Sztálin és Hitler ellen is felkeltek a lengyelek

A felkelést az emigráns londoni lengyel kormány kezdeményezte, és az úgynevezett Honi Hadsereg parancsnoksága irányította, élén Bór-Komorowski tábornokkal. Bár a felkelés katonailag a német megszállók ellen robbant ki, politikailag Sztálin ellen irányult, akinek Vörös Hadserege felszabadítóként közeledett a lengyel főváros felé, és 1944 július végén elérte a Visztulát.

Az előkészületekről sem a nyugati szövetségeseket, sem a szovjet vezetést nem tájékoztatták. Az utóbbival való egyeztetés nyilvánvalóan megfosztotta volna értelmétől a felkelést az emigrációs kormány számára, amely a varsói közigazgatás sietős átvételét tűzte célul maga elé, hogy befejezett tények elé állítsa Moszkvát. Az előzményekhez tartozik, hogy – Lengyelország német megszállás alatt lévén – 1940-ben lengyel emigráns kormány alakult a franciaországi Angers-ben, majd ez a kormány, élén Wladislaw Sikorski tábornokkal átköltözött Londonba. Másfelől, 1941 nyarán megkezdődött a lengyel harci alakulatok felállítása a Szovjetunióban. A Varsóban 1942-ben megalakult baloldali Lengyel Munkáspárt létrehozta a Népi Gárdát, ez alkotta az 1944-ben megalakult illegális Népi Hadsereg magvát. Az emigrációs kormány egy szintén illegális Honi Hadsereg felállításával válaszolt. Moszkva a londoni lengyel vezetéssel 1943 áprilisában megszakított minden kapcsolatot. Az első lengyel terület Lublin térségében 1944. július 20-án szabadult fel, a harcokban a szovjetek oldalán az I. Lengyel Hadsereg is részt vett. A lengyel Honi Hadsereg londoni irányítás mellett 1942-1945 között 250-350 ezres létszámmal, illegális katonai szervezetként harcolt a német megszállók ellen. Feloszlatását az emigráns kormány 1945 januárjában rendelte el. A Népi Hadsereg hat katonai körzetet létesített, 16 partizán dandárból és 20 önálló zászlóaljból épült fel, felszerelését a Szovjetuniótól kapta, 1944 júniusában mintegy 60 ezer fővel olvadt bele az I. Lengyel Hadseregbe. A Lengyel Munkáspárt vezetése igyekezett megelőzni a varsói felkelést, de amikor az már tömeges jelleget öltött, a Népi Hadsereggel vállvetve támogatta a felkelőket. A szovjet csapatok viszont megálltak a Visztulánál, Varsó kapujánál, így a náciknak maradt idejük leverni a felkelést. A szovjetek szerény taktikai műveletekre és anyagi-technikai légiszállítmányokra korlátozták a támogatást. A két hónapos felkelés a lengyel polgári lakosság körében és a lengyel partizánerőknél együttvéve 200 ezer áldozatot követelt.

1944. július 4-én a szovjet erők visszafoglalták a fehérorosz fővárost, Minszket és felmorzsolták az egész 4. német hadsereget, Ezután Sztálin a lvovi terület mielőbbi visszafoglalása mellett döntött, Lublin elfoglalása után azonban, augusztus 3-án a német csapatok Varsótól 25 kilométerre nagy ellentámadással megállították a szovjet előrenyomulást. A szovjet erők fáradtak voltak, készleteik elfogytak, az utánpótlási vonalak több száz kilométerrel megnőttek, a németek pedig újabb erősítéseket tudtak ezen a frontszakaszon harcba vetni.

Winston Churchill brit miniszterelnök 1944 januárjában a jövendő lengyel határok kérdésében konfliktusba került a londoni lengyel emigrációs kormánnyal, amellyel – a teheráni konferencia nyomán – már a szovjet vezetésnek sem volt érdemi kapcsolata. Sőt, 1944. július 23-án Moszkva a felszabadított lengyel területek igazgatását a Lublinban megalakult Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságra bízta. A londoni emigráció lehetetlen helyzetbe került, és a felkelés kirobbantásában kereste a kiutat. A varsói felkelés az első napokban sikerrel járt: a német rendőri és SS-egységeket kaszárnyáikba szorították vissza, néhány fontosabb közművet, pályaudvart a felkelők kezükbe kaparintottak. A széles támogatottság ellenére azonban – különösen a német csapaterősítések nyomán – a helyzet megváltozott, több kerületben elszigetelték a németek a felkelőket és szilárdan birtokukba vették a Visztula nyugati partját.

Sztálin augusztus 13-i hivatalos nyilatkozatában, majd Churchillhez küldött augusztus 16-i levelében a varsói akciót „bűnös könynyelműségű vállalkozásnak” minősítette, amelyhez Moszkva az adott helyzetben „katonailag nem tud kapcsolódni”. Némi változás következett be 1944 augusztus végén, amikor a szovjet erők a varsói arcvonalszakaszon megszilárdították pozícióikat, ám a felkelők közvetlen segítésének feladata az I. Lengyel Hadseregre hárult. Utóbbinak néhány százada alig egy hétig tudta tartani a Visztula jobbpartján, Varsó Praga nevű elővárosában létesített hídfőjét. Ebben az időszakban amerikai szállító repülőgépek engedélyt kaptak arra, hogy ejtőernyőn fegyvereket és gyógyszert juttassanak a felkelőknek, majd Poltavánál leszállhassanak. Mindez hiábavalónak bizonyult, október 2-án a lőszer- és élelmiszerhiánnyal küzdő felkelők megadták magukat. A németek kíméletlen vérfürdőt rendeztek, a lakosság nagy részét Németországba deportálták, a megmaradt épületeket felrobbantották. A szovjet csak 1945 januárjában kezdték meg a műveleteket a középső frontszakaszon, január 17-én Varsó, májusra egész Lengyelország felszabadult. Bár a varsói felkelés kudarca egyben azt is jelentette, hogy csődbe jutottak a londoni lengyel emigráció és a vele kapcsolatban álló lengyelországi jobboldali erők politikai elképzelései, az 1945 februári jaltai konferencián Churchill, Roosevelt és Sztálin olyan megállapodásra jutott, hogy a Lublinban összeállt, zömmel kommunista ideiglenes kormányba bevonják „a többi demokratikus erőt is”, beleértve a londoni lengyel közösséget. (Ennek küldöttségét 1945 áprilisában Moszkvában letartóztatták.)

Egy lengyel történész, Andrzej Paczkowski a következő értékelést adta a minap: „A vita arról, hogy hasznos volt-e a varsói felkelés, sohasem fog megszűnni Lengyelországban. A maga idejében a felkelés katonailag és politikailag egyaránt kudarcot vallott. Hosszú távon azonban az ellenállás jelképévé vált, és azóta is lelkesíti a lengyeleket.”

Küzdelem a csatornákban

Az 1944 augusztus elsején kirobbant varsói felkelésben jelentős szerepe volt a város csatornahálózatának, amelyen át a felkelők a különböző negyedek között közlekedtek – emlékezett vissza egy hajdani résztvevő, a ma 76 éves „Motek”, ahogy az illegalitásban hívták. 16 éves volt, amikor a lengyel nem kommunista ellenállás megindította a nácik elleni felkelését. „Kis termetemnek köszönhettem, hogy a csatornapatkányok közé osztottak be” – mondta a férfi. ĺgy nevezték azokat a fiatal kalauzokat és küldöncöket, akiknek az volt a feladata, hogy továbbítsák a parancsokat és a fegyvereket, evakuálják a harcosokat és a sebesülteket. A harcosok a csatornák mélyén kilométereket tettek meg a fiatal kalauzok, nem egyszer 15-16 éves lányok irányításával. A bűzlő csatornákban meghajolva kellett közlekedni, a sebesülteket a hátukon vitték a harcosok, a hordágyakat a legsúlyosabb esetek számára tartották fenn. A varsói felkelésnek csak a kommunista rendszer bukása után emeltek emlékművet az Óvárosban. (pan)

A varsói gettófelkelés

Varsóban már 1943 tavaszán volt egy „gettófelkelés”. A lengyel főváros 1939 szeptemberi elfoglalása után a németek több mint félmillió zsidót zsúfoltak a három és fél négyzetkilométeres, a korábbi zsidó negyed területén létesített, négy méter magas fallal körülvett gettóba, ahonnan 1942 júliusában megkezdték tömeges elszállításukat a treblinkai és a majdaneki megsemmisítő táborokba. A deportálások ellen fellépő Zsidó Harci Szervezet részsikereket felmutató fegyveres akcióit végül is vérbe fojtották a német SS-zászlóaljak. A zsidó áldozatok száma meghaladta az 50 ezret. (pan)

Schröder a lengyel fővárosba megy

Gerhard Schröder személyében első ízben vesz részt német kancellár az 1944. augusztus elsején kitört varsói felkelés évfordulóján rendezett megemlékezésen, miközben a háború után kitelepített németek kártérítési igényeinek elutasítására szólította fel a lengyel miniszterelnök a berlini kormányt. A német kancellár látogatására célozva Marek Belka kijelentette: „Nem várunk térdre esést, csak jószándékú szavakat”. Belka ezzel Willy Brandt néhai kancellár gesztusára célzott, aki 1970 decemberi látogatásakor, a koszorúzáskor váratlanul letérdelt a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt. A lengyel kormányfő reményének adott hangot, hogy német kollégája, Schröder egyértelmű szavakkal fogja elhatárolni magát a porosz vagyonkezelő kft. kártérítései igényeitől. Ez a szervezet a II. világháború után Lengyelországból kitelepített németek anyagi követeléseit képviseli. (mti)