A nemzeti identitás átörökítésénél fontos tényező a vegyes házasság

A népszámlálási adatok alapján mintegy 95 ezer olyan egy háztartásban élő házaspárt tartanak számon Szlovákiában, amelynél legalább az egyik fél első nemzetiségként jelölte be a magyart. Közülük 61 ezer háztartás esetében tisztán magyar házasságról beszélhetünk, 34 ezer háztartás esetében pedig vegyes házasságról. Cikkünk szempontjából a magyar–szlovák vegyes házasságok kiemelkedően fontosak, amelyeknek a száma 32 ezer körül mozog (a fennmaradó 2 ezer háztartásnál az egyik fél nem is magyar és nem is szlovák, vagy pedig nem ismert a nemzetisége). Mit lehet kiolvasni a felsorolt adatokból az asszimilációval kapcsolatban? Foglalkoztak a korábbi népszámlálások során a háztartások nemzetiségi összetételével, tehát van valamiféle összehasonlítási alapunk?
Először is szeretném kiemelni, hogy a 2021-es népszámlálás adatfeldolgozása betöltött egy két évtizedes űrt, hiszen a háztartások nemzetiségi összetételével kapcsolatos információk annak köszönhetően állhatnak rendelkezésünkre, hogy a Statisztikai Hivatal munkatársai összepárosították a kérdőívekből kinyert adatokat a lakossági nyilvántartásokkal. Az előző két évtizedben más módszerrel dolgozott a hivatal, így ilyen adatokkal nem rendelkeztünk. Legutoljára az 1991-es népszámlálás során ismerhettük meg a háztartások összetételét. Ezután elindult egy, az anonimitás szerepét hangsúlyozó irány, ami mostanra kissé veszített az erejéből. Ezt én mindenképpen pozitív fejleményként értékelem, hiszen az így kinyert adatoknak köszönhetően lehet úgynevezett családrekonstrukciós kutatásokat végezni.

Milyen következtetéseket lehet levonni a mostani és a 30 évvel ezelőtti adatok összehasonlításából?
Mindenekelőtt leszögezném, hogy módszertani szempontból két dolgot meg kell különböztetnünk egymástól: egyrészt elérhetőek számunkra az 1980-as és az 1991-es népszámlálás adatai, amelyek azt mutatják, hogy egy adott időpillanatban mekkora volt a szlovák–magyar vegyes házasságok száma, másrészt pedig hozzáférhetők az úgynevezett népmozgalmi mutatók is, amelyeknek köszönhetően meg tudjuk nézni, hogy egy adott évben hogyan alakult például a házasságkötések száma, ezen belül ezek nemzetiségi megoszlása. (A népmozgalmi adatok a születések, halálozások, házasságkötések, válások és a vándorlási adatokat tartalmazzák). E két tényező összjátékából lehet megállapítani a számunkra fontos adatokat. Visszatérve a kérdésre, 1980 és 1991 között a homogén magyar házasságok aránya 84,6 százalékról 82,2 százalékra csökkent, ezzel szemben a szlovák–magyar vegyes házasságok aránya emelkedett. Ha aztán megvizsgáljuk az 1991 utáni éves adatokat, azt láthatjuk, hogy a vegyes házasságok aránya országos szinten fokozatosan tovább emelkedik, és szemmel láthatóan nagy ugrás következik be az ország uniós csatlakozásakor. A szociológusok előszeretettel írják le úgy ezt a folyamatot, hogy megnyílik a házassági piac, tehát a fiatalok elkezdenek külföldre vándorolni, és így értelemszerűen nagyobb eséllyel választanak külföldi párt. Érdekességképpen: 2004-ben a vegyes házasságok aránya országos szinten 15,1 százalék volt, 2005-ben viszont már 18,4 százalék. Ez a folyamat természetesen a magyar közösségben is meglátszott: az EU-ba való belépésünkig a vegyes házasságok tekintetében egyértelműen a szlovák–magyar párosítás dominált, ezt követően azonban a szlovákiai magyarok már más nemzetiségű párt is választottak maguknak. Igaz, ez a folyamat lassabban mutatkozott meg a magyar közösségben, mint országos szinten.

Ha már a szlovák–magyar vegyes házasságoknál tartunk, a legújabb népszámlálási adatok alapján érdekes megfigyelni a magyar nemzetiség átöröklődésének kérdéskörét. A 14 év alatti gyermekek esetében átlagban 23 százaléknál került első helyre a magyar nemzetiség a népszámlálási kérdőívben. Ha nagyon leegyszerűsítve szeretnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy tíz szlovák–magyar vegyes házasságból mindössze kettőbe születik magyar nemzetiségű gyermek. Miért dönthetnek így a szülők, illetve mit jelent ez az adat az asszimiláció szempontjából?
Én magam 2000-ben készítettem egy asszimilációvizsgálatot, és nagyon hasonló eredményt kaptam: a kutatásom alapján a szlovák–magyar vegyes házasságok egyötödénél, vagyis mintegy 20 százalékánál öröklődik át a magyar nemzetiség. A modell elkészítése során az amerikai társadalomtudományok eredményeit vettem figyelembe, hiszen az USA-ban mint bevándorló országban az asszimilációs folyamatok vizsgálataira különösen nagy hangsúlyt fektetnek. Az említett modell az asszimiláció folyamatának négy dimenzióját különbözteti meg. Az első a kulturális asszimiláció, akkulturáció, tehát elsősorban a nyelvi és kulturális hasonulás. A második a strukturális asszimiláció, vagyis a beilleszkedés a befogadó társadalomba. A harmadik tényező a vegyes házasságok létrejötte, vagy ahogy szakmai körökben hívják, az amalgamáció, a negyedik pedig az egyéni identifikáció kérdésköre, vagyis hogy az adott személy egyre inkább a befogadó társadalommal azonosul, megváltoztatja nemzeti hovatartozását. Az esetek nagy részében egy több generáción át tartó folyamatról van szó. A kutatásaink azt támasztják alá, hogy a négy felsorolt tényező közül egy felnőtt nemzeti identitására a vegyes házasság megkötése van a legkisebb hatással, az átörökítés folyamatában viszont éppen hogy a legnagyobb jelentőséggel bír.

Tehát ez alapján ki lehet jelenteni, hogy a szlovák–magyar vegyes házasság létrejötte az egyén szempontjából az asszimilációs folyamat első állomása?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az asszimiláció fő motorja.

Még a vegyes házasságoknál maradva, érdekes eltérés figyelhető meg a nemek tekintetében: azoknál a pároknál, ahol az anya magyar és az apa szlovák, a 14 év alatti gyermekek 31 százalékánál került első helyre a magyar nemzetiség a kérdőívben. Fordított helyzetben, tehát amikor az anya szlovák és az apa magyar, ez az arány mindössze 15 százalék volt. Ki lehet jelenteni, hogy azoknál a vegyes házasságoknál, ahol az anya magyar, kétszer akkora eséllyel lesz a gyermek is magyar. Ön szerint mi lehet ennek az oka?
Ezt több tényező is befolyásolhatja. Az egyik a hagyományos családfelfogás, olyan értelemben, hogy az anya van többet a gyermekkel a születése után. Ő vigyáz rá, vele készíti a házi feladatot. Ebben a felfogásban az apa a fő kenyérkereső, tehát sokkal kevesebbet van otthon és így a gyerekkel sem tölt annyi időt. Itt vetődik fel az anyanyelv kérdése is, tehát az anya az esetek döntő többségében a saját anyanyelvét adja át a gyermeknek, az apai ágról pedig megtanulja a szlovák nyelvet is, így kétnyelvű gyermekről beszélhetünk. Szerencsés helyzetben az apa belátja, hogy a gyermek számára előnyösebb, ha magyar iskolába jár, hiszen a szlovák nyelvet úgyis elsajátítja a családi, rokoni közegnek köszönhetően. Mindezekhez még hozzájárul, hogy sok házasságban az egyik fél – általában az apa – külföldön dolgozik, ilyen esetben pedig az imént felsorolt tényezők hatványozottan érvényesülnek.

Áttérve a tisztán magyar, vagyis a homogén házasságok kérdéskörére, az előző cikkünkben említettünk egy fontos adatot: az ilyen házasságokból 1,9 százaléknál, vagyis konkrét számban kifejezve 378 gyermeknél a szlovák nemzetiség került az első helyre. Mit gondol, milyen folyamatok vezethetnek idáig? Milyen megfontolás lehet e mögött a szülők részéről?
Ezekben az esetekben döntő lehet, hogy a magyar szülők szlovák iskolába küldik a gyermeküket. Hadd mondjak egy konkrét példát, amellyel a korábbi asszimilációs kutatásaink során találkoztunk. Az egyik kérdezőbiztos egy olyan községet látogatott meg, ahol a magyar közösség kisebbségben élt. Itt beszélgetett egy magyar családdal, ahol a szülők úgy döntöttek, hogy az utazás miatt nem íratják be a gyermekeiket a pár faluval arrébb található magyar tannyelvű iskolába, hanem inkább a helyi szlovák iskolába járatják őket. Ehhez még párosult az a gyakran emlegetett narratíva, hogy a gyermekek a szlovák iskolának köszönhetően jobban tudnak majd érvényesülni. Ennek viszont az lett a vége, hogy a gyermekek hetedikes vagy nyolcadikos korukban már nem akartak otthon a szüleikkel magyarul beszélni. Ebből is láthatjuk, hogy ha a szülő jót is akar a gyermekének, az nem mindig sül el jól. Ezzel szorosan összefüggő probléma, hogy a magyar lakosság településszerkezetéből kifolyólag nagyon sokan élnek kisebbségi helyzetben, ahol problémás megoldani a gyermekek magyar nyelvű iskoláztatását. A szórványtelepüléseken gyakran esély sincs arra, hogy egy homogén magyar házasságban élő gyermek magyar iskolába járhasson. Ezeken a helyeken gyakran az a kapcsolati háló sincs meg, amelyben a gyermek használhatná a magyar nyelvet.

Tehát ön szerint valószínűsíthető, hogy az említett 378 gyermek nagy eséllyel került (vagy kerül a jövőben) szlovák iskolába?
Igen, illetve azt is feltételezem, hogy a túlnyomó többségük peremterületeken, tehát kisebbségben található magyar közösségben él.

Ugyanakkor jegyezzük meg azt is, hogy az arányokat tekintve az 1,9 százalék nem tűnik soknak, különösen ha összevetjük azzal, hogy a homogén magyar házasságok 95 százalékánál átöröklődik a magyar nemzetiség. Mit gondol, ennek a jelenségnek mekkora szerepe van a szlovákiai magyar közösség asszimilációja szempontjából?
Azt mondanám, hogy nem ez a folyamat a legmeghatározóbb. Sokkal nagyobb jelentősége van a vegyes házasságok esetében említett átöröklődési aránynak. A magyar közösség fogyatkozása szempontjából a vegyes házasságok akkor nem jelentenének problémát, ha fele-fele arányban oszlanának meg a magyar és a szlovák utódok.

Ön szerint milyen további okai lehetnek még az asszimilációnak mindazok mellett, amiket idáig felsorolt?
Először is le kell szögezni, hogy az asszimiláció a többségi–kisebbségi viszonyokban szinte mindig megmutatkozik. A korábbi asszimilációvizsgálatokban a megkérdezettektől két generációra visszamenően érdeklődtem a felmenők nemzetiségéről, és így olyan személyekről is szó esett, akik még az Osztrák–Magyar Monarchia idejében éltek. Az akkori adatokból pedig kimutatható volt, hogy az asszimiláció éppen a magyar fél javára zajlott. Ebből is látszik, hogy általában a kisebbségek hasonulnak a többségi társadalomhoz. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy ezt a természetesnek nevezhető beolvadási folyamatot különböző módokon lehetne lassítani. Azok a legszerencsésebb nemzeti közösségek, amelyek minél homogénebb területeken élnek. Az utóbbi években viszont azt láthatjuk, hogy a magyar nyelvterület szélei egyre inkább elszlovákosodnak, mint ahogy a szigetet nyeli el a tenger, és egyre kevesebben élnek magyar többségű településeken. Egy további fontos mozzanat a gazdasági szempont: a fiatalok a nem túl fejlett déli régiókból gyakran kénytelenek elvándorolni a fejlettebb szlovák nagyvárosokba, vagy manapság egyre többször külföldre, ez pedig szintén felerősíti a nemzetváltás folyamatát.

Hogyan látja, mekkora szerepet játszik az asszimilációs folyamatokban az, hogy a szlovákiai magyar közösségnek már évek óta nincs jelentős érdekképviselete az ország politikai vezetésében?
Természetesen a nemzeti hovatartozás kérdését nem lehet csak olyan tényezőkre leszűkíteni, mint az iskola tannyelve, a lakhely vagy a beszélt nyelvek dominanciája. Ezek ugyan meghatározó befolyással bírnak, de ha az ember egy olyan közösséghez tartozik, amelynek politikai elitjének nagy részét jó ideje nem a közös érdekek mentén való összefogás, egységes fellépés, hanem inkább a széthúzás jellemzi, az nem biztos, hogy erősíti az identitást.