Vállalás és kiállás

Önmagunkkal és a közelmúltunkkal szembesülünk, ha ennek az 1978 tavaszától 1989 decemberéig működő tiltott szerveződésnek ma már hozzáférhető dokumentumait olvassuk?

Közösségben gondolkodva mindenképpen. Hiszen a Jogvédő Bizottság és elsősorban Duray Miklós, illetve a vele együttműködő értelmiségiek tevékenysége akarva-akaratlanul abba a helyzetbe állít bennünket, hogy szembesüljünk a husáki Csehszlovákia társadalmi bajaival és elnyomásával. De akár a saját közösségünk vétkeivel is, amit ellenben – a korabeli dokumentumok hitelével bizonyíthatóan – felülmúlt Duray és munkatársainak bátor jogvédő aktivitása, a szlovákiai magyarság érdekében tett kiállása. Ma pedig világosan kijelenthető, hogy máig tartó meghatározó szerepe is volt/van a magyar kisebbség közösségi tudatának formálásában.

Az ellentmondást nem tűrő Husák- korszakban mi volt a létrejöttének közvetlen kiváltó oka?

Duray Miklós szerint az igazi indíték a pártállam azon iskolai reformtervezete, amely romboló hatással bírt volna a hazai magyar iskolahálózatra, annak tanítási nyelvére. Ezt megakadályozni volt hivatott ez az 1978 áprilisában alakult illegális szervezet. Ekkor fogalmazta meg első dokumentumát, és ennek nyomán a szlovák állami és pártvezetésnek címzett levelek tömege tiltakozott a „reformintézkedés” ellen. A Bizottság azután más kisebbségjogi és társadalmi témákban is szót emelt. Idehaza a merev pártállamban tiltakozásként, de a külföldnek is üzenve. A szerveződés megalakulásában azonban tagadhatatlanul nagy szerepet játszott az az új európai biztonságpolitikai helyzet, amit 1975- ben a Helsinki Záróokmány hozott, amelyhez aláírásával a kommunista Csehszlovákia is csatlakozott. Annak egyik fejezete az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását deklarálta, beleértve a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és meggyőződés szabadságát. Mindezek hatására Prágában 1977- ben megalakult a Charta 77 emberi jogi mozgalom, majd egy évvel később Pozsonyban szárnyat bontott a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága.

A kisebbség jogvédelme a kommunista rendszerrel való szembenállás egyik formája lett. Ennek alapja egyfajta erkölcsi megfontolás vagy inkább az önvédelmi szándék volt?

A husáki normalizáció idején, magyar vonatkozásban, a kisebbségi jogvédelem jelentette a kommunista rendszerrel, a pártállammal való megfontolt szembenállás talán egyetlen igazi és komoly formáját. Ebben főként az önvédelmi szándék dominált, hiszen az 1968-ban már elért eredmények leépítése mellett a rendszer olyan gyakorlati döntéseket is hozott, amelyek újra szűkítették a meglévő alkotmányos kisebbségjogi keretet. Természetesen megjelent az erkölcsi megfontolás is, amely mögött a politikai szándékot, a demokratikus értékek iránti kiállást kell keresni. Duray Miklós és társai látták, hogy a kommunista párt által biztosított nemzetiségi politika hamis, ezért képtelen reagálni a magyar kisebbség valós igényeire és elvárásaira.

A Bizottság milyen kapcsolatot tudott kiépíteni az országon belül létező, illetve a magyarországi demokratikus ellenzékkel?

Már a kezdetektől fogva kiterjedt kapcsolatrendszere volt. A legelején ez Janics Kálmán, Duray Miklós és mások ismeretségi körére épült, főként a magyarországi ellenzékiek irányába. Nem sokkal később aztán a nyugat-európai és a tengerentúli magyar emigráns körök, illetve idehaza a Charta 77 felé is. Duray 1979 végén megküldte a Charta képviselőinek a Bizottság jelentős „3. Dokumentum”-át, majd 1980 tavaszán Prágában a szervezet több tagjával tárgyalt. A Charta 77 és a Bizottság kapcsolata azonban nem volt teljesen felhőtlen, mert Havelék a magyar kisebbség helyzetét javító követeléseket nem hangsúlyosan, hanem csupán az úgynevezett általános emberi jogi keretek között voltak hajlandók elismerni. Bizonyos fokú közeledés akkor alakult ki, amikor első letartóztatását követően 1983-ban Duray Miklós is a Charta 77 aláírója lett, és a Bizottság egyben szorosabb kapcsolatot épített ki a Charta szlovákiai tagjaival. Elsősorban Miroslav Kusýval, Ján Čarnogurskýval, Milan Šimečkával és Jozef Jablonický történésszel.

A nyugati magyar emigráció miben tudta segíteni a Bizottság tevékenységét?

Az onnan jövő támogatásnak egészen az 1989-es rendszerváltozásig meghatározó súlya volt. Annak mind politikai, mind erkölcsi tekintetében. A nyugati közvélemény így az emigráns körök révén első kézből kapott híreket a felvidéki magyarság általános helyzetéről, történelmi sérelmeiről, emberi jogainak megsértéséről Csehszlovákiában. Ezek az információk odakint eljutottak akár a legmagasabb kormányzati fórumokig is. Duray Miklós második letartóztatása és vizsgálati fogságban tartása idején a tiltakozók között találjuk például Tom Lantost és az amerikai kongresszus több tagját, neves amerikai írókat, de még a tokiói Kőrösi Csoma Sándor Intézet munkatársai is síkra szálltak Duray mellett. A magyar emigráns központok és kiadók, például a müncheni Új Látóhatár vagy az amerikai magyar sajtó a folyóirataikban állandó publikálási lehetőséget adtak. Janics Kálmán kötete, A hontalanság évei így Bernben jelent meg, vagy Duray Miklósnak a Kutyaszorító I. című önéletrajza New Yorkban. Az erkölcsi támogatás mellett Nyugatról bizonyos anyagi támogatás is érkezett.

A kommunista pártállam hogyan gondolkodott a „magyar jogvédőről”?

Úgy, mint mindenkiről, aki a megszabott politikai kurzus ellen nyilvánosan állást foglalt, vagy megfogalmazta a saját véleményét. A pártállam ezért a Bizottságra is elítélően és ellenségként tekintett. Ártó és bomlasztó elemként kezelte a szervezetet és persze Duray Miklóst is. Érdekes mozzanat, hogy amikor Duray a Bizottság nevében 1978-ban megjelentette az első felhívását a magyar iskolák megvédésének ügyében, akkor még a pártállam titkosszolgálata sem tudta, hogy ő áll a tiltakozás háttérben. Viszont alig valamivel később már megvoltak az ismeretei a Bizottságról, mert az ŠtB Duray legközelebbi munkatársai közül többeket behálózott, és így, mondhatni, akár naprakész információi is voltak.

A Bizottsággal szűkebb-tágabb körben titkoltan együttműködőknek megvolt az ambíciójuk – például földalatti vitaköröket szervezve – túllépni a követő politikán, a védekezésen?

Ilyen jellegű ambíciókról viszonylag kevés adatunk van. Ami azonban biztos, hogy Duray Miklós második letartóztatása után a vele kapcsolatban álló értelmiségiek új színt vittek a hazai magyar közéletbe és közbeszédbe. Persze, erre azért az akkori gorbacsovi szellem és a magyarországi társadalmi-politikai nyitás szintén pozitív hatással volt. Így utólagosan talán elmondhatjuk: például az, hogy 1989 júniusának közepén több szlovákiai magyar ellenzéki is Budapesten ott volt Nagy Imre újratemetésén – az több volt mint csupán egy gesztus. Tényekkel alátámasztható, hogy a nyolcvanas évek második felében a jogvédelmen túl elkezdődött egy természetes társadalmi építkezés, amely azután 1989-ben helyzetbe hozta a rendszerváltoztatók nemzedékét.

A Bizottság létrehozója és központi alakja, így az ŠtB fő célszemélye Duray Miklós. Állandó zaklatásában és kétszeri vizsgálati fogságba juttatásában a „jogvédőbe” beépült közeli besúgók is segédkeztek?

Igen, ez sajnos így volt. Durayt az ŠtB már 1974-től megfigyelte, de ekkor még nem lépett fel ellene aktívan. Erre 1979 tavaszán került sor, amikorra kiderült, ő a szerveződés mozgatója, és hogy ő állt a tervezett oktatási reform elleni határozott tiltakozás hátterében. Ekkor ugyan még nem vádolták meg államellenes tevékenységgel, de a politikai rendőrség a kommunista rendszer ellenségeként tartotta nyilván és természetesen megfigyelte őt. Többek között éppen azoknak a személyeknek segítségével, akik Duray igazán közeli munkatársai voltak, így hát – dokumentumokkal igazoltan – Varga Sándor, Szőke József vagy Püspöki Nagy Péter révén.

A belső elhárítás azonban a hazai magyar kisebbségvédelem két emblematikus alakját, Duray Miklóst és Janics Kálmánt is szembeállította egymással.

Ez külön fejezete a hazai magyar ellenzéki mozgalom történetének. Janics Kálmán 1978 decemberében rövid ideig a CsMKJB szóvivője lett, de az állambiztonság egy tudatos eljárással éket vert kettőjük közé. Ennek eredménye az lett, hogy a rákövetkező időkben nyilvánosan is megvádolták egymást azzal, hogy idegen érdekek szolgálatában állnak. Janics Kálmán személye ellen az Új Szó 1979 januárjában közölt egy írást, ahol megbélyegzően burzsoá nacionalistának, antikommunistának, irredentának és nyilasnak mondták. Az eset külön „pikantériája”, hogy 1985-től az ŠtB munkaterveiben évente megjelent e két személy egymás elleni kijátszásának feladata, éspedig nemcsak a hazai közvélemény, hanem a magyarországi ellenzékiek körében is. A pártállam titkosszolgálata előszeretettel használta ezt a bomlasztási módszert, ezzel is az ellenzéki csoportok belső megosztására törekedve. Duray Miklós személyére vonatkozóan ezt a csehszlovák és a magyar titkosszolgálat 1981–1983. évi közös munkaterve is tartalmazta! Abban leszögezték, hogy szorosan együttműködve – és több más ügynök, például idősebb Gyimesi György aktív közreműködésével – kompromittálják Durayt, akiről azt fogják terjeszteni, hogy provokátor.

Még napjainkig is miért várat magára az a történészi-kutatói tanulmány, amely képes elszakadni minden személyes élménytől és a korszak társadalmi szövetében hitelesen, annak teljességében feltárni a CsMKJB szerepét?

A történész számára általános teher, ha egy élő személy köré kapcsolódó történeti eseménysorozattal kell elmélyülten megbirkóznia. Most, hogy Duray Miklós, sajnos, már nincs közöttünk, ez az új tény talán feloldja ezt a terhet. És az általa szövegezett s megjelentetett kordokumentumok vagy az eddig nem publikált levéltári források kutatása alapján megnyithatjuk múltismereti hiányunknak ezt a kapuját is.

És ha most a kisebbségügyi kormánybiztost kérdezem? Már hogy a Bizottság dokumentumai, azok tartalma lényegében tekinthetők- e leltárnak is; mind a mai napig mi kellene ahhoz, hogy az itteni magyarságot összetartsuk és meglegyenek a működőképes intézményeink?

Abban az értelemben lehet egyfajta eligazítás, hogy elsősorban egy nagy adag elszántság meg hát „pénz és paripa”, illetőleg olyan felelős intézményvezetők szükségeltetnek, akik a múlt tévedéseiből okulva képesek olyan víziókban gondolkodni, amelyek nem egymás kizárására irányulnak, hanem a történelmi tapasztalatokat figyelembe véve tartós értéket teremtenek.