Tojáshajsza

Úgy emlékszem, sóskázni indultunk a vasútpartra. Hogy miért éppen a vasúti töltés oldala számított a legkedveltebb sóskázóhelynek, máig sem tudom, hiszen a sóska majdnem mindenhol megnő, ráadásul a hatvanas években, amikor ezek az események lejátszódtak, mifelénk még jobbára gőzmozdonyok közlekedtek, sűrű, setét füstöt eregetve, és élesen csikorogva. A vasút mellett szedett sóska ennek folytán, legalábbis elvben, csak alapos leöblítés után vált fogyaszthatóvá.

Persze biciklivel indultunk útnak a vasút mellett kanyargó ösvényen, hogy a legdúsabb sóskatelepeket felderítsük. Meg-megállva, kóstolgatva haladtunk a nyugat felé tartó négy sínpár mentén, de nem jutottunk messzire. Az őrház állta utunkat, amely a sínpárok találkozásánál elhelyezett váltókat őrizte. A kis vakolatlan téglaépítmény elhagyatottan álldogált mintegy fél kilométerre az állomásépülettől. A szolgálatos bakter csak a tolatások alkalmával kerekezett ki hozzája, hogy ideiglenesen tanyát verjen benne, így hát a tulajdonképpeni albérlők, a verebek váltak a ház uraivá. A kicsúzlizott ablaküvegen át a mindenféle mocskos jelzőzászlókkal és kulimászos bödönökkel telirakott egyetlen helyiségbe is bejutottak, de a fészekrakásra mégiscsak a padlást tartották alkalmasabbnak. A korhadt padlásajtó kitárva lengedezett, és nagy volt a forgalom, nagy a zsivaj. Úgy saccoltuk, a tojásrakás már megtörténhetett. Persze, ez a feltételezés rögvest beindította nyáltermelésünket.

Bizony, a városi ember számára, aki hajlamos a zsákmányt a filézett csirkemellben látni, és egy falusi udvaron, látva a sűrűn ürítgető szárnyasokat, hamar elveszti étvágyát, miután a mennyei illatokat eregető ünnepi tyúkhúslevest már csak ímmel-ámmal kevergeti – nos, a flaszter embere talán el sem tudja képzelni, hogy egy falusi gazdasszony szájában összefuthat a nyál, ha egy önfeledten kapirgáló karcsú jércét megpillant az udvaron. Pedig ez faluhelyen, ahol az ember még eredeti funkciójának gyakorlása közben vonhatja górcső alá a majdani rántott csirkecombot, egyáltalán nem számít se valami rendkívüli ritkaságnak, se egy szédületes ízfantázia jelének. Hogy aztán holmi verébtojások puszta létének a feltételezése is beindítja a pavlovi reflexeket, az persze már valóban figyelemreméltó kulináris képzelőerőre vall.

A kerékpárnak sok egyéb mellett megvolt az az előnye is, hogy nagyszerűen helyettesítette a rablólétrát. Nekitámasztottuk hát a falnak, ráálltunk, és felkapaszkodtunk a padlásra. Fölérve szinte elakadt a lélegzetünk, kiderült ugyanis, hogy a tojástolvajok paradicsomába tévedtünk. Belülről a tetőszerkezet szinte roskadozott a verébfészkektől. A gerendák mellől, a keresztlécek közeiből, sőt a zsindelyek alól is száraz fűcsomók kandikáltak ki. A csipogástól a saját szavunkat se hallottuk, kénytelenek voltunk hát kicsit megcsapkodni a cserepeket, hogy a rátarti albérlőket távozásra bírjuk. Támadt is mindjárt olyan tolakodás a légtérben, hogy csak fejünkre húzott trikóval tudtuk megúszni a hitchcocki méreteket öltő madárinváziót. Kicsit megszeppenve guggoltunk a verébürülékből képződött halmok között, amikor azonban a zsákmány nagyságáról is sejtelmünk támadt, az eksztázis lett úrrá rajtunk. Mohón szürcsölve, gyors egymásutánban hörpintettük ki az apró verébtojásokat, a ragacsos lé kibuggyant a szánk sarkán, végigcsorgott fűzöld foltokkal sűrűn mintázott ruhánkon, és lepergett bogánccsal telitapadt cipőfűzőinkre...

És a könnyebben elérhető fészkeket lassacskán mind kifosztottuk már, s igaz, étvágyunk is csillapult közben valamelyest, de a mesés zsákmány keltette izgalom jottányival sem hagyott alább, és nyelőcsövünket dugattyúként mozgatta, habár egyre bágyadtabban mozgolódó dugattyúként. De azért fél óra sem telt bele, és a zsindelyeket is meg kellett, hogy emeljük, mert már csak azok oltalmában maradt kirabolatlan fészek.

Az öreg, repedezett zsindelyeken jószerivel elmállott már az a kis cserépbütyök, amely a keresztlécekbe akadva tartja őket a helyükön, nem kellett nagyot emelni rajtuk, hogy lebucskázzanak a fal mellett burjánzó gazba. És mi egyre csak emelgettük a cserepeket, s belefeledkezve lefetyeltük ki a tojások tartalmát, miközben nem is igen tudatosítottuk, hogy az őrház tetőzetének úgyszólván már csak a csontozata meredt az ég felé – és épp az állomás felőli oldalon.

Arra eszméltünk, hogy vízözön előtti kerékpárján előredőlve, nagyokat kurjongatva, időnként kulimászos öklét meg-megrázva a bakter közeledik felénk a sínek melletti keskeny csapáson. Először csak akkorka volt, mint egy verébtojás, aztán varjútojás lett belőle. Amikor elérte a tyúktojás nagyságát, kényelmesen lekászálódtunk a padlásról, és mi is megeredtünk az ellenkező irányban. Csakhogy hiába húztunk bele egyre erősebben, a tyúktojás csak nem akart összemenni, sőt mintha már-már libatojás nagyságúra duzzadt volna mögöttünk. Valami veszett nagy borízű gágogás csapkodta a hátunkat, s a bakter egyre csak közeledett, növekedett, már majdnem strucctojás lett belőle, ráadásul a hepehupás földút sóskaágyon verébtojást pátyolgató gyomrunkat is felrázta álmából, s az mindegyre felháborodottabban követelte a kiüríttetést.

Szerencsére az utolsó pillanatban elértük még a nádast, ahol a már igencsak ernyedten pedálozó atyafinak szemernyi sansza sem maradt velünk szemben, mi viszont kaptunk még egy hajszálnyi esélyt, hogy elkerüljük a csúfságot: az alsógatyába való tojásrakást.