Újévi instant ígérgetések helyett

Végre megszabadulni a felesleges kilóktól (az éjféli kiadós káposzta beüt, hiába), sportolni, jobban figyelni az egészségre, több időt tölteni a családdal, csökkenteni a stresszt, megtanulni angolul, pénzt spórolni, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Az éjszaka hevében olyan könnyen megvalósíthatónak tűnik minden, majd beütnek a józan és szürke hétköznapok. Egy kis erő(szak) és már ott találjuk magunkat az első fitneszórákon, vagy beiratkozunk egy következő csoportos tanfolyamra. Majd a kezdeti motiváltságot kikezdik kisebb és nagyobb kifogások: most épp határidő van; majd, ha süt a nap; majd, ha online lesz a tanfolyam; majd, ha jut rá időm… Sokszor túl magasra tesszük a lécet: olyanná akarunk lenni, amilyenek nem tudunk lenni. Ezeket a fogadalmakat, vágyakat egyfajta lelkiismeret-furdalás, bűntudat, összehasonlítgatás szüli, nem a saját magunkkal való kapcsolódás fogalmazza meg őket. Ahhoz, hogy valahova eljussak, látnom kell, hol is vagyok pont most. Honnét indulok el: ha pl. szeretnék 9 kilót lefogyni, nemcsak a mérleg mutatója számít, hanem hogy elköteleződöm egy egészségesebb, attraktívabb és életerősebb önmagam mellett. Hiszen ez lehet a szívbéli vágyam, hogy ÉN jól érezzem magam a bőrömben.

Miután pedig képesek vagyunk megfogalmazni azt a szívbéli változást, amit elhozni kívánunk magunknak, egy lényeges kérdéssel folytathatjuk: Hogyan tudok ennek az eléréséhez hozzájárulni? Mi az, ami számít, ami lényeges nekem? Csak a saját válaszunkból születhet meg a konkrét, (cél)tudatos tervezés, ami a vágyból a megvalósítás útjára vezet minket. A hangsúly itt a folyamaton van: mi az, amit minden nap tudatosan megteszek az egészségesebb és életerősebb önmagamért. Hogyan tudom apró lépésekkel hátrahagyni a begrögzültségeimet? A konkrét lépések eltervezése vihet el a célig: pl. heti kétszer edzeni fogok 20 percet, gyalog megyek az állomásig, tudatos szüneteket tervezek be a munkában, mindennap 15 percet meditálok, mosolygok magamra a tükörben, esténként hálát adok 3 dologért, naponta 10 percet angolozom, értékelem mindazt, ami már jelen van az életemben (talán épp egy korábbi fogadalom eredménye).

A folyamat részei a buktatók is, a felmerülő kétségek és bizonytalanságok. Ez is természetes, hiszen nem vagyunk robotok. Ilyenkor a szándékunk újbóli tudatosítása és megerősítése képes elhalványítani a kifogásokat és átlendíteni a mélyponton: Mi is a szándékom? Miért is csinálom ezt? Mi az, ami lényeges nekem? Minél rendszeresebben, minél többször, minél gyakrabban csinálunk valamit, annál inkább az életünk részévé válik (ez hasznos szokásokra ugyanúgy vonatkozik, mint kevésbé vagy egyáltalán nem hasznosakra). A folyamat persze azt is jelenti, hogy nem látjuk az első hét után az eredményt. Ilyenkor megharagszunk magunkra és már fel is adtuk. De vajon mennyi idő alatt alakult ki a túlsúly, a krónikus stressz és következményei? Mióta halogattuk már a nyelvtanulást, meditációt, gyakorlást, sportolást? Hónapok, évek életformájának akarunk irreálisan 1 éjszaka alatt búcsút inteni.

Minden nap meg kell hozni a helyes döntéseket, megvívni az apró harcokat magunkkal és magunkért. A sportolók évekig hajtanak reggel-délben-este azért a bizonyos éremért, egy kisbaba egy óra alatt kb. 17-szer esik el, és indul újra neki. Ezekben a folyamatokban is ott vannak a segítők, úgyhogy merjünk beszélni, beszélgetni és rátalálni az utunkat kísérőkre. Talán néha elég egy baráti beszélgetés, pár biztató szó saját magunktól saját magunknak, egy rövid tudatos séta, légzésünk szándékos megfigyelése vagy figyelemmel jelen lenni a testünkben, az élethelyzeteinkben, a halogatásainkban, a gondolatainkban és érzéseinkben.

Ezt az éber jelenlétet fejleszthetjük a mindfulness gyakorlásával, úgy hogy megérkeztetjük magunkat az itt és most tapasztalásába. A jelenre fókuszálunk, hiszen a múlt már volt, és a jövő nincs még. A saját testünk lehet egy biztos pont, ami a visszaköt az életünk mostjába. Ahol a test, ott zajlik az életünk, nem a múltban, nem a jövőben, nem a képzelgésekben. Itt és most ülve is kipróbálhatod a következő gyakorlatot, amely a jelen megélésére biztat:

Ahogy itt ülsz, ráhangolódhatsz a talpak és a talaj kapcsolódására. Mit érzel a talpakban? Talán hidegség, melegség, bizsergés, szárazság, nedvesség, csiklandozás vagy bármi más van itt most. Milyen érzés beleengedni magad ebbe a kapcsolódásba? Talán biztonságot, stabilitást és erőt élsz meg közben, ahogy minden egyes kilégzéssel egyre jobban beleengeded a figyelmed a kapcsolódásba? … Az teljesen normális, ha azon kapod magad, hogy közben a megírandó e-mailre vagy az ebédre gondolsz. Ilyenkor csak szelíden hozd vissza figyelmed a testi érzetekre. A talpak melyik pontjai találkoznak a talajjal?

A napod folyamán bármikor kapcsolódhatsz az itt és most élményéhez. Amikor felállsz, érezd a talpadat a padlón, amikor leülsz, érezd a test súlyát a széken, amikor sétálsz, érezd a levegő hőmérsékletét a bőrödön, amikor rád mosolyog valaki, lásd meg a mosolyát. Ez a fajta kapcsolódás szünetgombot nyom a folyamatosan, a múlton vagy jövőn jojózó gondolatainknak, ami szorongáshoz, lelki erőtlenséghez vezet.

Szívből kívánok minőségi kapcsolódásokat, tudatos és változást hozó fogadalmakat, együttérző pillantásokat 2024-re. Az első lépést megtenni, olyan mint az első lépcsőfokra állni: beleszédülsz az előtted kígyózó lépcsők sokaságába. Csak az első lépésre figyelj. Hidd el, a lépcsőház megvár.

Mellár Mezei Anita
mindfulnesstanár