Valóságkutatás egy hosszú úton

Tanár úr, Fábry Zoltánnak egy nyilvános fórumon több mint félszázada tett intelme szerint „A nyelv az üdvösségünk és megtartónk. Lehetünk hűségesei és lehetünk hűtlenjei, árulói.” Ön szerint napjainkban a demográfusok vagy szociológusok vélik jobban ismerni a nyelv- és nemzetváltás indítékait s hátterét?

Szerintem a konklúziók őszintesége érdekében mindkét szakágazat megállapításainak ötvözésére van szükség. A demográfia adja a számszerűsített keményebb adatokat, a szociológia pedig ezekre is támaszkodva az úgynevezett puha adatokat, amelyekben a problémakutatás személyes tapasztalatai is megjelennek. Megjegyzem, a demográfia számára első ránézésre csábítók a Statisztikai Hivatal által rendelkezésre bocsátott kész adatsorok, de egy következő lépésben azzal kell foglalkozni, hogy a regisztrált adatok mennyire fejezik ki a valóságot; hogy bizonyos időközökben és ilyen-olyan okból milyen mértékben torzítottak. És hát az adatok valóságtartalmát feltárni sokszor nehezebb munka, mint csak a konkrét számokkal foglalkozni.

Magunkról beszélve nyilván az a kulcskérdés, hogy hány a magyar?! Saját sorainkban, akár a 2021-es népszámlálás tükrében, mennyire aggasztó, vagy netán fölnagyított gond az asszimiláció?

Kár volna szépítgetni, hogy 1991- től folyamatosan fogy az itteni magyar lakosság lélekszáma. Népszámlálásonként több tízezerrel vagyunk kevesebben. A dolgok hátterét keresve feltétlenül látni kell, hogy alacsony a születésszámunk, szemben a magas halandóságunkkal. És kikerülhetetlen a természetes migráció, illetve annak rejtett, főként a külföldön élő szlovákiai magyarokat érintő ténye. Viszont tartósan a nemzetiségváltás a legkomolyabb gond. Ez ugyan megvolt 1991 előtt is, de akkoriban még a születések magas száma révén kedvezőbbek voltak a népmozgalmi mutatók, így az előrehaladó asszimiláció sem volt annyira feltűnő köznapi jelenség.

Nem tudjuk lerázni az „asszimiláció kultúrájának” béklyóit?

Megkerülhetetlen ez a téma. Bár nem csak nálunk, mert az erdélyi kollégák szintén szembesülnek vele. És a kétpólusú asszimilációnál azt is vizsgálni kell, mekkora a társadalmi távolság a két érintett nemzetiségi „front” között. Nos, tudvalévő, hogy a magyar és a szlovák között nem nagy.

Eszerint gyakran jobban ragaszkodunk a huszonöt éves konyhabútorhoz meg a tízéves rombuszmintás pulóverhez, mint az identitásunkhoz. Találni erre magyarázatot?

Az egyik leglényegesebb tényező, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság egy évszázada konkrét kisebbségi helyzetben él. Az asszimilációs folyamatoknak egyik alapvető jellemzője pedig az, hogy a kisebbség felől a többség felé hatnak, akár a vegyes házasságok növekvő arányának útján. Igaz, 60–70 évvel ezelőtt még nemegyszer előfordult, hogy egy-egy településnek olyan kisugárzása volt, amire a fenti „szabály” nem volt sablonszerűen érvényes. Hanem aki odatelepült, az természetesnek vette, hogy beilleszkedjen az adott község nyelvi kultúrájába.

Manapság ez már a múlté?

Nagymértékben. Lényegében már az 1989 előtti idők felhígították a helyi közösségek erősebb összetartó erejét.

Újabban a megosztottság és vele párhuzamosan a gyűlöletalapú társadalmi szétszakadás fokozódása is megfigyelhető a nemzetiségi „elfordulásra”, a nyelvváltásra irányuló késztetésben?

Ezt inkább afelől közelíteném meg, hogy a kisebbségi helyzetben élő nemzeti közösség számára a társadalom-lélektani együttgondolkodás alapvető mozzanat. Az erős megosztottság viszont jelentősen gyengíti a nemzetiséghez való tartozás érzetét. Különösen, ha valaki a politikai vezetőinek körében ártó ellenségeskedést, mi több, marakodást lát. Ahogy általában mondani szokás: fejétől bűzlik a hal; ezért ha az emberek kiszorítósdit, felülkerekedési szándékot, viszálykodást tapasztalnak, könnyen kedveszegetté válnak. Minden további nélkül felvetődik bennük, vajon érdemes-e ehhez a közösséghez tartozni... Így aztán a politika ballépései „gyönyörűen” kihatnak az alsóbb szintekre.

Az életpályáját nézve ön mindig világossá tette az értékválasztását, illetve kutatói szándékainak tárgyát. Viszont egyáltalán, vagy csak nagy ritkán csatlakozott politikusok kezdeményezéseihez. Azok programjait és a kezdeményeiket nem találta eléggé vonzónak?

Közvetlenül a rendszerváltás utáni időkben nagyon sok mindenben tevékeny részt vállaltam. Szociológusi rátekintéssel segítettem a számunkra nálunk addig hiányzó társadalmi intézmények, így egy tudományos műhely, magyar párt, magyar katolikus hetilap megalapítását. Amikor mindez megvolt, a további munkát rábíztam azokra, akik úgy érezték, hogy készek az adott dolgokkal foglalkozni. És nyolcvankilenc előtt is – a csehszlovák néphadseregnél lehúzott kötelező kétéves vendégeskedésemet leszámítva –, civilként jócskán benne voltam a mindennapok közéleti politizálásában. Mondhatni teljes gőzzel, ahogyan 1989 novembere után is egy jó darabig.

De attól irtózott, hogy például a magyar kereszténydemokraták pártosodó mozgalmában ön szintén aktív politikus, akár képviselő is legyen.

Igen, mert annyit tudtam magamról, hogy nem vagyok gyakorló politikusnak való alkat. Nem vagyok az a típus, aki vállalná a politikai élettel összefüggő belső konfliktusokat, a pártfegyelem kompromisszumait. Ráadásul máig úgy látom, ha tudományos téren hiteles akarok lenni, úgy az objektivitás egyik előfeltétele, hogy nincs helyem az aktív politikában. Persze, a napi politika dolgairól és a szereplőiről azért megvan a magánvéleményem.

Mind a közélet vesződségeit, mind annak handabandázását figyelve, én már régen úgy látom, hogy aki karrierben meg jómódban felül van, az ritkán tekint lefelé. Igazolja vagy cáfolja ezt a szociológia?

Általában így van. Aki kiemelkedik az átlagpolgárok soraiból és ilyen-olyan politikai pozíciót tölt/ töltött be, az nagyon gyakran nem látja azokat, akik megválasztották, akiknek bizalmából ő egyáltalában oda kerülhetett, ahová. A politika fertőző betegség; és akit a hatalom megmételyez, az többnyire nehezen tud úgy élni, hogy ne ő legyen a hatalom meg a figyelem középpontjában. Teszem azt, ha egy egyetemi tanár vagy egy kutató ideig-óráig miniszter, majd visszakerül a katedrára, sokszor bizony nem találja a helyét.

Miért fontos, hogy mind a szociológus, mind a népszámlálási és az egyéb népmozgalmi statisztikákból kiinduló demográfus autonóm gondolkodó maradjon, ergo ne a hatalomnak pedálozzon?

Számomra erre a legkitűnőbb választ a szociológia egyik alapítója, Max Weber adja. Ő írta le, hogy a szociológus alapvetően társadalomkutató, aki tehát jól ismeri a társadalmat. Ezért könnyen kísértésbe eshet, hogy beálljon valamilyen szekértáborba. Csakhogy akkor kipárolog a fejéből egy rendkívül lényegbevágó dolog: hogy attól a naptól kezdve már nem tudós, hanem ideológus. Így a tudását is már a kék szeműek vagy a piros szeműek szolgálatába állítja, miközben könnyen elveszik társadalmi valóságismeretének lényege. Ezzel ő már azt az ideológiát szolgálja, ahová besodródott.

Ön jóval nyolcvankilenc előtt is önmaga számára küldetésszerűvé tette a szlovákiai magyarság demográfiai helyzetének kutatását. Szerepet játszott ebben, hogy már az „átkos” időkben széles körű tapasztalati tőkét gyűjtött a hazai magyar társadalomról?

Mindenképpen. A katonaévek után tevékeny részt vállaltam a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub vezetésében, és az egyetemi tanulmányaim idején tanévenként egy-egy szemesztert Budapesten is tölthettem. Ekkoriban erősödött meg bennem az elhatározás, hogy társadalomkutató legyek. Közben a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának munkájába is bekapcsolódtam, ami magával vonta a Duray Miklóssal és az ellenzéki körének tagjaival való kapcsolattartást. Bennem az a szociológusi aspektus munkált, hogy leglényegesebb feladataink egyike megismerni: milyenek is vagyunk mi, itt élő magyarok.

Hatvannyolc évesen és az örökös közéleti viták hangzavarában mivel edzi a világlátását?

Még a rendszerváltás után egy ideig a szlovákiai magyar katolikus hetilap szerkesztője voltam, aminek meghatározó helye van a gondolkodásomban. Számomra ez is lehetővé teszi, hogy civil polgárként egy-egy konkrét kérdésben A-t vagy B-t tudjak mondani. Persze, számtalanszor nem A vagy B közül kell választani, hanem különböző társadalmi kérdésekben a kisebb és nagyobb rossz közül.

Életpályája tapasztalatainak ráhatása dacára miképp tudja elérni, hogy holmi politikai nézetrendszerek helyett, a kritikusan tárgyilagos állásfoglalás kötelessége szilárduljon meg önben?

Megpróbálok az adott témán kívül helyezkedni. Tehát a szűkítő szubjektivitás helyett, felülnézetből rálátni a szóban forgó valóságra. Például a nemzetiségi kérdések tárgyában szívesen olvasok olyan munkákat, amikor egyazon témát egy magyar és egy szlovák szerző elemez. Keresem, kinek hol, miben találni az ő igazságát. És igyekszem nem foggal-körömmel csak a saját igazamhoz ragaszkodni. Tanárként is örülök, ha akár az ellenkezőképpen gondolkodó fiatalok véleményét hallom. Ugyanis hiba kizárólag fekete- fehér kategóriákban gondolkodni. Az átmeneteknek is megvannak a különféle árnyalatai, ami már nézőpont dolga.

Ha most beszélgetésünk tágabb tartalmát kivetítjük a szlovákiai magyar kisebbségre, akkor melyik énjét, a szociológust vagy a demográfust kérdezzem, hogy az asszimiláció ügyében mi hiányzik belőlünk inkább: a komolyabb szembenézés igénye vagy bátorsága?

Jó kérdés. Szerintem mind a kettő. Őszintén szólva, jelenleg inkább egyfajta lejtmenetben látom a szlovákiai magyarságot. Elsősorban nem is csupán demográfiailag, hanem a közelmúlt időszak elhúzódó durva belső vitáinak politikai öngyilkossága miatt. Természetesen, az uniós csatlakozás szintén beindított egy újabb, tág teret nyitó felfogásmódot. Ma már ez a folyamat is jelen van a magyar–szlovák reláció korábbi stratégiái mellett. Több értékrendi vizsgálat is megerősíti, hogy princípiumként a nemzeti közösség, a nemzeti identitás vállalása – akár a kilencvenes vagy korábbi évekkel szemben – lejjebb csúszik. Például a vegyes házasság manapság jóval ritkában jelent magyar–szlovák házasságot, hanem csak egy házasságot. Ebben a kitágult térben a „magyarkérdés” ügye is általában kevésbé fogja meg a mai fiatalokat. 

Tehát mi hibádzik: a szembenézés igénye vagy bátorsága?

Talán az igény.