Tüzes tyúkhúsleves csigatésztával

Tóni barátunk Szegeden várt bennünket, ahogy telefonon megbeszéltük, majd a kézfogások, ölelések, csókok után beült sárga Ladájába, s azt mondta, kövessük. Az én százötös Skodám is sárga volt, csak narancs, de ennek most nincs különösebb jelentősége. Annyit tudtunk, Mártélyra megyünk, ahol a Tisza egyik legszebb holtágánál töltünk egy hetet a gyerekekkel, külön elkerített, cölöpökön álló üzemi üdülőházban. Akkor még új volt nekünk a csongrádi táj, s még csak az sem jutott eszünkbe, ha megállnánk nézelődni kicsit, szippantani a levegőjéből, a hagymaföldről itt olyképpen szólna hozzánk valaki helybéli, miként Móra Ferenc egyik történetében Gruber főtisztelendő úr, látván, sokadoznak a magyarok a szegedi Tisza-parton, ahogy Széchenyi István valami pipáló csodán úszva, melynek úgy kapari a kereke a vizet, mint a kutya, közeledik a Boszorkány-sziget felül: – Mit szömlélködnek kendtök, embörök? – De nem álltunk meg, így válaszolnunk sem kellett, mert ha valóban szállt volna felénk hasonló kérdés, legfeljebb annyit tudtunk volna mondani hirtelen, hát, ö, ö...

Megérkezvén Mártélyra, a Lada takaros parasztház udvarára fordult be, mi utána, meglepetést sejtve, mely nem is maradt el. Tóni barátunk úgy gondolta, mielőtt célba visz bennünket, amolyan estebédet rendel tiszteletünkre régi ismerősénél, Rózsika néninél, akinél állítólag senki jobban nem főz a Tisza mentén. Amint beléptünk a házba, mintha a konyhában egy pillanatra felemelkedtek volna a fedők az edényeken, ilyeténképpen süvegelvén meg a vendéget, miközben alóluk kitörve nyomban gyönyörű illatok rajongtak körül, s szinte löktek be a szobába, ahol a kézzel hímzett fehér abrosszal leterített asztalon már ott sorakoztak a tányérok. Hamarosan meg is teltek. Rózsika néni kötényben, étvágyunkat tovább fokozó derűvel hozta be a levesestálat. Bár jómagam tiltakoztam, amikor a feleségem nekem dolgozott a merőkanállal, ne lépjen túl a karimán, ugyanis akármennyire dicsérte Tóni a háziasszony tyúkhúslevesét, saját kezűleg készített csigatésztáját is, én még a normális metélttel sem vagyok kibékülve óvodáskorom óta, nemhogy holmi tekervényekkel, figurákkal. Ha nem vagyok oly illemtudó, mint amilyen, kijelentettem volna, köszönöm, ebből egy kanállal sem kérek. De jött a csoda. A csípős paprikaolaj, alacsony növésű üvegcsében. Napjaink Erős Pistája elbújhat mellette, igaz, Pista nem is olaj, nyers, darált csípős paprika, sűrítő és tartósítószerekkel. Három csepp, amelyekből, amint hozzájuk értem kanalammal, ezernyi apró piros pötty keletkezett az aranyosan, kocsijainknál szebben sárgálló leves felszínén. A látvány, az illat elbűvölt, majd az első három kanál után az ízek, külön a paprikaolajé, melytől még a fogaim is lángoltak. Ez igen!

És ekkor eszembe jutottak az élelmiszer-nagyraktár sofőrjei, rakodómunkásai, akik között korábban két évet töltöttem ifjú fővel. Ők szerettették meg velem a méregerős paprikát, amikor nekiláttak a hazulról hozott elemózsiának, mely hol kenyér meg szalonna volt, hol más, konzerv például. A TV 05-17-es rendszámú teherautó sofőrje, Viktor vitte a prímet, szinte egymás után dobálta magába a cseresznyepaprikát, vagy harapta egyfolytában a kecskeszarvút, amilyen éppen termett. Rendes paprikát nem láttam sem nála, sem a többieknél, azt mondták, az vízízű. Azóta tudom, hogy igazuk van. Csak amikor először próbáltam utánozni Viktorékat, elkezdtem csuklani, könnyezni, minden bajom volt. Másképp csináld, szóltak rám. Vagyis megvan annak a fortélya, hogyan kell enni a csípős paprikát. Miután szétharaptad, tilos forgatni a nyelveddel, legfeljebb akkor lehet, ha tele van a szád, ahol aztán keveredik a kiflivel, sajttal, akármivel, amit éppen eszel, különben összekensz vele mindent ott belül, és el nem kerülöd az égető érzést. Általános szabály viszont, hogy a harapás után azonnal a nyelőcső felé kell terelni a csípős paprikát, de ne siessünk nagyon e művelettel, hogy útközben legyen érkezése átadni magát nekünk. A levesfélék, például a halászlé, valamint egyéb ételek esetében – készítése közben – mindez másként jelenik meg természetesen, a csípős paprika elsősorban a fűszer szerepét tölti be pép, krém, olaj formájában, illetve nyers vagy konzervált változatában. Ilyenkor nem árt csínján bánni vele, ajánlatos visszafogni a gasztronómiához fűződő individualista hajlamainkat, különösen ha várható, hogy gyerekek is helyet foglalnak majd a terített asztal mellett. De ez már egy másik történet, kanyarodjunk vissza Rózsika néni asztalához.

Csigatészta ide, csigatészta oda, még egy tányérral kértem a levesből, és, mai divatos kifejezéssel élve, ugyanúgy három csepp paprikaolajjal tuningoltam fel. Hogy a nokedlival körített kakaspörköltből meg a túrós rétesből fogyasztottam-e, arra nem emlékszem, de az biztos, hogy ezzel a váratlan és szíves vendéglátással remekül kezdődött Tisza-parti hetünk. Persze, később valahányszor megfordultunk Magyarországon, egy-egy üvegcse paprikaolajjal tértünk haza. Aztán valahogy megfeledkeztünk róla, talán mert esztendők múlván hiába kerestük a polcokon.