Tízezer méter magasságban nem szabad hibázni

A kiképzés keményebb, mint a bűnüldözőknélA váratlanul felbukkant fegyveresek folyamatosan új célpontot kerestek, azt kiabálták, hogy rendőrök, és minden lépésük előtt hangosan bejelentették, mit tesznek. Az utasokat felszólították, hogy kezüket tegyék a tarkójukra, és hagyják szabadon a folyosót. Kisvártatva felhangzott az utaskísérő hangja: – A gépeltérítési kísérlet meghiúsult, a járat a legközelebbi repülőtér felé tart.

NAPI 55 EZER JÁRAT

A repülőgép igazi volt, a terrortámadás azonban csak szimuláció. Az üzemképes utasszállító Atlantic City repülőterének egyik félreeső zugában áll – az egyik nagy légitársaság ajándéka –, és a Szövetségi Légimarsall Szolgálat emberei gyakorolnak rajta. Az általában kaszinóiról ismert New Jersey-i városban van a légiközlekedés biztonsági kérdéseivel foglalkozó William J. Hughes Műszaki Központ. A New York-i és washingtoni terrortámadások után itt hozták létre a légimarsallok új kiképzési központját. Addig a levegőben összesen 33 fegyveres biztonsági őr vigyázott az utasokra. Az Egyesült Államok 429 kereskedelmi repülőteréről naponta 55 ezer járat száll fel, elképzelhető, mennyi esélye volt annak, hogy a gépeltérítők légimarsallba botoljanak.

Ahogyan egy több mint tíz éve a testületnél szolgáló veterán mondja, gépenként egy-egy kollégája meg tudta volna akadályozni a Világkereskedelmi Központ lerombolását. Kísérőnk előre figyelmeztet: az interjúalanyok nevét nem szabad megírni, a fényképeken nem látszódhatnak az arcok. Névtelen beszélgetőtársunk nem szószátyár, annyit azért elárul, hogy részletesen elemezték a 2001. szeptember 11-én történteket, és most sokkal biztonságosabb a légi közlekedés, mint annak előtte volt. A szolgálatot egyébként több mint harminc éve hozták életre, és egy időben kétezer tagja is volt, ám a kilencvenes években gyorsuló ütemben leépítették.

A Közlekedési Biztonsági Igazgatóság az újonnan létrehozott belbiztonsági tárcához tartozik, s egyik legfontosabb szervezete a Szövetségi Légimarsall Szolgálat. Bob Byers igazgatóhelyettes szerint a légimarsallok most évi 550 millió dolláros (19 milliárd koronás) költségvetésből gazdálkodhatnak. A testület létszáma titkos, annyit mondanak róla, hogy több ezer főből áll. A meghirdetett állásokra összesen 97 ezren jelentkeztek, többségük korábban rendőr vagy katona volt.

A felkészítés a hivatásosoknak is kemény. Pontos időtartama megint csak titok, de „inkább hónapokról van szó, mint hetekről”. Az amerikai bűnüldözők közül senki nem kap ilyen alapos lőkiképzést: tízezer méter magasan nem lehet hibázni, a vaktában kilőtt lövedék kilyukaszthatja a gép falát, és akkor már a legjobb pilóta sem tehet semmit. A légimarsallok 357-es kaliberű pisztolyt használnak, pontos típusát megint csak nem mondják meg. A szabvány lövedékekkel ez nagy tűzerejű fegyvernek minősül, ráadásul a szűk repülőgépen, sok utas között, egyszerre akár több terroristával kell felvenni a harcot. Atlantic Cityben korszerű, számítógép vezérelte nyitott és fedett lőterek vannak – valamint az Egyesült Államok legjobb kiképzői. A mestervizsgára a bevezetőben említett repülőgépben kerül sor – ám ez nem mindig jelent tűzharcot.

A légimarsallok ugyanis a fegyverkezelésen kívül tanulnak közelharcot, sőt „szócsatát” is. Utóbbi az öngyilkos merénylők lebeszélésétől a „civil” randalírozók „helyretételéig” terjed. A testületből sokan beszélnek idegen nyelveket, az egyik életszerű lőgyakorlat után az orosz tévé riportere összevitatkozott a saját operatőrével azon, hogy a légimarsall anyanyelve volt-e az orosz, vagy azt a pár mondatot egy külföldi is megtanulhatja akcentus nélkül.

Az újságíróknak bemutatott gyakorlatok egyike során egy nagydarab, ittas utas erőszakosan újabb italt követelt, és a földre lökte az utaskísérőt. (A vékony, ötvenes hölgytől megkérdeztem, naponta hányszor kell feltápászkodnia a padlóról. – Ó, sokszor, de már megszoktam – mosolyodott el a naivitáson. Nem olyannak tűnt, mint aki megijed egy-két hangoskodó utastól, igaz, nem is stewardess.) A légimarsall felállt, közölte, hogy kicsoda, és azt is, hogy az utas le van tartóztatva. Amikor a botrányokozó ellenszegült, a mázsás férfit nyakánál fogva, egyetlen mozdulattal rántotta ki az ülésből. Nem telt el tíz másodperc, és kattant a bilincs. Az utaskísérő szerint „kisebb incidens” történt, de már minden rendben van, az út folytatódik.

SEM FELEJTÉS, SEM BOCSÁNAT

Gépeltérítési szimulációA szerző felvételei A kiképzés is. A légimarsallt arra is felkészítik, hogy szükség esetén tudja kezelni a repülőgép rádióját. Ha a pilótáknak bajuk esik, földi segítséggel és a ma már minden korszerű gépen megtalálható robotpilótával a leszállást is meg tudja oldani. A játékos kedvű riportereknek alkalmuk nyílt arra, amit titokban mindenki szeretne: kipróbálhatták, milyen a kényszerleszállás után felfúvódó csúszda. Mint kiderült, nemcsak hosszabb, veszélyesebb is, mint amilyen a játszótéri: ha a végén nem kapja fel a lábát az utas, könnyen szaltót vetve érhet földet.

Tinédzsernek látszó, sovány, alacsony fekete fiú érkezik interjúalanynak: kedves, barátságos, de a kérdések zömére azt feleli, hogy sajnos nem válaszolhat. Nyolcévi katonáskodás és rendőrségi múlt után jelentkezett a szolgálathoz, mert hozzá akart járulni a terrortámadások elleni védekezéshez. Elismerő bólintással ismeri be, hogy sok újat tanult a lövészetről és másról is. Nem mondhatja meg, milyen esetekben használna fegyvert, és mikor elégedne meg az önvédelmi fogásokkal – de nagyjából ugyanazok a szabályok érvényesek itt, mint a földön szolgáló rendőröknél. Az első a repülőgép utasainak védelme, de a New York-ihoz hasonló, tömegszerencsétlenséggel fenyegető akciót akár a gép feláldozásával is meg kell akadályozni.

A műveleti irányítók kis, jelentéktelen épületben dolgoznak. (A központ fogadóirodájában hatalmas térkép mutatja a különböző létesítményeket. Két épületet csak szám jelöl, a feliratot éber kezek kitakarták. Az egyik ez, és a másik is a légimarsalloké, de oda nem vitték el az újságírókat.) A félhomályos teremben tucatnyi számítógép előtt ülnek, a tévében halkan az időjárási csatorna megy. Az egyik falon nagyméretű amerikai zászló, a másikon egy plakát, háttérben New York képével: „Sosem felejtünk, sosem bocsátunk meg!” Egyszerre három hatalmas USA-térképet vetítenek ki. A bal oldalon az időjárási helyzetet, a középsőn a kereskedelmi légi forgalmat követhetik. Minden repülőgépet kis fénypont jelöl, azokat, amelyeken légimarsallok utaznak, tábla is. A harmadik a rendkívüli események megjelenítésére szolgál – ott jártunkkor nem mutatott semmi különöset.

ÁTLAGOSAK, POCAKOSAK

A beosztást két hónappal előre készítik – állítólag nagyon bonyolult, mert negyvenhét nagyobb és ugyanennyi kisebb légitársasággal, az FBI-jal és a CIA-vel is egyeztetni kell. A cégeket törvény kötelezi arra, hogy akár az utolsó pillanatban is helyet kell adniuk a légimarsalloknak. Erről viszont az utasok sosem szereznek tudomást. A fegyveresek az amerikai társaságok külföldre közlekedő járatain is ott lehetnek, s más országbeli kollégákkal is tartják a kapcsolatot. Azt megint nem árulták el, milyen szempontok szerint választják ki a biztosított járatokat, de nemcsak a véletlen játszik szerepet: mérlegelik a hírszerzési információkat és az egyes útvonalak kockázati tényezőit. Egy-egy légimarsall naponta több rövidebb járaton is utazhat, és egy gépen többen is lehetnek.

Jó esély van rá, hogy nem fogunk rájönni, még ha mellettünk ülnek is. Egyrészt nem csupa fiatal, tagbaszakadt, rövid hajú fickóról van szó. Akadnak köztük nők, középkorúak és enyhén pocakosak is. Külön tanítják nekik, hogyan legyenek „átlagosak”. Ruházatuk, viselkedésük semmivel sem rí ki a többiek közül, fegyverüket, jelvényüket gondosan rejtve hordják. Ugyanúgy beszélgetnek, sőt esznek-isznak, mint a többi utas. Azt is tanítják, hogyan szabaduljanak ki egy pillanat alatt az eléjük tett ételes tálca mögül. (Ezért a trükkért sok utazó lenne hálás, de sajnos erről sem árultak el részleteket.)

A felmérések szerint az utasok nagyobb biztonságban érzik magukat, amióta a szolgálat ismét jelentős erőt képvisel. Még soha, egyetlen szövetségi légimarsall sem használta a levegőben fegyverét. Azt remélik, ez a jövőben is így marad. Annyit azért hozzátesznek, hogy ha arra kerül a sor, nem fognak habozni.

Atlantic City–Washington, 2003. május