Az ember azt gondolná, hogy ezt a tempót már a britek sem bírják, és 2007-re elapad a szigetországi gitárzenekarok hosszan hömpölygő áradata.
The Enemy: We’ll Live And Die In These Towns
Eredmény: „Ez az ország szar, de együtt mindent megváltoztathatunk” – hirdeti hitvallását a zenekar az NME címlapján, és ennek megfelelően az album is térdig gázol a Tony Blair által hátrahagyott szemétben. Az ifjú Paul Wellert idéző dühvel támadják a mai Nagy-Britanniát, és az üzenethez hasonlóan indulatos zene társul. Jó esetben közönségénekeltető refrénekkel, kevésbé jó esetben meg inkább csak elvágtázik a hallgató füle mellett. Az album második felére már az Oasis is eszünkbe juthat, no meg az is, hogy ha Clarke nem akar mindenáron nemzedéke szócsöve lenni (erre különben is tucatnyi más jelentkező van már), akkor idővel egész ügyes dalszerző válhat belőle. Legalábbis a lassúbb dalok erre engednek következtetni. Most viszont, amíg a fiúkban frissek a pályakezdő fiatalok frusztrációi, és úgy érzik, nekik is el kell mondani azt, amit a Hard-Fi, az Arctic Monkeys és millió követőjük már szintén elmondott: nevezetesen azt, hogy pocsék dolog korán kelni, és mondjuk szupermarketek polcairól pakolni. Hatásos bemutatkozás, de hogy mi marad az Enemyből a hype elülése után, az jó kérdés.
Kiknek ajánlható: dühös, jövőkép nélküli tinédzsereknek. Olyan, mint három fiatal kétségbeesett menekülése a targoncatologatás elől. (ib, o)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.