Ágikám – mondja a mama a vezető óvónőnek –, tudod, hogy Dani mennyire szeretett ide járni, és én most szeretném Zsuzsit is hozzátok adni, de a férjem azt mondja, hogy ha nem lesz nálatok is angol, nem adhatom ide. A kék óvodában már angol és német is van, és azt mondják, hogy jövőre japán is lesz.
Topmenedzserképzés?
És aztán jönnek a további szülői kérdések: van-e számítógép? Van-e számítógépes szoba? Van-e dzsúdó, karate, úszás, lovaglás különóra? (Sajnos, nem viccelek, mindegyik magyar óvodákból vett valóságos példa.) A szülők valamiféle topmenedzser-képzést keresnek már az óvodában is!
Volt hasonló roham a hatvanas években a német óvodák ellen. Glenn Doman amerikai neurológus 1964-ben megírta kis könyvét: Hogyan tanítsam kisbabámat olvasni? Ezt egy Lückert nevű tüstént németre fordította, s hamarosan megindult a szülői roham. A könyv ugyanis azt állította, hogy minél korábban tanul egy gyermek olvasni, annál tehetségesebb lesz minden téren. A gyerekek kezére, lábára cédulákat ragasztottak „kéz”, „láb” feliratokkal, és ugyanilyen kis cédulák kerültek a falra, az ajtóra, az ablakra is. Amerre csak nézett a gyerek, leírt szavakat látott. Glenn Doman persze már az óvodáskor előtti időszakra is javasolta az olvasástanítást. Nem telt bele néhány hónap, és a gyermekgyógyászati szaklapokban megjelentek az első közlemények az olvasást tanító óvodákban neurotizált gyerekekről. Három-négy év alatt lefutott ez a hullám. És az óvodák megint óvodák lehettek. De a kilencvenes évek elején Svédországban „fedezték fel” (újra), hogy az óvodásokat olvasni kell tanítani. S akkor onnan indult el egy kisebb, már szerencsére nem olyan hatékony hullám.
Gazdasági változások, a teljesítmény kényszere, a szülők lelkiismeret-furdalása, hogy a rohanásban nem tudnak gyerekeikre elég időt fordítani, de „mindent” meg akarnak adni nekik – mindez tévutakra sodorja őket.
Mert ez bizony tévút, ez a topmenedzserképzés. Magyarországon már jó hetven éve is megfogalmazta valaki – Karácsony Sándor – hogy nem az lesz többé-kevésbé épkézláb és felnőtti teljesítményekre is képes felnőtt, akit már kisgyermekkorában is ezekre a felnőttkövetelményekre edzettek, treníroztak, idomítottak (mert azt nem mondhatom, hogy neveltek), hanem az, aki kisgyermekként teljes értékű kisgyermekkort élhetett meg, és ugyanígy kisiskolásként, majd kamaszként és ifjúként is ezeknek az életkoroknak teljesen eltérő követelményei és szükségletei szerint élhetett.
Mindig a felnőttnek, a nevelőnek kell a különböző életkorú gyerekekhez különbözőképpen viszonyulnia. A gyereknek nem az a feladata, hogy „viszonyuljon” valamiféle felnőttes követelményrendszerhez, hanem az, hogy autonóm, öntörvényű módon élje a maga gyermeki életét.
Ahogy már többször is elmondtuk: az óvodás játsszon, hallgasson mesét, legyen utánoznivalója szóban és tettben, s vegye körül oldott, derűs, érzelmi biztonságot adó légkör.
Szóval: milyen óvodát?
Én tehát olyan óvodát keresnék, választanék gyermekemnek – ha tehetném –, ahol nincs kötelező foglalkozás, nincs iskolai értelemben vett tanítás, fejlesztés, ahol nem az iskolára készítik fel és elő a gyermeket, hanem hagyják, hogy élje – az óvónők teremtette környezetben és segítő közreműködésével – az óvodások sok mozgásos, aktív életét.
És persze, ha lehetséges, szeretni való – és szeretni tudó – óvó nénit keresnék a játszótéren, a boltban, a szomszédoktól hallott szóbeszédek és kérdezősködés alapján.
Jó otthon is!
Azt is tudni kell, hogy a gyereknek nem kell feltétlenül óvodába járnia, ha jó, ha megfelelő az otthoni környezete. (Az sem igaz ebben a formában, hogy ötéves kortól már „kötelező” az óvoda. Jelentkezni ugyan kell, de ha a családi környezet és abban a gyermek fejlődése megfelelő, a vezető óvónő felmentést adhat, és ad az óvodába járás alól.) Magyar vizsgálatok is igazolták, amikor az értelmi képességek fejlettségét és a kreatív gondolkodást figyelték úgy, hogy egyik gyermekcsoportnak se lehetett tapasztalata, rutinja a feladatok megoldásában: a jó környezetből az anya mellől érkező gyerekek jobbnak, érettebbnek bizonyultak, mint óvodás – általában az egész napot az óvodában töltő – társaik.
(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.