Vadnyugat, mese, hősök

Akár így is kezdődhet a vadnyugati hősökről szóló mese, amely elsősorban e különös zsánert kedvelő felnőtteknek okoz örömet. Egy misztifikált szabad világba vezeti az embert, amelyben féligazságok keverednek a romantikával.

A klasszikus western hőse

Senki sem illik bele jobban ebbe a világba, mint John Wayne. A múlt szombaton lett volna 100 éves a klasszikus western nagy hőse, akinek nem is kellett nagyon megerőltetnie magát ahhoz, hogy hitelesen játssza el, mondjuk, Ringo Kidet a Hatosfogatban, a marhatenyésztő Dunsont a Vörös folyóban, Brittles kapitány szerepét az Aki a sárga masnit viseli, York tisztet a Rio Grandéban, Chance seriffet a Rio Bravóban. Maga is olyan volt, mint hősei, akiket életre keltett: kemény, határozott, egyenes és törvénytisztelő, igazságszerető, megvesztegethetetlen, olykor kegyetlen és szélsőséges. Hihetetlenül konzervatív volt, és óriási befolyása volt filmes kollégáira, sőt a politikusokra is. Állítólag Sztálin borzasztóan dühös volt rá, meg is akarta öletni. Egyszer hajszál híján akadályoztak meg egy ellene készülő merényletet a hollywoodi filmgyár területén...

Wayne Marion Michael Morrisonként született egy ohiói városban, amelynek semmi köze nem volt a pisztolyokhoz, a vadnyugathoz. Később elköltöztek egy kaliforniai ranchre, ahol aztán kedvére lovagolhatott. Jól bánt a lasszóval, értett a marhákhoz, ami szinte predesztinálta arra, hogy a vadnyugati hősök ideális megtestesítője legyen. Nyaranta a Fox filmstúdióban dolgozott kulisszatologatóként, itt figyelt fel John Ford rendező a 194 cm magas, szúrós szemű fiatalemberre, akinek járása tényleg olyan volt, mint egy igazi cowboyé. Egykettőre rávette Morrisont, hogy szakítsa félbe jogi tanulmányait, csapjon fel westernhősnek, és változtatssa meg nevét John Waynere, elvégre Mickey Morrisonként mégsem válhatott volna legendává. Sok filmben játszott, főleg hazafias, háborús témájúban, a legjobban mégis a vadnyugaton érezte magát. Csaknem 100 westernfilmet forgatott, (Apacserőd, A kutatók, A vadnyugat hőskora, Alamo, amelynek producere, rendezője és szereplője is volt), a Jó fiú és rossz fiú, El Dorado és Rio Lobo című filmeket már az után forgatta, hogy rákos daganatot távolítottak el a tüdejéből. Az Oscar-díjat az 1970-ben készített A félszemű seriffért kapta meg. Mindeközben három feleséget fogyasztott el. Érdekes, mind spanyol ajkú volt.

Utolsó filmje, A mesterlövész – akkor már ő is érezte – a saját sorsát vetítette előre. Idős, rákbeteg cowboyként még megleckézteti a gonoszakat, mielőtt meghal – a filmben. Korábban ez talán csak egyszer, az Alamóban fordult elő, soha nem akadt olyan ellenfél, aki legyőzte volna az igazságért harcoló Wayne-t. Nem egész három évre rá a mesterlövész John Bernard Books sorsára jutott a gyomorrákos színész. A hívő protestáns – nem tudni, miért – még áttért a katolikus vallásra. 1979. július 11-én a kórházban hét gyereke búcsúzott tőle örökre. Azt szerette volna, ha a sírján a „Feo, fuerte y formal” (Ronda volt, erős és méltóságos) felirat áll, de ezt a kívánságát a mai napig sem teljesítette senki.

A magányos cowboy

Folytassuk történetünket a városba érkező magányos cowboyjal, aki belép a kocsmába, és félelmet kelt a kártyázó, whiskyző gyáva, mihaszna népségben. Sok mindenkit el tudunk képzelni ebben a szerepben – Gary Coopert, Gregory Pecket, Alan Laddet, Henry Fondát – pont azért, mert meg is személyesítettek egy-egy ilyen figurát. De mindenképp Yul Brynner, Chris szerepében a legemlékezetesebb magányos revolverhős.

Pedig a Vlagyivosztokban született, Kínában, majd Párizsban nevelkedett Brynner nem is volt tipikus cowboyalkat. A francia fővárosban éjszakai bárokban énekelt és gitározott, valószínűleg elég jól, ha Jean Cocteau tetszését is elnyerte. Színházban és cirkuszban is szerepelt, majd Amerikában, ahova 1940-ben utazott, történelmi filmekben játszott, többek közt fáraót, (Oscar-díjjal jutalmazott) sziámi királyt és mexikói forradalmárt. Mégis, bennünk leginkább Chrisként él tovább. Összenőtt szerepével, a kemény fickóéval, akit megérint a tehetetlen mexikói parasztok sorsa. Hogy meg tudja védeni őket egy rablóbandával szemben – Kuroszava szamurájfilmjének mintájara – 6 mesterlövészt verbuvál maga mellé. Egytől egyig mind erős egyéniség, igazi vadnyugati hős, akinek ugyan gyengéje lehet a nő, a pénz és a whisky, de aki egy nemes ügyért kész az életét is feláldozni. A hét mesterlövész felejthetetlen, maga a film és a benne életre keltett hét romantikus desperado.

Calamity Jane és a többiek

Romantikus figurává változtak az évek, évtizedek folyamán a vadnyugat hajdani valóságos pisztolyhősei, hírhedt banditái és csavargói is, mint Jesse James, Billy, a kölyök vagy akár Calamity Jane. Érdekes, hogy az amerikaiak sosem ítélték el vagy vetették meg őket úgy, mint a városi gengszetereket. Misztifikálták az egész vadnyugatot, így válhattak a másodrendű bűnözők, lótolvajok, bankrablók, gyilkosok jogfosztott népi hősökké és legendákká. Billy a kölyök például mosogatólegényként kezdte karrierjét, majd egy lótolvaj mellé szegődött, aki megtanította őt mindenre, amit egy valamirevaló lótolvajnak tudnia kell. 16 évesen (más források szerint már 12 évesen) ölt először embert. 17 évesen bandavezérré és keresett bérgyilkossá vált, indiánokat és csavargó pisztolyhősöket gyilkolt a mexikói határvidéken. Állítólag a senoriták majd megvesztek érte – de lehetséges, hogy ez is csak amolyan legenda. Sőt egészen biztosan az, ha megnézzük a róla készült egyetlen hiteles képet. Együgyű, nyiszlett kölyök néz ránk.

Calamity Jane sem volt egy kifrizurázott daloló hölgy, mint Doris Day, vagy egy jószívű, másokat támogató barát, mint Angelica Huston, akik megszemélyesítették a legendás nőt. (Bár már a két film, a Calamity Jane – 1953 és a Vad nők – 1995 között is óriási a különbség). Calamity férfiruhában és mocskosan élte át egész életét kétes hírű cowboyok, piszolyhősök és cirkuszi mutatványosok között. Kocsmázott, dohányt rágott, kellőképpen köpködött is hozzá, káromkodott. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, volt kocsis, kocsmai hölgy, aranyásó, nyomkereső Custer tábornok seregében, mutatványos Buffalo Bill show-jában. Minél idősebb lett, annál jobban emésztette a depresszió és az alkohol, végül egy szállodai szobában elfeledve, egyedül halt meg 51 évesen.

Összehúzza szemöldökét

„Nem olyan nehéz dolog westernfilmet csinálni. Lehet, hogy már rá is jöttek, westernjeim alapreceptjére. Magányos cowboyként jövök egy idegen városba, no és aztán már tovább történnek a dolgok...” – nyilatkozott egyszer Clint Eastwood.

Hát újra a magányos cowboynál tartunk. Keze a pisztolyán, szájában vékony szivar. Kalapja alatt összehúzza a szemöldökét, nem beszél és mégis félelmetes. Ő Sergio Leone magányos cowboya, aki már egészen más és egészen más vadnyugaton lovagol. Eastwood jeleníti meg a spagettiwesternek főhősét – az Egy maréknyi dollárban, a Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúfban... Ő már nem nyargal gyönyörű tájon át, mexikói kaktuszerdőn kersztül vagy a csodálatos Monument Valley árnyékában. A vidék száraz, poros, kopasz, szinte érezni mennyire perzsel a nap. Nincs romantikus szerelmi epizód és a kocsmában már nem énekel a csinos bárhölgy, aki szinte kötelezően megjenet a régi amerikai vadnyugati filmekben. Ennio Morricone újszerű, hatásos, fülbemászó zenéje kíséri a maga érdekeiért, s nem nemes ügyért harcoló cowboyt a mexikói határra, vagy az utolsó párbajra A Jót, a Rosszat és a Csúfot.

John Wayne Eastwoodot szidta, hogy amerikai létére hagyta, sőt hozzájárult ahhoz, hogy lerombolják a western varázslatos, tökéletes világát. Még szerencse, hogy Wayne nem élte meg Eastwood 1992-ben forgatott Nincs bocsánat című Oscar-díjas filmjét, amelyet maga is rendezett. A szakmabeliek gyakran az „utolsó westernként” is emlegetik, mert teljesen megfosztja a mítosztól ezt a műfajt. Eastwoodot ugyan vonzza a vadnyugati élet egyszerűsége, az akkori életstílus. De nem heroizálja az embereket, akik megpróbálják a saját kezükbe venni az igazságszolgáltatást. Megmutatja az erőszakot a reális világban, amelyben semmi sem tökéletes. Megerősíti Sergio Leone meglátását: az élet nem édes, a jó és a rossz váltja egymást, van békesség, félelem és erőszak. Nincs miért glorifikálni ezt a világot.

Azért vissza-visszatérnek még színészek és rendezők a kicsit megkopott, de utánozhatatlan hangulatú klasszikus westernek melankolikus világába. Hiszen jött még a Silverado, a Texasi krónikák: Lonesome Dove, a Maverick, a Farkasokkal táncoló, Az eltűntek, a Fegyvertársak, a Melquiades Estrada három temetése. Eastwood filmje nem volt az utolsó. Még szerencse!

A legjobb westernfilmek

Hatosfogat – 1939

Vörös folyó – 1948

Délidő – 1952

Idegen a cowboyok között – 1958

Alamo – 1959

A hét mesterlövész – 1960

Volt egyszer egy vadnyugat – 1968

Butch Cassidy és a Sundance kölyök –1969

Kis nagy ember – 1971

Farkasokkal táncoló – 1990

Nincs bocsánat – 1992