Tűsarok a Magyar Narancsban

Nem tudom, hogy a feministák eme híres kijelentése alapján kapta-e a Magyar Narancs nőmelléklete a Tűsarok nevet, vagy valami másért, mindenesetre az anyagok témái és feldolgozásuk minősége nem hagy kívánnivalót maga után.

KÉKHARISNYA,...

Rövid bemutatásukként először is szeretném figyelmükbe ajánlani Forrai Éva „Kékharisnya, agitátorok, istennők” című írását, amely a Miért kell nekünk feminizmus? alcimet viseli, s nagyon pontos rövid összefoglalása a nemcsak Magyarországon, hanem nálunk is jellemző közfelfogásnak, a feminizmus helyzetének. Az alábbiakban a cikk néhány találó megállapítását olvashatják, amely szinte egy az egyben nálunk is érvényes.

„A feminizmusnak Magyarországon rossz sajtója van. Egyrészt mert nagyon nincs is neki, másrészt mert félreértik és félreértelmezik. A köznyelvi tudatzavar odáig tart, hogy a leszbikust és a feministát felcserélhető fogalmakként kezelik.

De miért is kellene neki jobb sajtó? És miért kellene nekünk feminizmus? Mire jó az? Hisz a nemzet vesztére tör, mint minden más kozmopolita összeesküvés: szőrt növeszt szőke bombázóink lábára, lezúzza az érzékeny magyar férfilibidót, kihalasztja a magyart. És valóban: veszélyes is a feminizmus, csínján kell vele bánni, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg a „férfi” és a „nő” fogalmát és azokat a társadalmi szerkezeteket, amelyek a köztük fennálló különbségeket konzerválják.

Nem a férfiak igába hajtása, lealázása a célja, hanem a nők helyzetének javítása. Nem is muszáj feminizmusnak hívni: másik neve lehet a progresszív nőpolitika, az esélyegyenlőség, a demokratizálás, az életminőség javítása. Ez pedig nem kizárólag a nők ügye, hanem a társadalom egészéé. Ennélfogva számos férfi feministát ismer a világtörténelem.

Ma Magyarországon a feminizmus nem lehet lejárt lemez, mert még egyszer sem játszották végig. Márpedig a feminizmus – a nagy emancipáló törekvések és mozgalmak egyike – addig tart, míg az egyenjogúság meg nem születik.

Aktualitása Magyarországon annál is égetőbb, mert a rendszerváltás óta a nők helyzete nemhogy javult volna, de romlott. A bársonyért, ami ebbe a forradalomba kellett, a nők, a gyermekek, a kisebbségek fizettek.

A magyar nők jelentős része nem tudja sikeresen érvényesíteni a létbiztonsághoz, a munkához, a félelem nélküli élethez való jogát. Keresetük 40 százalékkal kevesebb, mint a férfiaké. A társadalom legszegényebb rétege a gyermeküket egyedül nevelő anyáké, ők ötször szegényebben az átlagnál. A magyar gyermekek több mint fele szegénységben nő fel. Az esetek zömében a bűnüldözés és a jogalkalmazás nem nyújt hathatós védelmet és orvoslatot a házasságon belül elkövetett erőszak ellen.

A mai magyar politikai-kulturális közbeszéd tele van lekezelő, tárgyiasító kitételekkel. Reklámok, kabarék, esszék hemzsegnek a nők ostobaságáról, szőkeségéről, felületességéről, ürességéről szóló kitételektől.”

A cikk további részében a szerző felteszi azt a kérdést is, hogy vajon a nők mennyire veszik észre a női emberi méltóság leárazását, mennyiben kiszolgálói ők maguk is annak a renszernek, amely kiszolgáltatottá és jogfosztottá teszi, tárggyá alázza őket.

MÁS GONDOLKODÁS

A melléklet egyes számaiban olvashatunk még a nők szexualitásáról teljesen más megközelítésből, mint eddig. Egy felmérés szerint a nők háromnegyedének minden rendben van a szexuális életében, a mellékletben közölt beszélgetések azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják.

Egy másik cikkben megszólal egy 25 éves, tolószékben élő fiatal nő, akinek őszinte vallomása testéhez fűződő viszonyáról olyan területet, érzéseket tár fel, amelyről sehol sem olvashatunk, hiszen a reklámok sugallta hamis világban mindenki fiatal, szép, egészéges. Nem beszélünk arról, milyen az életérzése például annak a lánynak, akinek 11 hónapos korában bekövetkezett betegsége óta teste nem engedelmeskedik. Például minden intim dolgot, amit az átlagember egyedül csinál, azt ő nem csinálja, más segítségére szorul ebben is. Önvallomása azzal zárul, hogy táplál ugyan valamilyen halvány reményt arra, hogy a fájdalmon kívül mást is érezhetne, de fél kockára tenni a nehezen megszerzett egyensúlyt, s fél attól, hogy ha valakit közel engedne magához, csak viszolygást látna a szemében.

ESÉLYMINISZTER

Beszélgetést olvashatunk Lévai Katalin tárca nélküli esélyegyenlőségi miniszter asszonnyal. Megtudhatjuk, hogy szociálpolitika szakon szerzett diplomát, majd 1989-ben megalapította az Esély című folyóiratot, melynek a kirekesztődés-ellenesség volt az alapgondolata, s azt akarta közvetíteni vele, hogy az ember úgy élhessen, ahogy az neki megfelel. A női esélyegyenlőséggel akkor kezdett el foglalkozni, amikor 1995-ben a Munkaügyi Minisztérium felkérte, hogy vezesse az akkor alakitott női esélyegyenlőségi titkárságot. A kormányváltás után, mivel nem értett egyet az akkori politikával, köztisztviselőből a Nők és férfiak közötti esélyegyenlőség alapítványának megalapítója lett, és könyveket írt. Az alapítvány főként képzéssel foglalkozott országszerte, s elmondása szerint ebben a munkában rengeteg tapasztalatot szerzett, és munkatársaival együtt sokat tett azért, hogy a nők tisztábban lássák helyzetüket, s megismerjék azokat az eszközöket, amelyekkel javíthatnak rajta.

A legutóbbi kormányváltás után ismét köztisztviselőként dolgozott a Munkaügyi minisztériumban, a titkárságból időközben főigazgatóság lett, néhány hónapja pedig tárca nélküli esélyegyenlőségi miniszterként még nagyobb teret kapott ahhoz, hogy a nők érdekeit méltóképpen képviselhesse az államigazgatás legmagasabb szintjén.

Sokáig sorolhatám még a Tűsarok témáit, de már csak néhányat emelek ki az említettek mellett: létezik-e anyai ösztön, egy roma nő életútja, az erkölcsi devianciák elemzése, beszélgetés a transzvesztita dívával, aki nővé operáltatta magát, a gyermeküket bántalmazó anyák viselkedésének elemzése és még folytathatnám.

Az ismertetést tehát lezárhatjuk azzal a tudattal, hogy végre van egy olyan orgánum, amely nem fél a másságtól és az általánostól eltérő véleménytől sem. Ez a tulajdonsága remélhetőleg tartós lesz. (-bli-)