Tények, hitek, kultúrák, remények

Egy buszra való fiatal, kétharmadában román anyanyelvűek és nagyobbrészt leányok, néhány tanár és a román buszsofőr volt a felfedező különítmény. Az útvonalunk: Bukarest, Pitesti, Ramnicu Vilcea, Nagyszeben, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Brassó, Bukarest – hogy csak a térképen elképzelhető legyen nagy ívben vonulásunk vonala. Ha mindenről be akarnék számolni, leltárrá és felsorolássá válna ez az újságcikk – Erdély még megvan, a turistacsalogató látványosságok meg a történelmi emlékhelyek működnek, készülnek a nyári szezonra.

Sokkoló élmény

Utaztunk nyelvben, kultúrában, időben és történelemben. Van ugyebár egy hivatalos történelem, amit tanítanak az ország iskoláiban, és beleépül a felnövekvő generációk gondolkodásába. És van nekünk, magyaroknak, egy karbantartott történelmi tudatunk, amely erős eltéréseket mutat ettől a hivatalos verziótól. Nem akartunk semmilyen ütközést vagy kritikát gyakorolni, csupán megmutatni ezeregyszáz év emlékeit. ĺgy is sokkoló volt – azt hiszem – néhány diákunk számára, hogy az ország belsejében van egy kis Magyarország, falvak, ahol nem beszélnek románul az emberek, magyar televíziót néznek... Talán az első ilyen mellbevágó élmény az volt számukra, hogy az autóbuszból láttunk egy óriásplakátot, amely a Dacia Logant reklámozta magyar nyelven, a régióbeli célközönségnek.

Gyulafehérvár

Az első nagyobb kóstoló a történelem léptékéből. Az érsekség ezeréves fennállásának megünneplésére készül. Kilencvennégy éves idegenvezetőnk, Léstyán Ferenc mintha személyében képviselné az örökifjú és mégis időtlen időkre emlékeztető történelmi egyházat. Megjárta a kommunista börtönöket, évtizedekkel nyugdíjazása után is szolgál, 4 nyelven tájékoztatja a turistákat. A templomban Hunyadi János, testvéröccse és László fia szarkofágjai. Iancu de Hunedoara. A kereszténység védelmében tette, amit tett. Osztozhatunk az emlékén, ha kerüljük a kirekesztő gondolkodást.

Búcsúzáskor Léstyán atya megajándékoz egy könyvével (Erdélyi Szibéria). Dokumentum és emlékezésgyűjtemény a kommunista diktatúrának arra az időszakára, amely megszüntette a szerzetesrendeket, eltörölte a görög katolikus egyházat, börtönbe vetette Márton Áron püspököt. Szerény, egyáltalán nem hivalkodó módon bizonyítja ez a kötet, hogy vértanúk, áldozatok, derékba tört emberi sorsok árán voltak, akik szembeszálltak a diktatúrával, és erkölcsi győzelmet arattak. A könyv utóiratából idézek: „Félévszázad vallásüldözését az egyház kibírta. ... Az elnyomó rendszer megbukott. ... Évszázadokra visszamenőleg kétszer fordult elő, hogy Csíkban több volt a temetés, mint a keresztelés: az 1719. évi pestis idején és az első világháború végén a spanyoljárványkor. Most azonban: az utóbbi években – több a temetés, mint a keresztelés. ... Kibírtuk a félévszázados elnyomást. Kibírjuk-e azt a pestist, amely a család életet adó forrását támadja ki?“. El kell olvasni.

Tibód

Kétszáz lakosú színmagyar falucska pár kilométerre Marosvásárhelytől. Irdatlanul rossz út vezet ide, rég volt eső, hatalmas port vernek az autók, sofőrünk akárhogy igyekezik, azt sem tudja megoldani, hogy minden kátyúba belehajtson, de azt sem, hogy mindet kikerülje. Végre föltűnik a falutábla, na, itt vagyunk, sóhajtunk, s túlhajtunk az út szélén várakozókon. Ezek ránk várnak, döbbenünk meg, látva a kezekben a tálcákat, kosarakat. Valóban: kaláccsal, pálinkával várnak az út szélén, miután tolatva és újabb porfelhővel borítva őket, visszatérünk hozzájuk. Örülnek nekünk, vártak bennünket. Egyik román, magyarul jól beszélő csíki diáklányunkat ez az őszinte fogadtatás annyira meghatja, hogy elsírja magát.

Mit kínál a falusi turizmus?

Tanulmányozom egy kicsit a megélhetés ezen új formáját, amit a falusi turizmus kínál az erdélyi magyaroknak. Sokfelé próbálkoznak, Zetelakán csak egyetlen utcában hat-hét háznak dobták le a fedelét, manzárdot építenek vendégfogadásra. Szállásunkon a három vendégszobához három fürdőszoba tartozik, a ház végéhez hozzátoldanak, még egy vendégszoba és terasz épül, ahová jó időben ki lehet majd ülni. A falun is meglátszik, hogy megjelent egy másfajta igény, az emberek figyelik egymást, senki nem akar lemaradni. Jártam többfelé Nyugaton is, megtapasztaltam az ottani, falusi turizmusnak nevezett üdültetési formát. Van egy lényeges különbség: az erdélyi, bármennyi profi vonással gazdagodik is, nem személytelenedik el. Tényleg vendégnek, látogatóba érkezett rokonnak tekintik az érkezőt. Házigazdáinkkal rögtön összetegeződünk, a gyermekek magázzák a szülőket, ezt szépnek találjuk. És mindvégig hatalmas a trakta, a vacsora kétfogásos. Vacsora után ott maradunk az asztal körül, beszélgetünk. A tízéves gyermek közénk ül, és ő is jól érzi magát.

Utolsó estén a falu és a magunk szórakoztatására műsoros estet adunk a kultúrházban. Román diáklányaink magyar népdalokat adnak elő, fergeteges paródiában ábrázoltatik társasutazásunk kvintesszenciája, a közönség dől le a székekről, a szereplők is időnként elkacagják magukat.

Végigrohanunk a Székelyföldön

Egy hét roppant kevés Erdély megismerésére, különösen akkor, ha mindent meg akarunk mutatni. Jártunk a mélyben, a tordai sóbánya tárnáiban, illetve a magasban, a Madarasi Hargitán, aztán templomokban, székesegyházakban, múzeumokban, olyan helyeken, amelyeket az útikönyvek csillaggal jelölnek. De a meghatározó élményt mindig a spontán, váratlan események kínálják. Csíkmadarasi diáklányunk, ha már arra megyünk, behívja a csoportot udvarukra, édesanyja egész kosár kürtöskaláccsal vár bennünket, egy másik, székelyföldi diákunk otthon éjszakázik, reggelre hoz két üveg bort a hazaiból, s míg a traktor kapaszkodik velünk a Hargitára, szájról szájra járnak az üvegek – higiéniai megfontolások ellen kiváló érv az alkohol fertőtlenítő hatása.

Az utolsó két nap, már fáradtan és eltelten az élményekkel, szinte rohanásnak tűnik. Ötpercenként elhajtunk egy bekötőút mellett, tanszék- és idegenvezetőnk hadarja a tudnivalókat, a lényeget összefoglalja románul (egy közbekiabálás hátulról, román nyelven: Tessék csak folytatni, egészen jól értem ezt a magyar nyelvet!), dőlnek a falunév-magyarázatok, helytörténeti legendák.

Alsócsernát

Az utolsó szétnézésre alkalmas megálló Alsócsernáton, sokadszor járok itt, és mindig elgyönyörködtet a Hauszmann fivérek munkája, igényessége, életformája, amellyel fenntartanak, működtetnek egy udvarházat, múzeumot, gyűjteményeket, újságot adnak ki, és mindig minden hatalmas rendben van. A falon iskolai tábla, naponta fölróva arra egy aktuális bibliai idézet, egy költemény egy-két sora s még valami bölcsesség. Mindig tudnak valami újat mutatni. Most a hollófészket az egyik magas fán. Nagypéntekre keltek ki a fiókák.

Valahogy így kellene élni egy magunknak teremtett környezetben, figyelve a természetre, az értékekre, egymásra. (Magyar Szó)