Újra feléled a szél?

Érdemes érzékelni, hogy az idei emlékünnepélyek fontosabb szónoki beszédeinek hangsúlyaiból – az utóbbi esztendők hasonló megemlékezéseinek dikcióinál sokkal határozottabban – kiérződött az elgondolkoztató intelem: a világ vajon eleget okult-e a nemzeti szocializmus, a náci fasizmus politikai és társadalmi veszedelmeiből?! A felvetés exponálása jogos aggály napjainkban, hiszen legalábbis elfogódott, aki félvállról veszi vagy akarattal ignorálja, hogy Európa több országában újabban ismét előkerült a radikalizálódás kottája, s így élénkülő hátszelet élvez az extrémizmus, az antiszemitizmus, a xenofóbia, a demokratikus politikai kultúra elzüllése. Ezt a mételyező és a józan emberi belátást tompító magatartást vizsgáltuk Pavol Mešťan professzorral, a Szlovák Nemzeti Múzeum – Zsidó Kultúra Múzeumának igazgatójával.

A jelenről beszélve miért indokolt, kiindulási pontként, visszatérni 1945. május 8-ára és persze a történelmi dátum lehangoló előzményeire?

Mert az iszonyat már az 1930-as években kezdődött az elvakult könyvégetésekkel, a zsidók üzleteinek feldúlásával, az utálkozó plakátok megjelenésével. Mindez hamarosan a bakancsosok masírozásával, pogromokkal folytatódott. Majd a halálvonatokkal és negyvenöt májusáig a gázkamrák csúcsra járatásával érte el tetőpontját. De 1945. május 8. azért is határkő, mert nemcsak a győzelem, hanem a rádöbbenés napja is. Ekkor tudatosulhatott mindenkiben a felismerés, hogy a háború hat esztendeje hatvanmillió emberáldozatot követelt, illetve hogy ennek a borzalmas kornak kiemelkedően tragikus fejezete a zsidóüldözés. Kiirtottak szinte egy egész népet, hatmillió zsidót a származásuk, a vallásuk, a hovatartozásuk miatt. Ahogy persze a roma holokauszt sem kevésbé keserves mementó!

Professzor úr, a jelentős évforduló kapcsán elhangzó visszaemlékezésekben és ünnepi beszédekben, a győzteseknek kijáró tiszteletadás mellett, ott lappang a kérdés: miért nem volt elegendő hét és fél évtized mindannak kritikai megvilágítására, ami az emberi méltóság és az emberiesség szempontjából megokolhatatlan?

Választ keresve erre a jogos felvetésre, gondolom, akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha arra utalok, hogy a koncentrációs táborok 1945 januárjában Auschwitzban kezdődött felszabadításával, majd a győzelem napjával a világháború szörnyűségei hivatalosan véget értek ugyan, de a különféle borzalmaknak azóta sem lett igazán vége. Sem Európában, sem globálisan. Az elmúlt 75 esztendő félremagyarázhatatlanul azt bizonyítja, hogy az emberiség, sajnos, nagyon keveset tanul a történelem akár egyénileg megélt, akár „csak” korábbi tapasztalataiból. Mert így hiábavalóan igaz, hogy senki sem tehető felelőssé a felmenői tetteiért, ha a homo sapiensben tovább él a gyűlölködés, a faji megbélyegzés, a kirekesztés, sőt a pusztítás legaljasabb ösztöne. Úgy tűnik, az emberiség nem tud, merthogy nem is akar komolyabban okulni a történelemből, még a genocídiumokból sem! Lehetséges, hogy borzasztó, amit mondtam, de a dolgok bővebb hátterét meg összefüggéseit keresve kevés a holokauszt áldozatainak gyászos statisztikai adatait, tehát e milliók emberi sorsát látni, hiszen a gázkamrákban elhunytak hozzátartozóinak sorsára szintén gondolni kell. Ilyen értelemben elemezve a II. világháború eseményeit még tragikusabb a kép, és a szóban forgó évek mélyebben vizsgált tanulságai még drámaibbak. És egyúttal figyelmeztetőbbek az akkori idők mostanában újra tapasztalható aggasztó reminiszcenciái.

A múlt század rossz emlékű fasizmusának vírusa hogyan mutálódott napjaink antiszemitizmusává, különbözőképpen meg-megjelenő „szalonfasizmusává”?

Az antiszemitizmusnak megvannak a kialakulási, a fejlődési és a könnyen elharapódzási szakaszai, beszédesen árulkodó külső jegyei, akár durván agresszív formái is. Ami közös mindebben, hogy társadalmilag főként a nehezen leküzdhető előítéleteken élősködik. Hadd említsek csupán egyet a kirívó példák sokasága közül. A mi pozsonyi múzeumunkat nyolc-kilencedikes diákok és középiskolások csoportjai is látogatják. Sajnos, a tematikával kapcsolatos tudatlanságuk mondhatni katasztrofális; a kérdéseikből pedig az is kitűnik, hogy a zsidóságról, a szüleiktől vagy a nagyszüleiktől, a legképtelenebb információkat hallják. Még 2020-ban is az olyan primitív badarságokat, mely szerint a zsidók emberi vért isznak, vagy belesütik a zsidók húsvétkor fogyasztott kovásztalan kenyerébe, a maceszba!...

Ön erre mit válaszol?

Természetesen nem mondhatom egyenesen a gyerek szemébe, hogy ostobaságokat fecseg, hiszen ekkora szamárságokat csak a felnőttek társaságában hallhatott. Elmagyarázom hát, hogy ezt eleve kizárja a judaizmus, tehát a zsidó szellem és világnézet, mert ez a vallás pont az állatok vértelenítését, a vallási előírásoknak megfelelően elkészített kóser ételeket szorgalmazza. Azt persze nem állítom, hogy az összes efféle vagy a holokausztot érintő sok tévhitet sikerül egyből kiűzni a gyerekek fejéből, de talán a helyes irányban megpiszkálhatjuk a tudatukat, ami fontos az előítéletesség megelőzésében. Az viszont határozott tény, hogy a téves állítások és az indulatoskodó érzések legyűrésében a szlovákiai oktatásügynek hatalmas mulasztásai vannak. Ehelyett mit tapasztalnak maguk körül, mibe nőnek bele a mai tizenévesek? Javarészt az interneten, de nemegyszer a valóságban is például Marian Kotleba és párttársainak, bővebb körű támogatóinak világos üzenetet hordozó öltözékét – ami ugyan nem hűen az a bizonyos Tisoéra alatti uniformis, ám feltűnően hasonlít rá. Olvassák és hallják ezeknek a 2016 tavasza óta parlamenti képviselőkké avanzsált figuráknak a korabeli tézisekre hajazó, „csak” kissé maibbá vasalt szövegeit. Ezzel szemben nálunk országszerte kevés az olyan szakmai, történelmi és közéleti fórum, amely az antiszemitizmus, a fasizmus, az extrémizmus és az intolerancia dolgában felnyit(hat)ná a könnyen befolyásolható ifjúság szemét. Sajnos, Kotleba pártjának betiltásával még a Legfelsőbb Bíróság sem statuált példát, mert nem találta eléggé megalapozottnak a vádként benyújtott főügyészi beadványt...

Igazgató úr, ön mit gondolt akkor, amikor tavaly megszületett ez az ominózus felmentő ítélet?

Annak helyénvalóságát, jogilag, nem az én tisztem értékelni. Ellenben erkölcsetikailag annyit hozzáfűzhetek, hogy a főügyészi vádirat kidolgozásához – hivatalos felkérésre – mi is készítettünk szakmai elemzéseket; ám abból nagyon kevés meglátás került végül a közvádat tartalmazó dokumentumba. De nem is ezért az ügyészi hozzáállásért, hanem Kotleba pártja felmentésének elgondolkodtató ténye miatt éreztem őszinte csalódást. Ámbár amióta az antiszemitizmus kérdéskörét kutatom, sok mindent tapasztaltam és megéltem már. Ennek alapján pedig inkább azt mondtam magamban, vajon nem az lett volna-e jobb, ha már előre fölkészülök a dolgok ilyen alakulására. Mert hát kibökni is rossz annak sejtelmét, hogy bizony a törvénykezés köreiben szintén lehetnek, akik ha a választási urnához lépve nem is, ám a gondolataikban Kotleba támogatói lehetnek.

Szlovákiában miért nem eléggé toxikus téma a szélsőjobb radikalizmus, a fasizmus és az antiszemitizmus; a II. világháború után 75 évvel miért nem sikerül az ilyen eszméknek határozottabban gátat vetni?

Nézze, igaz ugyan, hogy a német nácizmusnak, az olasz fasizmusnak már nem élnek a „klasszikus” formái, de a bajok és az emberi szerencsétlenségek forrásaként mindez olyan, mint Pandóra szelencéje: a szelleme kikívánkozik onnan. Például rögtön nyolcvankilenc után, a demokrácia és a rendszerváltás eufóriájában, csak késve vettük észre, hogy itt túl nagy teret nyertek a tagadhatatlanul antiszemita és nacionalista erők. Kéz a kézben azokkal az 1945 utáni emigrációból visszatérő és a fasiszta szlovák államot, Jozef Tiso személyét kitartóan dicsőítő egykori kurzuslovagokkal, illetőleg az otthon maradt, most hirtelen „demokratákká” vedlett korábbi ludákokkal meg gárdistákkal. Azonnal cseh-, magyar- és zsidóellenes propagandába fogtak, mítoszteremtő fámákat hirdettek a zsidókat állítólag védelmező Tiso makulátlanságáról. Azt viszont elhallgatták, hogy abban a hírhedt szlovák államban, amelynek éppen Jozef Tiso volt az elnöke, már 1941. szeptember 9-én megszületett a 270 zsidóellenes paragrafust tartalmazó zsidó kódex, amelyről a korabeli sajtó büszkén azt írta, hogy a cégéres nürnbergi törvényeknél is szigorúbb jogszabály. Szlovákiában az is erősen befolyásolja a közhangulatot, hogy itt a katolikus egyház, különösen annak bizonyos körei – történeti mérlegelés és önvizsgálat helyett – mossák Tiso kezeit. Sőt, Ján Sokol emeritus érsek még emlékmisével is emlékeztető szertartást tartott az 1939 utáni fasiszta szlovák állam pap elnökének lelki üdvéért, aki szégyenteljesen megtűrte több mint hetvenkétezer itteni zsidó haláltáborokba deportálását. Mindezért feltételezhető, hogy a Tiso és az 1939–1945 közötti éra megítélése körüli viták aligha jutnak egyhamar nyugvópontra. Ez pedig táptalaja a radikalizálódó intoleranciának, meg hát a fel-felparázsló antiszemitizmusnak.

Persze, azért azt is látni illik, hogy más országok immunrendszere sem elég erős a fel-felkavarodó szélsőségek ártalmával szemben. Meglátása szerint, mi áll az újból gyakran előforduló faji gyűlölködés hátterében?

Ez az elmúlt hetvenöt év egyik legkomolyabb kérdése. Kézenfekvő példaként itt van rögtön az a megrögzött feltevés, hogy a zsidóság ösztönösen holmi világhatalmi uralomra tör. És e rosszindulatú tévhit „magyarázatába” azután az ellenségeskedés minden formája és eszköze belefér. Akár az is, hogy a szekuláris zsidó kultúra azonos a liberalizmussal, az emberi és a kisebbségi jogokkal. Az ilyen légből kapott állítások populista hangoztatásával kitűnően lehet ellenségképeket faragni, és riogatni is a könnyen befolyásolható közhangulatot. Sőt, ilyen módon hamar kamatozó politikai sikereket is el lehet érni. Nos, kell több ennél ahhoz, hogy egy örökzöld téma kártékonyan ott lebegjen a kritikátlanul gondolkodó társadalmi köztudatban?...

Miroslav Kusý 2006-ban arra figyelmeztetett, hogy a látható közéleti gondok egyszerű és gyors megoldását hirdetni nem egyéb, mint a totalitárius és fasiszta rezsimek alattomos formáinak burkolt erőltetése. Igaza volt a jeles politológusnak?

Az élet sok területe sajnos azt bizonyítja, hogy igen. Mert micsoda az, ha nem antiszemitizmus, amikor valakiről azt beszélik: ő ugyan zsidó, de lényegében rendes alak lehet. És mi az, ha nem nacionalizmus, ha másvalakiről azt hallani: ő magyar ugyan, de a jobbfajták közül – viszont az a cigány a társadalom réme... Beszélgetésünk elején, ugye, azt feszegettük, tanultunk-e a világháború borzalmaiból. És hogy magyarázatot találni-e arra, ami ép ésszel megokolhatatlan!