Terülj, kórházi asztalkám!

Az orvos kijelentette, ezzel a szemmel nem mehetek haza, bent kell maradnom a kórházban, felvételi osztály a főbejáratnál. Nem mertem megkérdezni, milyen szemmel, mert a szép szál doktor olyan pillantást vetett rám, mint a Délidőben Gary Cooper igazságosztó Kane seriffje a gengszterek alakjában közeledő veszélyre, bár sejtettem, valami nagyobb baj lehet, ugyanis akkor már harmadik napja sötétlilának láttam az emberi arcokat, olykor feketének. Mégis, ambulánsan nem lehetne, doktor úr? – kockáztattam meg a kérdést. A válasz csend. Akik tudnak, a biztos kezű seriffek, nem fecsegnek fölöslegesen. Éreztem, ahogy megy fel a vérnyomásom, ötven esztendeje nem voltam kórházban, kétéves koromban utoljára, kiestem a kocsiból, sérvvel műtöttek, hét öltés. A szemklinikára történő felvételem záróaktusaként – miután kiderült, hogy mindhárom állami pizsama és köpeny, amely a választékot jelentette aznap, igencsak összement az idők folyamán, vagyis alaposan kilógok belőlük, de azért egyet mégis kénytelen voltam magamon hagyni, nyugtatgatva hiúságomat, itt úgysem lát senki, az orvosoknak mindegy, délután meg úgyis jön a feleségem, és hoz valami (kór)házi szerelést, amely végigér rajtam – egy nővérke az iránt érdeklődött, diétázom-e. Nem. Ezt füzetbe is beírta, majd megmutatta, hol fogok étkezni, melyik lesz az asztalom, és ellibegett. Ebédet még nem kaphattam, hiszen nem számoltak velem, viszont hamarosan kezelésbe vettek az orvosok, egy csöpp, két csöpp, bele a szemembe, és lassacskán folyékonnyá vált körülöttem a világ, mint éjszakai erdők az X-aktákban, vagy arcok az értelemtől elkötött amerikai sci-fi filmekben.

Amikor aztán este vacsorát kiáltottak, elfoglaltam helyem azoknak a pácienseknek a szeparéjában, akik mindent ehetnek, nem voltunk sokan, hús, krumpli, csalamádé került elém, szinte vasárnapi ebéd, bőséges és jóízű. Nekem még egyszer senki ne mondja, hogy amit a kórházban tesznek eléd étel néven, azt nem lehet megenni! Igaz, kevéske olaszrizling, egy korsó sör elment volna még a vacsora után, ha már az egészségemről van szó, de ne legyünk telhetetlenek. Másnap, reggelire tojásrántotta kenyérrel, teával. Mint otthon. Ahol viszont nincs periméter, amelynek nem biztos, hogy ez a magyar neve, mindenesetre parabolaantennához hasonlít, esetleg függőleges állásba eléd forduló felhőtlen alkonyati égbolthoz. Ezt nézed, aládúcolt állal, körülbelül fél órán át, akaratlanul is előrefeszülve, megmerevedve, mint valami harcos szellemű szocreál márványszobor, miközben számítógéphez kötött gombot kell nyomogatnod valahányszor megpillantasz egy, különböző pontokon megvillanó csillagot. Néha úgy éreztem, no, most fordulok le a székről, de abszolváltam a műveletet, nem olyan családból származom én, mondhatnám az Indul a bakterház Bendegúzával szólva. Közvetlenül ezután a belgyógyászhoz küldtek, aki mindjárt a vérnyomásom mérésével kezdte. Száznyolcvan per százhúsz. Elájult a doktor, én is, majdnem. Attól a pillanattól kezdve eggyel több lett tablettáim száma az éjjeliszekrényen. De ha még csak ennyi történt volna! Közeledvén az ebéd ideje, az ételhordó nővérke közölte velem, ezentúl kilences vagy hányas számú diétára fognak, s a szeparéból nyomban kitessékeltek a folyosóra, ott szintén voltak asztalok, sőt megszámozva, jó nagy számokkal... Bizonyára diétás étrend is többféle létezik, gondoltam, és nem tévedtem. Nos, amit nekem és asztaltársaimnak osztottak ki, nyilván a belgyógyász jelentése alapján, az volt a legrosszabb. Hogy a legmagasabb vagy a legalacsonyabb kategória, egykutya. Szemre még csak-csak mutatott, amit tányérjainkon találtunk, már amennyit láttunk a levesekből, főzelékekből, rizsfelfújtnak, vadasnak, aranygaluskának álcázott kompozíciókból, de azok az ízek! Mit ízek?! Papír és víz. Só meg minden más fűszer nélkül természetesen. Nem vagyok válogatós fajta, mi több, a feleségem már a tökfőzeléket és a spenótot is megkedveltette velem, no meg a kocsonyát, melyre évtizedekig rá sem bírtam nézni, idegesített, hogy reszket (az ember a szemével is eszik), ám ugyancsak össze kellett szednem magam, elzárva ízlelőszerveimet, hogy képes legyek fogyasztani a kórházi menüt. Mely végül is csak az első két nap okozott gondot, mindent meg lehet szokni. A mennyiséggel világéletemben nem volt bajom, a kórházi reggeli két üres kiflijéből az egyiket általában megspóroltam, a tízórai almát, joghurtot ugyanúgy, eltettem nehezebb időkre. Hanem a nagy diétának meg a vérnyomáscsökkentő pirula hatásának következtében kilencven per hatvanra zuhant a vérnyomásom, nekem, aki – normális vagy nem normális állapotban – százötven per százon szoktam üzemelni. Flórián bácsit, aki a beáramló napfénynek már inkább csak az ízét érezte, semmint látta volna, szédelegve vezetgettem ki a vécére. Miután közöltem a szobaorvosommal, hogy ez így nem lesz jó, azt mondta, csak a tabletta felét vegyem be. Ugyancsak kemény volt, alig tudtam kettéharapni, de legalább volt íze.

Amikor a tizedik napon kezdett helyreállni előttem a világ, megkaptam az elbocsájtó levelet, hozta ruháimat mosolygova az illetékes nővérke. Öltözködvén boldogan, azt vettem észre, minden lóg rajtam, öt lyukkal beljebb kellett megakasztanom a nadrágszíjat. Lám, mire is jó egy kórház?! Persze, inkább máshol fogyókúrázzon az ember, máshol éljen papíron és vizen, ha mindenáron azt akarja, hogy kövér vagy túlsúlyos testéből egyszer csak előlépjen az a benne rejtőzködő karcsú alak, aki valójában lenni szeretne. Papíron és vizen, mondom, de azért csipetnyi fűszert dobjunk az edénybe.