Tizenöt éves a váradi táncház

A táncház kedvelői csángó dallamokra lejthettek táncot, amíg kedvük tartottaFotó: FolkrádióNem történt ez másként Nagyváradon sem, ahol a népi művészet hatalmas tarisznyájából kicsillantva gyöngyszemeket az elmúlt hétvégén. Péntekre hóförgeteges meglepetést készített március, a Partiumi Keresztény Egyetemre azonban rendíthetetlenül érkeztek a kétnapos rendezvénysorozat versenyzői és neves előadói. A folyosókon népviseletbe öltözött legények és leányok sétáltak, fel-felcsendült a népdal örömtől duzzadón vagy épp fájón, megelevenedett a szalma, illatozott a mézeskalács, és munkára pörgött a fazekaskorong. Esténként a muzsikásé lett a főszerep, hogy egy-egy önfeledt fordulóba szöktesse a népi tánc szerelmeseit.

Nagyváradon több százan sereglettek össze március 4-5-én Erdélyországból és Magyarországról. A 15 esztendős váradi táncházat ünnepelték, akik a magyar népi kultúra ápolását és az értékmentés felelősségét a magukénak érzik. A pénteki megnyitón e felelősségvállalást hangsúlyozva köszöntötte az egybeseregletteket Miklós János, a Nagyváradi Táncház Egyesület elnöke és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője. Az ötödik csángó nap kezdetén a Mikecs László Csángó Baráti Társaságot vezető Szilágyi Zsolt pedig arról szólt, hogy sem a magyar népi kultúra, sem pedig az ősi magyar értékeket hordozó becses csángó kultúra nem vált rétegigénnyé, szerves részét képezik az európai és világörökségnek. Immár a magas szintű európai fórumok is odafigyelnek az apadó csángó közösségre. Kallós Zoltán néprajzkutató, a csángók avatott ismerője bevezetőjében leszögezte: a legárvább és a legarchaikusabb nemzetrész a csángó, amely az elrománosítás gyötrelmei közepette is öntudatában megmaradt magyarnak. Későbbi előadásából egy szeretetben és istenességben felülmúlhatatlan közösség bontakozott ki, amely a legcsodásabb Szent István- és Szűzanya-énekekkel, imákkal, egyházi dallamokkal, ősi ráolvasó rigmusokkal, középkori szokásvilággal gazdagította a magyar kultúrát. Kallós Zoltán ifjú tanárként és kutatóként bebarangolta a csángó falvakat, azóta szeretetteljes védelmezője a felfedezett világnak. Gazdag ismertetőjében különbséget tett a különböző csángó közösségek között, emlékeiből megelevenedtek sorra a falvak: Lészped, Pusztina, Szabófalva, Jugán, Klézse, Máriafalva..., elkülönültek a különböző dialektusok. Lefordította irodalmi magyar nyelvünkre a partiumi fül számára alig-alig érthető régies magyar mondatokat. A csángóknál megállt az idő, a nyelvújítás utáni szavakat például nem ismerik, ezért vagy román, vagy saját költésű szavakkal helyettesítették azokat. Húsz éve a falvak aprónépe még magyarul rikkantott az utcán játék közben, a szervezett egyházi elrománosítás miatt azonban már alig beszélnek anyanyelvükön a csángók.

Hogy bizonyítsa a csángó örökség gazdagságát, a tanár úr egy szép hangú klézsei leányt, Gál Mónikát kért fel éneklésre, majd a gyűjtéseikor készült filmekből vetített néhány szívhez szólót. „Előrelépés, hogy a moldvai csángók ma ismét magyarul tanulnak. Többen Magyarországon szereztek diplomát nagy erőfeszítések árán. Sajnos ezeknek a fiataloknak nem biztosították a jövőt szülőföldjükön, ahol alig találni munkát, megélhetést” – magyarázta a néprajzkutató, aki szerint az ifjú értelmiség visszacsábítása a legfontosabb. A csángó napon 39 tehetséges ifjú és felnőtt népdalénekes mérte össze tudását.

A református püspöki palota emeleti aulájában Wagner Péter mérnök fotográfiái villantották föl hangulatukban a csángók földjét, a körfolyosón pedig a 15 éves váradi táncház és a bihari népi tánccsoportok múltját megörökítő újságcikkeket állították ki. Estefelé a székelykeresztúri Pipacsok Táncegyüttes: Király nemből méltóság című előadására gyülekeztek a táncház kedvelői, akik végül csángó dallamokra lejthettek táncot, amíg kedvük tartotta.

A kézműves munkában kigyúlt arcú, lángoló tekintetű gyereksereg zsivaja kalauzolta másnap a jubileumi ünnepségre érkezőket. A mézeskalács-készítő nagyszalontai Berek Elzától nem lehetett volna elráncigálni a gyerekeket, szíveket és virágokat is előszeretettel pingáltak a süteményre a kicsik. Szolga Géczi Julianna, a révi fazekasasszony hatalmas gyereksereg közepén tüsténkedett a korongon tányérkákat, csuprokat alkotva. A nagyobbacska kezek szorgosan fűzték a gyöngyöt Ungvári Ildikó asztalánál, a Daróczi Irén vezényletével nemezelők szappanos vízben gyurmázták a gyapjút. Kipróbálhatták a vesszőfonást a siményfalvi Ráduly János segítségével, és akinek kedve szottyant egy újabb kalandra, a nagyszalontai Sinka István Kézműves kör ügyes asszonyainak irányításával a csuhé és szalmakészítés művészetébe kóstolhattak bele. A püspöki székhely földszinti termeiben fölvillanyozott, kíváncsiskodó gyerekek szaladtak egyik mestertől a másikig tanulni, alkotni. Eközben színes néptáncgála vonultatta fel a népi táncos utánpótlást a micskei Görböc, a borsi Galagonya és a nagyváradi Csillagocska és Kis Csillag csoportból, hogy estére bihari, erdélyi és hajdú-bihari népi táncosok színe-javával kiteljesedjék a 15 éves váradi táncházmozgalomról alkotott kép, s velük együtt az emeleti díszterembe költözött Szatmár és Kalotaszeg, a Dunántúl, a Zoboralja és a Sóvidék.

Hivatástudattá érett az elkötelezettség

A nagyváradi és bihari táncházmozgalom 15 esztendő alatt sokfélét megélt. Amikor kevesebb anyagi támogatás jutott, szinte csak a táncosok lelkesedése tartotta egyben a mozgalmat. Mára a Nagyvárad Táncegyüttesben hivatástudattá érett az a sok-sok szeretet és elkötelezettség, amelytől késztetve másfél évtizede tanulnak hazai és magyarországi hivatásos táncosoktól. Immár kinevelődtek az első profi táncosok, akik saját gyermekeiknek tanítják az első lépéseket, az első népdalokat. ĺgy testálódik a hagyomány nemzedékről nemzedékre, amíg magyarok élnek a földön.