Párizsban a tizennégy metróvonal közül lényegében csak a híres automata üzemelt. A legtöbb állomást bezárták, a hangosanbeszélőt azonban sok helyen elfelejtették kikapcsolni: a föld felett lévő Cambronne megállóban a fennakadásokat közlő információk az üres peronoknak, illetve az utcán sétálóknak szóltak. Akik tehették, a sportolás örömeinek élve próbáltak célba jutni: a Szajna-parti metropolis utcáit megtöltötték a kerékpáron, rollereken és görkorcsolyákon közlekedők. Az autóforgalom érdekes módon nem növekedett meg ugrásszerűen. A Párizst övező Ile-de-France régióban a szokásos 170-180 kilométeres reggeli közlekedési dugót mérték.

A sztrájk más közszolgáltatásokra is kiterjedt. Az iskolák jelentős része zárva maradt kedden, a napilapok nem jelentek meg. A postahivatalokban minimum-műszak volt, ami azt jelentette, hogy az öt-hat ablak közül mindössze egyetlenegy mögött ült tisztviselő. Párizsban e sorok írója által felkeresett posta kongott az ürességtől, egy kerülettel arrébb viszont az utcán tekergett a sor.

A francia munkavállalói érdekképviseletek az idén immáron harmadszor hirdettek országos sztrájkot. A munkabeszüntetés a 60 millió lakosú Franciaországban eléggé megszokott jelenség, az idei közalkalmazotti sztrájkok sűrűségét azonban egy húsba vágó téma, a nyugdíjak jövője indokolja. Jean-Pierre Raffarin kormányfő az elodázhatatlannak nevezett nyugdíjreformmal kívánja megkezdeni a francia szociális-gazdasági modell radikális átalakítását. A liberális konzervatív miniszterelnök a nyugdíjreformot „eladni” hivatott kampányában azzal érvel: az eddigi újraelosztásos rendszer néhány éven belül „felrobban”, amennyiben nem sikerül új szolidaritási paktumot kötni a fiatalabb és az idősebb generációk között.

A szakszervezetek azonban hallani sem akarnak olyan reformról, amely alaposan megnyirbálja az eddigi szociális vívmányokat. A francia közalkalmazottak jelenleg 37,5 év munkaviszony után a legmagasabb bruttó jövedelmük 75-78 százalékának megfelelő nyugdíjat kapnak. A Francois Fillon szociális miniszter nevével fémjelzett „nyugdíjcsomag” mindezt múlt időbe kívánja tenni: 2008-ig a közalkalmazottak 37,5 éves járulékfizetési idejét a magánszférában dolgozók 40 éves időszakára emelik. A lehető legmagasabb nyugdíjhoz ezt követően még tovább kell dolgozni: 2012-ben a járulékfizetés hossza 41 évre, 2020-tól pedig 42 évre fog növekedni. A nyugdíj mértéke viszont csökkeni fog: míg jelenleg a legmagasabb kategóriában a referenciaként figyelembe vett jövedelem 78 százalékát folyósítják nyugellátásként, addig 2012-től a maximum csak 66 százalék lesz.

A reform további érzékeny pontja a nyugdíjkorhatár. Nyugat-Európában a franciák az egyik legrövidebb ideig aktív munkavállalók: az OECD statisztikái szerint átlagosan 59 évesen vonulnak nyugdíjba. Fillon elképzelései szerint a korhatár hivatalosan továbbra is hatvan év marad, a kormány ugyanakkor évi háromszázalékos bónusszal igyekszik további aktivitásra ösztönözni a 60–65 éves korosztályokat. A korkedvezményes nyugdíj ezzel szemben jelentős hátrányokat tartogat majd: 2008-tól minden hiányzó év háromszázalékos nyugdíjcsökkenéssel fog járni.

A rendkívül elszántnak tűnő Raffarin a szintén „bekeményítő” szakszervezetek ellenében is kész véghez vinni reformjait. Nem az utca kormányoz – hangoztatta Raffarin, akit érezhetően Alain Juppé1997-es, a francia jobboldalon elrettentőnek nevezett példája sem térít el szándékaitól. A konzervatív előd csúfos bukásában hat éve a közalkalmazottak és a szakszervezetek haragját kiváltó nyugdíjreformtervek igencsak előkelő szerepet játszottak.

Alig egy évvel Jacques Chirac mögött felsorakozó jobboldal elsöprő parlamenti választási győzelme után végleg lejárt Raffarinék kegyelmi időszaka. A francia gazdaság recessziótól szenved, a munkanélküliség ismét növekedni kezdett, az államháztartás hiánya miatt egymást követik a brüsszeli intők. A szakszervezetek a „fekete keddet” elsősorban erődemonstrációra és a szociális miniszterrel már ma esedékes egyeztetés előtt muníciószerzésre próbálták felhasználni. Az érdekképviseletek adatai szerint Franciaország különböző városaiban mintegy száz tüntetésen, több mint egymillió ember vonult az utcára. – A munkásosztály létezik! Nem hagyjuk, hogy negyvenévi kemény munka után nyomornyugdíjjal szúrják ki a szemünket! – hangoztatták Clermont-Ferrandban a Michelin abroncsgyártó óriás dolgozói, akik más magánvállalatok fizikai alkalmazottaihoz hasonlóan szintén csatlakoztak az utcai demonstrációkhoz. A „nyomornyugdíj” a minimálbérből élők számára 680-700 euró havonta, az összeg az Európai Unióhoz jövőre csatlakozó kelet-európai országok átlagnyugdíjainak minimum a kétszerese.

A közvélemény-kutatások szerint a franciák 65 százaléka támogatja a szakszervezetek fellépését, a kép azonban a valóságban sokkal árnyaltabb. A nyugdíjkérdés fontos ügy, de nem hiszem, hogy sztrájkkal kellene megoldani – fejtegette a nanterre-i RER-állomás előtt egy férfi. A vállalkozók szerint a sztrájkok felbecsülhetetlen károkat okoznak Franciaország nemzetközi imágóján.

A szakszervezetek a kormány hajthatatlansága esetére „forró hónapokat” ígértek, a fenyegetően hangzó prognózist nem az időjárásra értették.

Párizs, 2003. május