Tudni kell megbocsátani, de nem lehet felejteni

Drámai pillanatoknak nem volt híján az élete. A háborús években és 2019-ben is az életéért küzdött. A tragikus események, a nehézségek az erőseket még jobban megerősítik, tartják.

Volt az életemnek számos kellemes perce, de talán több volt a drámai. Valóban, ez a két dátum jelenti a legszörnyűbbeket: a holokausztot, amelyet gyerekként szörnyű körülmények között éltem át a szlovákiai hegyekben fenyőgallyakkal fedett kunyhóban hatodmagammal, a másik pedig 2019 karácsonya, amikor amputálni kellett a jobb lábamat. Csodálatos módon a gyermekkori tragédia, amelyben másfél millió velem hasonló korú, ártatlan gyermek pusztult el, segített tudatosítani, hogy kegyes volt velem a sors, túlélhettem a szörnyűséget és nem lettem hamuvá. A későbbiekben ezért volt könnyebb számomra, hogy legyőzzek bizonyos akadályokat, és ez segített életem második legnehezebb szakaszában, amikor amputálni kellett a lábamat, hogy a kezdeti depressziót leküzdve felfogjam, milyen csodálatos családom van, és hogy az embereknek talán még szükségük lesz rá. Ez rengeteget segített.

A jó és a gonosz sok mindent vitt véghez a történelem során, mert az emberi lélek mindkettőt megközelítheti. Az emberi gonoszságra, amellyel kisfiúként találkozott, igyekezett a kedvesség leckéjével válaszolni. Orvosként súlyos beteg embereket gyógyított, köztük talán azokat is, akik elvették a szeretteit. A hippokratészi eskü vagy az emberség volt az, ami megakadályozta, hogy gyűlöletet érezzen ellenük?

Fogorvos apukám példáját követve mindig orvos akartam lenni. A tanulmányaim befejeztével orvossá avatásom után az első perctől fogva az eskü szövegéhez hűen mindenkinek hajlandó voltam segíteni, aki hozzám fordult, beleértve a szlovák állam külügyminiszterét és a Hlinka-gárda fővezérét, Alexander Machot, aki rólam, a nyolcnapos kisfiúról letépte a gyapjú lábzsákot, amikor az anyám ölben vitt az utcán, mert a törvény szerint a zsidóknak tilos volt viselni. Bár felidéztem neki az eseményt, elmondtam, ki vagyok, segítenem kellett, nem tehettem másképp, az orvosi esküm kötelezett. Tudni kell megbocsátani, de nem lehet felejteni.

Orvosként könnyebb a megbocsátás, a sorscsapások kirekesztése? Ha nem felejt az ember, lehetséges ez egyáltalán?

Mint orvos-neurológus szeretem a küldetésemet, tehát nem a foglalkozásomat, nem a munkámat, hanem a küldetésemet, amely megragadta az egész lelkemet. Szeretem a neurológiát, mert segíthetek az embereken, s nagyrészt ez segített, hogy megküzdjek a sorscsapásokkal.

Azoknál, akik túlélték a holokausztot, általában nagyon erős a töretlen akarat, az élni akarás. Helyes ez a meglátás?

Azáltal, hogy életben maradtam, erős elszántságot éreztem megmutatni, hogy bár igyekeztek megsemmisíteni engem és az egész generációnkat, kiirtani az egész nemzetet, még mindig itt vagyunk. Nincs bennem irigység, sem gyűlölet, mint a fent említett eset is igazolja.

Pici fiúcskaként érte a háború, a koncentrációs táborok kegyetlensége, az emberek megalázása, üldözése. A Traubner család, melynek több tagja nem élte túl a háborút, 1944 szeptemberében menekülni kényszerült, hónapokon át bujkált az erdőben, miután a szülők megtudták, hogy koncentrációs táborba hurcolják valamennyiüket. Állítólag a gyerekek hároméves kortól emlékeznek a történtekre. Az ön emlékei mennyire élesek?

Főleg a szüleimtől hallottakra hagyatkoznak, de neurológusként elmondhatom, hogy a legmegrázóbb élmények már az olyan kicsi gyereknél is mélyen az emlékezetbe vésődnek, mint amilyen én voltam. 1941-ben születtem, ’45-ig rengeteg tragikus esemény történt: Zliechovban és Valaská Belá (Bélapataka – a szerz. megj.) környékén bujkáltunk, tisztességes emberekre lelve, ők segítettek nekünk. Egy bunkerben aludtunk, télen mínusz húsz fokban, az agyagos földön feküdt a nagyapám, rajta én, rajtam anyukám, aki a saját testével tartott melegen, kilenc hónapon át nem vetettem le a meleg szvetteremet. Néhány emlékem közvetlenül a háború után vissza-visszatért, egy évig csak suttogtam, mert a bujkálás idején nem hangoskodhattunk, nehogy megtaláljanak. Sokáig rémálmaim voltak, és bűntudatot éreztem, hogy én életben maradtam, amikor másfél millió zsidó gyermek halt meg.

Milyen sorsra jutott a család többi tagja?

1944–45 legszörnyűbb telét a szüleimmel, nagyszüleimmel és a nagybátyámmal túléltük a hegyi bunkerben, az apukám családjának zömét viszont meggyilkolták a koncentrációs táborokban, a hét testvérből is csak két lány maradt életben.

A háború után sem lehetett könnyű az élet, bár az édesapja fogorvosként dolgozott Illaván. Hogyan élte meg ezeket az időket a kis Pali, szerzett barátokat az iskolában? Játékos, pajkos volt, vagy inkább csendes, figyelmes, szorgalmas?

A hegyi bunkerből hazatérve nagyon rossz volt a helyzetünk, drasztikus idők vártak ránk, de boldogok voltunk, hogy egyáltalán élünk. A vagyonunk odalett, a csupasz falakon kívül nem maradt semmink, úgy kellett beszereznünk némi ruhát magunkra. Próbáltunk újra élni. Apukám azonnal dolgozni kezdett, velem sok gond volt, úgy egy évig sokat betegeskedtem. Lassacskán akadtak barátaim, és kezdtem élvezni a gyerekkort, bár az igazat megvallva az iskolatársaim egy csoportja nagyon primitíven viselkedett, s amiatt, hogy zsidó vagyok, megvertek, kiverték az első fogamat. 1953-ban jött a pénzváltás, s megint elszegényedtünk. 1957-ben apukám súlyos infarktust kapott, ettől kezdve folyton anyagi gondjaink voltak. Amikor egy évre rá egyetemre kerültem, a barátommal, Pavol Varsikkal a pozsonyi kikötőbe jártunk krumplit felrakni, hogy diákként meg tudjunk élni.

Az orvosi egyetemre a családi hagyomány által indíttatva jelentkezett, vagy a küldetés vezérelte, ahogy említette?

Csodálatra méltó apukám fogorvosi munkája nagyban motivált, a rendelője a házunkban volt, bármikor bemehettem és segédkeztem neki. De az is igaz, mindig motoszkált a fejemben a gondolat, hogy segítsek a szerencsétlen beteg embereken. Már gyerekként gyógyítgattam a korán elhunyt nővérem után maradt babákat. A családnak sok orvos barátja volt, mindig csodáltam őket, hogy képesek megszabadítani az embereket a fájdalomtól, nem szólva arról, hogy megmentik az életüket.

Miért épp neurológiára szakosodott?

Diákként lehetőséget kaptam, hogy a szlovákiai orvostudomány egyik legkiemelkedőbb képviselője, Jozef Černáček pozsonyi Egyetemi Kórházában működő neurológiai klinikáján Daniel Bartko docens vezetésével tudományos diákköri munkát végezzek. Ráadásul olyan sikerrel, hogy a kollektívánk megnyerte az országos versenyt. Egyébként a neurológia számomra egy rendkívül intellektuális szakág, amelyben a diagnózis felállításához vezető út detektívmunkára emlékeztet.

Ismert és megbecsült orvosként soha nem vállalt politikai funkciót, viszont szakmai téren számos tekintélyes posztot érdemelt ki: a pozsonyi Egyetemi Kórház neurológiai klinikájának igazgató főorvosa volt, az Orvosi Egyetem dékánja. Viszont abban az időben is nagyon fontosnak tekintette, hogy ne veszítse el kapcsolatát a betegekkel.

Tény, hogy az úttörőmozgalom kivételével soha nem kapcsolódtam be semmilyen politikai mozgalomba, apukám, saját élettapasztalataiból kiindulva, erre tanított. A szakmai pozíciókat illetően mindig igyekeztem, hogy ezek mellett a tudománnyal is foglalkozhassak, és ez sikerült is. És az is, hogy a betegeket se hanyagoljam el. Egy igazgató főorvosnak mindent tudnia kell valamennyi betegről, egy-egy orvosi viziten nem handabandázhat, pontos és konkrét dolgokat kell mondania. Következetesen igyekeztem felállítani a diagnózist, s a betegek gyógyításában elért kisebb sikerek és az állapotukban beállt javulás is nagy örömöt és megelégedést jelent számomra.

Felelősségteljes és nehéz munkája mellett, bár az utóbbi évek egészségi problémái miatt kicsit korlátozottan, feleségével, Katalin asszonnyal együtt nagyon aktív társadalmi életet él. Mindkettőjük szívéhez közel állnak a művészetek: a színház, a zene, a képzőművészet nyilván olyan gyógyírként, amely simogatja a lelket, megtisztítja a fejet, nemesebbé varázsolja az embert.

Fiatal éveimtől szeretem az irodalmat, a zenét, számát sem tudom az elolvasott könyveknek. Diákként nem jutott sok időm a kultúrára, de később orvosként sok művész és ismert személyiség volt a betegem, színészek, zenészek, sportolók, s protokolláris kötelességnek tekintettem, hogy a meghívásaiknak eleget tegyek, és tettem is, nagy örömmel. S teszem ezt ma is, tolószékben ülve. Sajnos, a sportot csak a tévé képernyőjén követem, főleg a jégkorongot, mert az unokám aktívan hokizik.

A bársonyos forradalom idején úgy tűnt, hogy „Testvér lészen minden ember” – ahogy Johannes Mario Simmel fogalmazott. Nem tartott sokáig, s egyre inkább háttérbe szorul a tolerancia, a tisztelet, ezzel szemben erősödik a gyűlölet, az agresszió, a nacionalizmus, antiszemitizmus, extrémizmus. Hogyan lehetne ellene védekezni?

Az én életemben óriási változásokat hozott a bársonyos forradalom: a szabad gondolkozás és mozgás hatalmas megkönnyebbülést jelentett a szocializmus bezártsága után. Sajnos, a kezdeti eufóriát rossz értelmezés váltja föl, mindaz, amit említett. Hogyan védekezzünk? A lényeg, hogy gondosan neveljük az ifjú nemzedéket, egész a felnőttkorig. Az a fontos, hogy vérükbe ivódjon a demokrácia, s ebben nagy szerepük van a szülőknek, az iskolának, a társadalomnak. Az elmúlt választási időszakban magam is jártam Szlovákia-szerte az újságíró Andrej Bánnal magyarázni, mi a fasizmus; remélem, volt értelme, sikeres lesz mindannyiunk igyekezete, hogy valós információkkal eltüntethetjük a dezinformációt, s megmentjük a fiatalokat ezektől a veszélyes jelenségektől.

Egy emberi életet nem lehet begyömöszölni egy beszélgetésbe, az öné tragikus és szép pillanatokban is bővelkedik. Előbbiekkel szemben védőpajzsként veszi körül a család: Katalin asszony látszólag törékeny, de a valóságban erős hölgy. Ő az őrangyal, a motor?

A család életem motivációja, a feleségem egy hős, aki jóban-rosszban velem van több mint 56 éve. Erős, szép ez a kapcsolat, mély tisztelet övezi, neki köszönhetem, hogy még élek. Két lányunk – Ronnie neurológus, Wanda pszichopédiával foglalkozik – és három unokánk, a 15 éves gimnazista Hanka, a 13 éves kitűnő tanuló és jégkorongozó Samko és a 10 és fél éves Tamarka, aki folyékonyan beszél angolul és hiphoptáncos, ráadásul neurológus akar lenni, rengeteg örömöt hoz az életünkbe.