Üzleti kényszerkészség

Margitka meglehetősen szófukar teremtés. Nem morc ember, egyszerűen csak nem szeret beszélni. Majdnem annyira hallgatag, mint a húszas évek egyik amerikai elnöke, Calvin Coolidge. (Az anekdota szerint egy díszvacsorán a Fehér Házban egy hölgy fogadást kötött, hogy legalább három szót kicsal az elnökből. A fogadás híre eljutott Coolidge fülébe is, aki az est folyamán ugyanúgy viselkedett, mint máskor: meg se szólalt. Amikor azonban a hölgy mellette termett, és mindenáron megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, az elnök illedelmesen végighallgatta, majd mélyen a szemébe nézett, és annyit mondott: „Maga vesztett!” Azzal sarkon fordult és visszavonult.) Margitka soha nem hallott Coolidge-ról. Clinton szaxofonja és szivarja még esetleg bizsergetően dereng, de ifjabb Bush Amerikáját már pont úgy utálja, mint az európai Nyugatot. Számára a globalizáció ismérve annyi, hogy tizenkét órás műszakokban ronthatja mindenét a multik kábelgyárának szalagja mellett, ahol a pisilés gyakoriságát és időhosszát is megszabják. Egyetlen dolog van, amit Margitka a Nyugatból azonnal megkedvelt, éspedig a szupermarket. Nem mintha imádná szórni a pénzét, épp ellenkezőleg. De ha már muszáj, szívesebben spájzol be a személytelen élelmiszer-áruházban, ahol az eladók, mintha csak Margitka rokon lelkecskéi volnának, a világért sem szólítanák meg a tétován keresgélő vásárlót. S ha a tapasztalatlan vevő megkérdezi, hogy merre találja ezt vagy amazt, a válasz rendszerint annyi, hogy „Nem az én részlegem!” Margitka nem szokott kérdezősködni, nincsenek különösebb elvárásai, kedvenc márkája és hasonlók, azt viszont mindig alaposan megnézi, hogy mit vesz. Most is kivárta, amíg lecseng a nagy árleszállítások (az idén kivételesen pofátlan átverésekkel gazdagított) időszaka, és csak a héten indult ez évi első bevásárló körútjára. Kedvenc szupermarketjében nem is volt semmi gond, pakolt, fizetett, köszönt és távozott. A köszönés említése azért fontos, mert Margitka amúgy tudja az illemet, használja is, csak a fölös fecsegéstől idegenkedik. Ez alkalommal azonban új télikabátot is szeretett volna. A drága butikokat – mint mindig – messzire kerülte, ment inkább a kínaihoz (aki ugyan Vietnamban látta meg a napot, de kit is érdekel, honnan származik ő vagy az áruja, a lényeg, hogy a csinosnak mondott pufikabátot hétszázért adja). Igen ám, csakhogy az áruháznyi üzlet elárusítónői korántsem viselkedtek úgy, mint a „marketosok”. Margitkának arra sem maradt ideje, hogy fél szemmel felmérje a kínálatot, már jött is egy szőke (aki nem a poén kedvéért szőke, hanem igaziból, és szemüveges, és égettre dauerolt negyvenes) hölgy, hogy „Mit tetszik parancsolni, fantasztikus nadrágjaink vannak, a pulóverek ezen a héten csak kétszázötvenbe kerülnek, de ha hármat vesz, ötszázalékos kedvezmény is jár...” Margitka rábámult. „Köszönöm, előbb körülnéznék!” A szőke eladó azonban nem hagyta magára. Lelkesen és nagyon hangosan sorolta, hogy mi mennyibe kerül, és mi mennyivel olcsóbb. Margitkát lassan elöntötte az indulat. „Kabát – mondta –, az ott.” „A piros? Ó, hát az a legjobb! Az utolsó darab, pontosan a maga mérete! Kicsit gyűrött a csomagolástól, de elég egyszer kivasalni...” Margitka belebújt a kabátba, meghúzogatta az árnyalatnyit rövidnek tűnő kabátujjakat, bólintott és indult volna a pénztárhoz. „A grafitszürkét is megmutathatom...” Margitka ez egyszer köszönés (és a piros kabát) nélkül távozott az üzletből. Meg sem fordult a fejében, hogy az elárusítónő muszájból dicsérte az árut. Nehogy a kínai kirúgja. A maszek eladói kódex szerint ugyanis kötelező a kedves vevővel társalogni. Akkor is, ha a kedves vevőn nagyon látszik, hogy szeretné, ha hagynák bámészkodni, és csak akkor válaszolnának neki, amikor kérdez (de akkor tényleg, és tényszerű pontossággal). Hiába, a reklámokból megismert, s a fogyasztás komfortörömét diktáló marketingkommunikációt ugyanúgy átvettük a Nyugattól, mint a kábelgyárak munkastílusát. A mogorvaság és a harsányság között pedig lassan már csak a (piros) kabátok lógnak. Mint valós és dekódolható emberi üzenetek.