SZLOVÁKIAI MAGYAR ÉRTELMISÉGIEK 1968-RÓL

Szabó Rezső alkotmányjogász, ügyvéd, korábban a CSEMADOK Központi Bizottságának, majd Országos Választmányának tagja, a Szlovák Nemzeti Tanács egykori alelnöke:

Mintha nem is lett volna. Hiába kérdezem fiatal barátaimat, szinte egyik sem tudja, mi is történt 1968-ban. Ha tudnak róla valamit, akkor azt, hogy az oroszok tankokkal bejöttek. S amikor azt kérdem tőlük, miért jöttek be, így felelnek: mert mindenhová bementek. Arról, hogy 1968 augusztusa előtt Csehszlovákiában elkezdődött valamilyen mozgalom vagy folyamat, amely – nyugodtan mondhatnám – 1989 decemberében tetőzött, fogalmuk sincs. Azt hiszem, nem volt a világon akkor olyan ember, aki meg merte volna jósolni, hogy még 2000 előtt összeomlik a fél világot felölelő kommunista rendszer. Még a legmerészebb politológusok sem mertek erről álmodni. A valóság Csehszlovákiában és azon belül Szlovákiában is az volt, hogy próbáljuk meg a megdönthetetlennek látszó rendszert megreformálni, elfogadhatóbbá – Dubček szavaival: emberarcúbbá – tenni. Ez ösztönözte akkor a CSEMADOK vezetőit. Próbáltuk 1968-at kihasználni arra, hogy a magyarság az alkotmány bástyái mögé kerülhessen. Olyan alkotmányt sikerült elfogadtatnunk abban a Csehszlovákia számára kényszerhelyzetben, amilyenhez 1990 óta sem jutottunk el. Abban az alkotmányban kollektív jogokról és autonómiáról volt szó. Az aztán más kérdés, hogy az orosz tankok árnyékában a kommunista párt újra vissza tudott térni az úgynevezett proletár internacionalizmushoz. Az elfogadott alkotmány által megkövetelt törvényekből semmi sem lett, tehát az alaptörvényt nem váltották aprópénzre. Az elmúlt négy évben is pontosan ezzel van a problémánk: az elfogadott alapelveket nem sikerült – például a nyelv- és a földtörvényre gondolok – további törvényekkel a javunkra fordítani.

Bándy György evangélikus lelkész, a pozsonyi Comenius Egyetem Evangélikus Teológiai Karának tanára:

1968 augusztusában majdnem tizennyolc esztendős voltam. Ennyi évesként az ember még elég romantikus alkat, de már elég felnőtt ahhoz, hogy értse, mi történik körülötte. A politikai eseményeket figyeltem, mert a politika gyermekkoromtól érdekelt. Január elején, amikor bejelentették, hogy Novotný helyére Dubček került, már éreztük, mi lesz itt. A szüleim mindig mondogatták, hogy a Szovjetunió nem fogja hagyni a reformok kibontakozását. A marxista ismerőseim – azok, akik hittek is a marxizmusban, nem csak párttagok voltak – ellenben állították, itt olyan szocializmus lesz, amely még a Nyugatot is felülmúlja. Nekem erről nem voltak illúzióim. Papgyerekként megfigyeltem, hogy többen kezdtek templomba járni, több gyerek jött hittanra. Kiéleződött egyfajta nacionalizmus is, mert a szocializmusban a proletár internacionalizmus dívott. Az elfojtott nemzeti érzések szlovák és magyar részről egyaránt előjöttek. Ki tudja, mi lett volna ebből, ha nem jöttek volna be a szovjet tankok. Ahogyan akkoriban a kérdésről beszélgettünk, az a véleményem alakult ki, hogy míg Moszkvában nem születik egy Dubček, addig a hatvanas évekéhez hasonló folyamat a Szovjetunió valamelyik csatlós államában elképzelhetetlen. Dubček és Gorbacsov között a több száz kilométernyi földrajzi távolság mellett húsz év különbség is volt. A reformfolyamatot mindazonáltal már fiatalon a párton belüli vitának, egyfajta belső tisztulásnak tekintettem, aminek csak közvetve lehet kihatása azokra, akik nem párttagok. Az ember csak azt várta reménnyel, hogy a „rózsaszínűbb” kommunisták kerülnek élre.

Vas Ottó nyugalmazott gimnáziumi tanár, előadóművész:

A bevonulás meglepetés volt. Augusztus 20-án a családommal Budapesten voltunk. Hazafelé este megállt a buszunk a szlovák–magyar határhoz közeli, magyarországi Rétságon. Odalépett hozzám egy részeg helybéli, teljesen ismeretlenül megveregette a vállamat, és azt mondta: Itt ugyan tele van az erdő oroszokkal, de, ugye, mi azért még holnap is barátok leszünk? Nem tudom, mit akart ezzel közölni, de másnap reggel bevonultak az oroszok. Én az egészet átaludtam, a feleségem ébresztett fel, hogy valami történt. Meglepetésként ért. Diákok is kérdezték tőlem már korábban, hogy szerintem bevonulnak-e az oroszok, és én határozottan azt mondtam: nem, ezt nem merik megcsinálni. Egyébként 1968-ban már elkezdődött az, amit néha ma is tapasztalunk a magyarokkal szemben. Voltak olyan hangulatok, hogy fölöslegesek a magyar feliratok és Vladimír Mináčék (a Matica slovenská akkori vezetése – a szerk. megj.) is megpróbáltak nyomást gyakorolni ránk. Mégis azt hiszem, hogy a szövetségi állam létrejöttével a magyarság kapott egy-két olyan jogot, amelyet csak 1989 után vettek el tőlünk. Bizonyos jogok leépültek. Tudom, 1968 után például a magyar iskolák felszámolásával is próbálkoztak, de a föderáció idején eléggé pontosan meghatározták a nemzetiségi jogokat. (kor)