Új lakásba macskadrámával és egyebekkel

Az új ház – egy-egy emelet egy-egy lakásA szerző felvételeAz előzmények: Egy héten keresztül délutánonként körbejártam a metrómegálló és a házunk közötti üzleteket, és üres dobozokat cipeltem haza. Ezeket lassanként feltöltöttük mindenféle holmival. (Hogy az embernek mennyi felesleges kacatja van! Ilyenkor látszik igazán.) Minden másnap leellenőriztük a festőket az új lakásban. (Nehéz volt nem mindennap „pont arra járni”.) Pár nap után rájöttünk, hogy nem tudok annyi dobozt összeszedni, amennyi elég volna könyveink összepakolására, így tehát vásároltunk 30 könyvdobozt is. Három nagy zsák felesleges holmit dobtunk ki. Négy nagy táska ruhát ajándékoztunk a női hajléktalanotthonnak. Kikapcsoltattuk a telefont és a gázt. A macskákat bezártuk az emeleti fürdőszobába sok vízzel és száraz étellel.

A kirakodás

Egykor megérkezett a két Dimitrij és Szergej. Ránézésre kicsinek találtam a teherautót, de Dimitrij, a főnök biztosított arról, hogy elég nagy. Amikor a három férfiú megtekintette a dobozokat és a bútorokat, rémület ült ki az arcukra. (Leltár: egy nagy heverő, 1 kis heverő, 4 szék, 1 kisasztal, 1 nagyobb asztal, 1 nagy ágy, 2 kisebb könyvespolc, 2 nagy íróasztal, 2 négyfiókos irattároló szekrény, 2 közepes méretű komód, kb. 50 nagy doboz könyv és kb. 40 doboz holmi, két nagy karton kép.) A ruháink a beépített szekrényből akasztóstul kerültek az erre a célra vásárolt ruhaszállítóba, ami pont olyan, mint egy szekrény, és onnan rögtön az új beépített szekrénybe. A mosó-szárítógép maradt, mert az új lakásban is maradt a régi, ezek is beépítettek errefelé. Hasonló volt a helyzet a hűtővel és a légkondikkal. A számítógépeket, értékes, törékeny műtárgyakat, a növényeket és a nagymama porcelánját mi vittük át előző nap autóval.

Dimitrij, a főnök és Szergej a nagyobb bútordarabokat készítették elő – áttetsző fóliával körbecsavarták, buborékos fóliát tettek a legtörékenyebb helyekre és rengeteg celluxot használtak – a másik Dimitrij pedig elkezdte egyenként levinni az ötvennél is több könyvdobozt. Én a ház előtt őriztem a tilosban parkoló teherautót, és abból ítélve, milyen lassan jött Dimitrij és néha Szergej a dobozokkal, és milyen piros volt az arcuk, és mennyire ömlött róluk a víz, kezdtem aggódni a költözés végét illetően. Mire Elvira barátnőm megérkezett Jeff barátjával, hogy segítsenek szétszedni az íróasztalokat, a költözők a második cigiszünetjüket tartották. (Nem csoda, hogy nem bírták a lépcsőzést!) Az egyik ilyen szünet alkalmával megtudtam, hogy Szergej nem hivatásos költöztető (amit nem volt nehéz kitalálni, alkatából és teljesítményéből ítélve), hanem várostervezést tanul Moszkvában, és nyáron így keres néhány dollárt. Ez a magyarázat arra, miért volt ő a leggyengébb és a legügyetlenebb a csapatban, és miért ugratták gyakran a többiek. Angolul sem nagyon tudott, én is oroszul kommunikáltam vele. Dimitrij Kazahsztánból jött, negyvenen felüli, már több éve itt lakik, de angolul ő sem tud, lehet, hogy ezért is volt viszonylag szótlan. Ő viszont nagy darab és erős. Dimitrij, a főnök, aki harminc körüli lehet, ugyancsak Kazahsztánból jött, jól beszél angolul, és nemcsak sármos, hanem még a legügyesebb is.

Macskahajsza

Előrelátóan, saját autónkkal tettünk néhány kört a régi és az új lakás között a maradék törékeny holmival, és négy óra után Elvirával nekifogtunk a konyha takarításának, hogy rögtön el is tudjuk rakni a poharakat és a tányérokat. Éppen az otthoni ismerőseink életútját elemeztük, amikor csörgött a telefon, és barátnőm ijedt hangon közölte, hogy Max elveszett.

Később kiderült, hogy a nagy felirat ellenére, amely azt kérte a költöztetőktől, hogy ne nyissák ki az emeleti fürdőszoba ajtaját (a lenti a rendelkezésükre állt), Dimitrij mégis kinyitotta, Max kirohant és rögtön el is tűnt. Lola a fenti bejárati ajtó tetején sétált, amikor barátnőm meglátta, és berakta egy, kimondottan erre a célra gyártott macskaköltöztető táskába, ahonnan rövid idő alatt kiszabadította magát. (Másodszor már jól rá lett zárva.)

Én meg voltam győződve arról, hogy Max nem szaladhatott ki az utcára, mert nagyon félős. Jeff ennek ellenére önfeláldozóan járta a szomszédokat és az utcát, és kérdezgette, nem láttak-e egy nagy ijedt vörös, cicát. Dimitrij, a főnök végül megtalálta Maxet amikor felemelte az ágyat, hogy kivigyék a teherautóba – ott kuporgott a belsejében a sarokban. Az igazi probléma csak ekkor kezdődött, mert szegény Max olyan sokkban volt, hogy senki sem tudta kiszedni onnan. Két komoly sérüléseket szenvedett hős próbálkozása után a szomszéd vette kezébe a dolgokat.

„Semmi pánik. Először is be kell biztosítanunk a helyszínt. Minden ajtót, ablakot becsukni! – mondta és nagyon komolyan gondolta. – Csak annyi erőszakot fogok alkalmazni, amennyit feltétlenül szükséges. De valamennyire szükség lesz” – jelentette ki, és elvonult saját lakásába, ahol elővett egy nagy és erős, eredetileg Canon nyomtatót hordozó dobozt, amelyen egy nagy késsel lyukakat kezdett vágni. Dimitrij, miután látta a szomszédot nagykéssel a kezében, fürgébben kezdte hordani a dobozokat.

A szomszéd fekete bőrkabátban, biciklissisakban és sasröptetésre használatos kesztyűben (hogy ez honnan volt neki?) jelent meg újra a biztosított helyszínen az elkészült dobozzal. Maxnek semmi esélye nem volt ilyen szereléssel szemben, és rövidesen – de némi harc után – a dobozban találta magát. Ezzel Max elvesztésének drámája lezárult, de a költözésünké nem.

A berakodás

Este nyolc felé végre az új lakás előtt állt a teljesen telepakolt teherautó, melybe végül, őszinte csodálkozásomra, szűkösen ugyan, de minden befért. A macskák addigra már a kis szobába voltak bezárva, és a barátnőm vigyázott személyesen arra, nehogy bárki is kinyithassa az ajtót. Igazság szerint, ha az ajtó nyitva lett is volna, nem hiszem, hogy bármi baj történt volna, mert Max a szekrény sarkában kuporgott, a falnak fordulva, Lola pedig az egyik polc alatt pihent, mindketten rémülten hallgatták a kívülről beszivárgó zajokat, és eszükbe sem volt bárhová is menni.

Szergej láthatólag megkönynyebbült, amikor látta, hogy itt csak az első emeletre kell felvinni a holmit. A levegő lehűlt, és a munka vége már egyre inkább a láthatáron volt, így Szergej és Dimitrij fürgébben hordták a dobozokat és a bútorokat, melyeket Dimitrij, a főnök adogatott le a teherautóról. Olyan fürgén, hogy Szergejnek sikerült összetörnie az igencsak rozoga állapotban levő íróasztalomat, amikor szegény egyszerűen összerogyott a lépcsőkön a súly alatt – persze nem egy embernek kellett volna megkísérelnie felvinni az elsőre, de ekkor már késő volt a bánat.

A macskadráma és az íróasztal miatt biztos lelkiismeret-furdalásuk volt a fiúknak, mert miután behordtak mindent, segítettek helyretenni a bútorokat, készségesen kísérleteztek különböző helyszínekkel, és Dimitrij, a főnök nem győzte dicsérni a lakást. Végre minden doboz a helyére került, a bútorokról lekerült a védőréteg, de mielőtt lezárták volna a teherautót, még megvizsgáltam, nem felejtettek-e el valamit, és bizony találtam néhány dolgot, ami a miénk volt.

Este tíz után a kis kerek ikeás asztalunk körül ült három rendkívül fáradt és izzadt férfi. Pizzát ettek, kólát ittak és beszélgettünk. Szergej kijelentette, hogy Putyin jó elnök, de ezzel a véleményével egyedül maradt. A két Dimitrij szerint Bush nem nagyon jó elnök, de Oroszországban népszerű. Dimitrij nem szereti a pizzát és más egzotikus ételeket sem, a felesége otthoni főztje a legjobb. Mire majdnem éjfélkor elköszöntek, a macskák ellen elkövetett bűnt is megbocsátottuk nekik, és nagyon örültek a borravalónak. Szergej elvitte a kólamaradékot, és kapott még egy szelet pizzát is az útra.

Mi korábban tértünk magunkhoz a költözési élményekkel teli nap után, mint Max, aki három napig nem evett, öt napig nem jött ki a szekrényből és sokáig minden apró, de idegen zajra berohant a hálószobába, és a szokásos sarkába rejtőzködött el az ágy belsejében. Lola már másnap körbejárta az új territóriumot, és nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy itt lehet hosszú távon rohangászni, mert sokkal több hely van.

Max mára már nyugodtan ül a radiátoron és nézeget ki az ablakon. A teherautókat nem szereti, még megremeg és menekülésre kész pózba helyezkedik, de egyébként felépült és újból rágcsálja a növényeket, amiért büntetésül, ha rajtakapom, kegyetlenül lespriccelem vízzel...

(New York, 2004. november 13.)

A szerző New York-i munkatársunk