Varázsos alku a sasszemű riói jegyüzérrel

Egyetlen nap alatt akár négy évszak is lejátszódhat ugyanazon a helyszínenNépszabadság-felvételAzt is kénytelen tudomásul venni, hogy ha innen nyáron indul el, akkor Brazíliában éppen vége felé jár a tél. A nők számára ennek megdönthetetlen bizonyítéka, hogy éppen ilyenkor folyik a csizmák végkiárusítása.

Ennél még nyilvánvalóbb jel, hogy nincs verőfény, az eget felhők borítják, időnként olyan vastagok, mint a legkövérebb dunyhák, bármelyik pillanatban eleredhet az eső, feltámad a szél, és a part menti pálmák ágai úgy hajladoznak, ahogy a nők haját kuszálja össze a vihar.

A parti homokos sétányon, ahol nyári napokon kicsik és nagyok rúgják a labdát, most elszánt egészségvédők futnak keményen, pólóban, kisgatyában, és erre a hőstettre a legedzettebbek akkor is képesek, ha rákezd az eső. Pedig a parton az eső nem csekélység. Mert nemcsak felülről esik a víz, mint rendesen, hanem ahogy a hatalmasra dagadt hullámok a partra csapódnak, dús permettel árasztják el az eget és a földet. Ilyenkor csontig lehet ázni.

A még hevesebb esőzéseknél Rio sötétbe borul, peches esetben pár órára megszűnik az áramszolgáltatás, és a városban itt-ott a hegyek alatt átfutó alagutakat elönti a víz, mély medret vájva a tengerparti homoksávban. De amint elmúlik a vihar, mintha sose lett volna meder, újra kisimul a homok, elillannak a nagy vizek a csatornákban, és helyreáll a világrend. Kisüt a nap, és már-már olyan minden, ahogy egy európai elképzeli Riót a színes képeslapok alapján. Kék az ég, sárga a homok, és jobb napokon a bátor szörfözők mellett a merészebbek fürödni is bemennek a Copacabanán a vízbe. De az ilyen nyájas órák nem tartanak sokáig.

Nem véletlen, hogy az ottani tévében állandóan megy egy időjárás-csatorna, amely az ország egyes területeiről éjjel-nappal ad tájékoztatást és előrejelzést. ĺgy lehet megtudni, hogy egyetlen nap alatt akár négy évszak is lejátszódhat ugyanazon a helyszínen, s míg egyik nap nulla fok körüli a hőmérséklet, nem sokkal később akár 30 fokos is lehet a meleg.

Rióban zajlik az élet, s nem csak karneválok idején. A belvárosban, ahol a XVIII–XIX. századi paloták meglehetősen megviselt állapotban csak halvány emlékei egykori szép önmaguknak, felhőkarcolók tömik magukba a hivatalokat és az utca szintjén a boltokat. Itt van a város operaháza, a Teatro Municipal, azaz községi színház. A párizsi opera kisebb testvére, belül fényes, márványos, tükrös szalonokkal, ahol az úri közönség társaloghat a szünetekben. Az egyik belső rondellában táncoló párok freskója díszíti a falat. Más-más népek táncosai, s az egyik pár magyar táncot lejt eltéveszthetetlenül, fejük fölé kiírták egykoron: Hungria.

A balett nagy népszerűségnek örvend: egy helybeli társulat, a Grupo Corpo Santaustin címmel mutatta be néhány estén át fura, groteszk táncjátékait. Az utcán hosszú sor áll a jegyekért. A tétova idegent azonnal észreveszi a sasszemű jegyüzér. Varázsos alku kezdődik, ő portugálul, én gesztusokkal, aztán hogy marad köztünk némi véleménykülönbség a felárral kapcsolatban, a jegyüzér odainti a posztoló rendőrt: adna már egy tollat, hogy leírja a végső árat. A rendőr, vállán géppisztoly, oldalán pisztoly, gumibot, miegymás, előzékenyen átnyújtja tollát, nehogy már ezen múljon a bolt. A derék jegyüzér értésemre adja: 60 százaléknál alább nem mehet a felárral, neki is éppen ennyibe van. Megadom magam, végtére ritkán mehetek a riói operába. Jegyüzérem boldog, visszaadja a tollat a rendőrnek, lebonyolítjuk az ügyletet, és úgy érzem: korszerű win-win üzlet volt, mindketten nyertünk.

Az előadás derűs volt, bájos fintor az élővilág szerelmi életére. Bizarr bogarak voltak a férfiak és a nők, akik hol bogárszerű, hol emberi mozdulatokkal szerették egymást egy helybeli kortárs zeneszerző latinos, inkás zenéjére. Nekem bőven megérte a felárat, kivált a hangulat végett. A riói közönség együtt lélegzett a színpaddal, és amikor egy felelőtlen nézőnél megszólalt a mobiltelefon, mint a bábszínházban a gyerekek, ha jön a gonosz boszorkány, úgy kezdtek egyszerre pfujozni.

Az előadást itt is a brazil olajhatalom, a Petrobras szponzorálta. Amiként ők támogatják a Flamengo futballcsapatát. Ennek fejében sok mindent megtesznek a cég kedvéért. A riói kőolaj-világkongresszus tiszteletére például átrendezték a brazil bajnokság programját, hogy a kedves 3500 kongresszusi résztvevő is láthasson a Maracana stadionban egy igazi Flamengo-meccset. Jó volt. A legjáratlanabb, magamfajta nőszemély is megtapasztalhatta, mitől jó játék a foci. És miért jó meccsre menni – már ahol jó. Szenvedélyesek a játékosok, és szenvedélyesek a nézők. Mind az 55 ezer. De senki sem durva, senki sem verekszik. Csak szurkol, izgul, biztat, örül a gólnak, ragyogó szemmel kiabál, egyszerre kiált sikernél és pechnél. És egyszer sem pofozkodik. Ámbátor ebben lehet egy kis szerepe annak a jó sok egyenruhásnak is, akik nem a gyepet, hanem a lelátót figyelik, és kezük ügyében nem gumibotot, hanem jókora fütyköst tartanak. Úgy látszik, van némi történelmi előzménye a rendnek.

Rio de Janeiro–Budapest