Tiszta tanítással a gyermeki lélekért

Orémus Éva minden nyáron örömmel vesz részt gyermektáborok szervezésében Kezdődik az új tanév, a diákok már javában készülődnek. Az iskolatáskában a tanszerek mellett ilyenkor – ha a gyereknek módja volt a vakációban egy-két hetet táborozással töltenie – mindig vannak nyári emlékek is. Legalább egy képeslap, fénykép vagy naplójegyzet formájában. Az olyan táborok kis lakói pedig, mint amilyen a sároskőszegi Evangéliumi gyermektábor volt, tartalmas és gazdag, s hosszú időre szóló lelki ajándékot is a magukénak mondhatnak.

Sároskőszeg (Kysak) minden tekintetben alkalmas táborok szervezésére. A falutól alig másfél kilométerre fekvő természetiskola (szálló és bungalóegyüttes) csodálatos, hegyekkel körülvett völgyben fekszik. Tőszomszédságában folyik a Hernád folyó is, melynek vizét – napenergiával némileg felmelegítve – két strandmedencébe vezették a helybeliek. Az Evangéliumi gyermektábor résztvevői ki is használták a fürdési lehetőséget, bár a tábori élet elsősorban nem a napi lubickolásról szólt.

– Tizenharmadik alkalommal szerveztük meg ezt a tábort. Sok más helyet is kipróbáltunk, s negyedik éve vagyunk visszatérő vendégek Sároskőszegen – mondja a táborvezető, Fülöp Éva. – Ez a hely mind a napi foglalkozásokra, mind a pihentető játékokra, sportolásra teljes mértékben megfelel. Az Evangéliumi tábor ugyanis legfőképpen arra szolgál, hogy a reánk bízott gyerekek keresztyén lelki nevelését segítsük.

Táborszervezés bibliaórákkal

Fülöp Éva fiatal kassai könyvtáros. Budapesten, a Teológia hitoktató- és vallástanárképzőjében végzett. Előtte pedig hat éven át minden nyáron egy magyarországi gyermektáborban foglalkozott kicsikkel, s eladdig eszébe sem jutott a missziós „gyermekmunka”, a léleképítés ilyen formája.

– Évközben természetesen jártam közösségekbe, bibliacsoportba, de a nyári táborok nem hasonlíthatók semmihez. Egy magyarországi lelkész házaspár, pontosabban a tiszteletes asszony szervezte, és „pótanyukákat” keresett a gyerekek mellé. ĺgy kerültem én is hozzájuk. Szolgálatként annyi volt ránk bízva, hogy tegyünk bizonyságot az Úrjézussal való lelki találkozásról. Azután arra gondoltam, hogy a mi gyerekeinkkel is lehetne hasonló módon foglalkozni... Persze egy kétbetűs szó hihetetlenül sok problémát okoz: én. Önzésre való hajlamunk és a körülményeink magunk körül forgóvá tesznek, hacsak nem tisztáztuk a legalapvetőbb kérdést: mi életünk célja? Ha Isten dicsősége a célunk, akkor van egy olyan viszonyítási pontunk, melyhez igazítani tudunk minden döntést, minden körülményt. Az engedelmesség nem egyszeri és könnyű döntés, hanem egész életünket végigkísérő fegyelmezettség. Viszont ténylegesen leegyszerűsíti az életet, mert eldöntötte azt a kérdést, hogy az ember az eseményeket Isten igazságán keresztül fogja értelmezni. Az Ő kegyelme tesz képessé feladatunk felismerésére, és ad erőt annak megvalósítására is. Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon. A keresztyénektől egy csomó látványos dolgot elvár a környezetük. Én nem csinálok látványos dolgokat. Gyerekekkel foglalkozom, hitoktató vagyok, tábort szervezek. Van sok segítőm, jöttek, vállalták, és velem együtt örülnek, hogy dolgozhatunk. Szeretném hinni, hogy ezzel legjobb tudásom szerint szolgálok.

Fülöp Éva nagyon szerényen beszél arról a több mint egy évtizede működő Evangéliumi táborról, illetve a kassai Fireszke szervezetről, amelynek ő a lelki anyja, teremtő szülője. Az idén hetvenegy gyermek érkezett Sároskőszegre. A tábort eredetileg a 6–13 éves korosztálynak szánták, de most a legkisebb résztvevő alig múlt nyolc hónapos. Igaz, a kis Szabolcs édesanyjával érkezett, aki annak idején még az első táborlakók közé tartozott. A gyerekeket tizenhét fiatal csoportvezető mellé osztották be. Akadtak közöttük egyetemisták, de a nagyobbak egyik csoportjával például a rozsnyói református iskola igazgatója, Drenko Zoltán tiszteletes úr foglalkozott. Igen, a foglalkozások, s a tábori élet...! A gyerekeket rendszerint halk, gitárral kísért zsoltárénekléssel ébresztették. Volt reggeli torna és áhítat, majd a bőséges reggeli után a kassai Step kulturális klub jóvoltából színes bábelőadás. A délelőtt folyamán a gyerekek több csoportra osztva beszélgettek vezetőikkel egy adott bibliai témáról. Az idén Ábrahám történetét dolgozták fel nagy aprólékossággal. Minden napra jutott egy-egy vezérgondolat, illetve „aranyige”. Csodálatos volt látni, hogy még a legkisebbek is mennyire figyeltek, és milyen természetességgel kapcsolódtak be a „munkába”. Nem utolsósorban a táborban mindenki által csak István bácsinak szólított lelkipásztornak köszönhetően.

Fülöp Éva: „Nem csinálok látványos dolgokat, gyerekekkel foglalkozom, hitoktató vagyok, tábort szervezek” – A gyerek keresztyén nevelését az édesanya keresztelőjével kell elkezdeni – idézte a tiszteletes úr. – A tábor értékelése pedig valahol ott kezdődik, hogy a keresztyén egyház lényegéhez hozzátartozik a misszió. Ennek a tevékenységnek a speciális ága a gyermekmisszió. Gyermektáborainknak elsősorban az a céljuk, hogy a gyerekek itt valamilyen módon közelebbi és személyes kapcsolatba kerüljenek az Úrjézussal, Isten kegyelmével... Imádkoznak, a Bibliával foglalkoznak. Viselkedésüknek például nem az a normája, hogy „hagyj engem békén”, tehát hogy élni és élni hagyni, hanem a másikat úgy segíteni, kiszolgálni, vagyis szeretni, ahogyan a Biblia tanítja: felebarátomat, mint magamat. És ettől lesz más az egész légkör. Ettől lesz az önzés helyén szeretet, és lép a „kiharcolom a jussaimat” elvek helyére a segítőkészség... Nézze meg, hogy a nagy gyerekek hogyan játszanak a kicsikkel..., és a nagyobb idegen gyerek még külön keresi is a kis idegen gyereket, hogy segítsen neki bekapcsolódni a játékba, hogy ne unatkozzon egyedül. Azt hiszem, ennek a tábornak az igen nagy értéke az, hogy ez a Krisztusban megvalósult szeretet adja meg az alaphangot. A gyerek számára a játék nagyon komoly dolog. És Karinthy ugyan a humorról mondta, abban nem ismer tréfát, én úgy vélem, hogy a gyerek életében nincs hasonló komoly dolog a játékhoz. Tehát magától értetődő, hogy játékosan, az ő adottságaiknak, életkoruknak megfelelő módon próbáljuk közvetíteni azt a szeretetet, amiről beszéltem az előbb. Ezért nem munka számukra a bibliai foglalkozás sem. Természetesen van egy tábori rend, amit el kell fogadniuk, de ez szinte magától kialakul. Ezeknek a gyerekeknek például az ötven százaléka otthon soha nem imádkozik az étkezésnél. Itt mindegyikük. Felszólítás nélkül. Mert mi, felnőttek ezt természetesnek vesszük. És próbáljuk megmutatni, hogy ezekben a dolgokban semmi olyan nincsen, amit ne lehetne mindennapi gyakorlattá tenni. A baj az, hogy az alapok, az otthoni, az első szocializációs körben szerzett információk meg benyomások, hatások nem ilyen irányúak... S ki tudná megmondani, hogy mi marad ebből a lelkiségből, ha hazamennek a gyerekek?! Vagy ki tudja, hogy amikor majd fölsőbb iskolába kerülnek, és az életük zsúfoltabb lesz, akkor mi fedi el mindezt? Ami biztató, hogy a nagyok közül, akik annak idején a táborozást kezdték, most is többen itt vannak. Van, aki már csoportvezetőként. Mert a keresztyénség megélése a külsőségektől függetlenül, vagy nagyon sokszor a külsőségek, látszatok ellenére is az ember belső világában történik. S ennek az egésznek az „alanya”, a „cselekvője” Isten szent lelke. Ha megérinti őket a Szentlélek, akkor egyszer csak érdekelni kezdi őket a dolog, és kérdeznek, és figyelnek, és megmarad bennük, és elgondolkodnak rajta...

Mint egy nagy család

Az Evangéliumi tábor kisebb-nagyobb lakói rajonganak István bácsiért. Soha nem kellett hangosabban szólnia, hogy odafigyeljenek rá. De a többi vezetőhöz is határtalan bizalommal fordultak. És fordulhattak is, a nap bármelyik szakában. Mert a délelőtti foglalkozások és az ebéd után számos szórakoztató program következett: labdajátékok, batikolás, háncsbabakészítés, író-olvasó találkozó, közös bábozás a gyerekekkel... Aki akart, gyakorolhatta a gólyalábakon való járást, mások egyszerűen csak sétálgattak itt megismert barátaikkal. Esténként a csoportvezetők passiójátékot adtak elő, nagy, közös éneklések voltak, és a nap végén természetesen esti mese is. Ez utóbbi feladatot szintén a már említett Step klub két vezetője, Rácz Ibolya és férje, Attila vállalta magára. Ők is, mint ahogy a legtöbb felnőtt, nem először dolgoztak a táborban. Valószínűleg emiatt (is) érezte magát úgy az ember, mintha egy nagy családba csöppent volna. Dr. Vidó Anna, a rozsnyói kórház mentőcsapatának vezetője például azt mondta, el sem tudja már képzelni, hogy ne ő legyen a tábor orvosa. Orémus Éva, a fiatal kassai tiszteletes asszony is (aki egyébként klinikai logopédus) arról beszélt, hogy minden nyáron örömmel vesz részt az ehhez hasonló gyermektáborok szervezésében.

Az Evangéliumi tábor kisebb-nagyobb lakóiA szerző felvételei– Pozsonyban, még az egyetemi évek alatt kezdtem rendszeresen látogatni az ifjúsági bibliaórákat. S az akkori segédlelkész kért meg, hogy vegyem át tőle a „gyerekmunkát” a pozsonyi református gyülekezetben. Hirtelen jött mindez, de megéreztem, hogy Isten ezen a területen állított szolgálatba. Fülöp Évával régóta ismerjük egymást, és amikor hazakerültem, megkerestem. Akkor kezdődtek az első táborok, és nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel való lelki munkában. Azt a két évet kivéve, amikor a két fiam megszületett, minden nyáron bekapcsolódtam a táborszervezésbe. Volt, hogy nem itt, mert úgy alakult, hogy a férjem négy évig Nyugat-Szlovákiában, Kétyen végzett lelkipásztori munkát. Nagy ajándék, hogy már az első nyáron sikerült ott is beindítani az evangéliumi gyermektáborokat, és Isten segítségével négy éven keresztül végeztük a munkát. Eközben olyan munkatársi kört sikerült kialakítanunk, hogy amikor a férjemet áthelyezték Kassára, akkor megbízható emberekre bízhattuk a szervezést. És a mai napig azok a társaink viszik ezt ott, akik akkor elkezdték. Itt, ebben a nagy táborban harmadik alkalommal vagyok segítő. Ez hatalmas felelősség, hiszen az idén például hetvenvalahány szülő bízta ránk a gyermekét. Én úgy érzem, hogy nekünk olyan pluszt kellene itt átadnunk a gyerekeknek, amiről esetleg máshol nem hallanak. A tábor vasárnap este a vezetők részére egy közös úrvacsoraosztással kezdődött. Máté evangéliumából olvasták fel a záróverset: „Menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népeket...” Ma már sok nyári tábor van, de az Evangéliumot csak itt kaphatja meg a gyermek. S azt szeretném, ha Isten a héten abban lenne leginkább a segítségünkre, hogy ezt a küldetést elvégezhessük. Csodákat tenni biztos, hogy nem tudunk. De a következő évre lelki útravalót adni – saját példamutatásunkkal – remélhetőleg igen. Feltehetően az itt levő gyermekek kilencven százaléka látogatja évközben a hittanórákat. S azzal, hogy itt azt is érzékelik, milyen a „hétköznapi” keresztyén életvitel, talán segíthetünk. Nagy kegyelem, ha valakit már gyermekként megszólít Isten. Amikor Ő felnyitogatja a szemeket, és igazi világosságot ad. Ezt lenne jó továbbadni a táborlakóknak. Tehát, hogy nem egy hagyományról van szó, szertartásos, megszokott és beidegződött dolgokról, hanem az élő Istenről. A magvető példázata szerint, amikor elveti a magot, a négyféle földből csupán egy igazán jó termőtalaj. De a huszonöt százalék is sokat jelent. Ebben a táborban is. Mert nem erőszakkal, rábeszéléssel, hanem az isteni szeretet kisugárzásával lehet csupán új hajtásokat nevelni. Lehet, hogy ezek nagy, komoly szavak, s a kisebb táborlakó gyerekek még nem érnek fel idáig. De éppen a lelki látás erősítése miatt fontos a „játékos” isteni igazságkeresés, a foglalkozások, a beszélgetések. Hogy a táborozás s a vakáció után majd az iskolában is tudjanak kérdezni és válaszolni, ha úgy adódik. És emlékezzenek rá, hogy Isten az élet forrása, a példa arra, hogy hogyan kell élni.