Szex plusz fizika, avagy a játékosság diadala

Már 22 évesen számon tartotta őt a szakma, emiatt doktorandusz hallgatóként részt vehetett az amerikai atombomba megszerkesztésére irányuló Manhattan-tervben. Játékos ötleteivel, borotvaéles eszével megszerezte magának a fizika nagy öregjeinek, Niels Bohrnak és Robert Oppenheimernek, a Manhattan-terv vezetőjének atyai barátságát. Megírta talán minden idők legnépszerűbb – könnyen érthető – fizikakönyvét, dobos volt a riói karneválon, s e bokros teendői mellett még arra is volt ideje, hogy besöpörjön egy Nobel-díjat. Nem mindennapi élet, az biztos.

Unatkozó tudóspalánta

A fizika e játékos bohóca 90 évvel ezelőtt, 1918. május 11-én látta meg a napvilágot a New York állambeli Far Rockawayban. Édesapja kiskorától arra szoktatta, hogy semmit se fogadjon el kritika nélkül, mindig tegyen fel – akár értelmetlennek is tűnő – kérdéseket. Édesanyjától utánozhatatlan humorérzékét örökölte. Zsenge gyermekkorától érdekelték a műszaki dolgok, szívesen és nagy szakértelemmel javította ismerősei rádiókészülékeit. Ekkor még senki sem sejtette, hogy elméleti fizikus lesz belőle. Az érettségi után a Massachussets Institut of Technology, a nevezetes MIT hallgatója lett, ahol 1939-ben megszerezte baccalareusi fokozatát. Ugyanebben az évben megnyerte a nevezetes William Putman matematikai versenyt is. Ezután sikeres felvételi vizsgát tett a princetoni egyetemre, amelynek tanári karát ebben az időben olyan zsenik fémjelezték, mint Albert Einstein, Wigner Jenő és Neumann János.

Matematikai zseni

Mivel a kvantummechanika volt a kutatási területe, logikus, hogy beválasztják őt az atombomba kifejlesztését célzó szupertitkos Manhattan-tervbe. Erre Robert Wilson, a későbbi Nobel-díjas fizikus és a világ legnagyobb részecskegyorsítójának, a Fermilabnak a tervezője és első igazgatója vette rá. Mint hamarosan kiderült, a tudóspalánta a rohammunkát végigunatkozta. Ezért sürgősen megnősült, majd 1942?ben megszerezte a doktorátusát is. Csakhogy a vidám napokat szörnyű tragédia árnyékolta be: a felesége tüdőbajt kapott, ami ekkor még gyógyíthatatlan betegségnek számított. Így a hétvégeket a szanatóriumban vele töltötte. A sors kegyetlen fintora, hogy imádott nejét 1945 júniusában vesztette el, épp akkor, amikor az USA-ban beindították a penicillin sorozatgyártását.

Azon kevesek közé tartozott, akik briliánsan művelték a matematikát. Erről ő maga eképp vallott: „Akik nem ismerik a matematikát, csak nehezen érthetik meg a természet legmélyebb szépségét. Csak akkor tudjuk megismerni és értékelni a természetet, ha ismerjük a nyelvét, amelyen beszél hozzánk.” Ilyen hitvallás mellett természetes, hogy a Los Alamos-i titkos laboratóriumban az elméleti kérdések osztályára irányították, ahol a számítástechnikai problémák megoldásával bízták meg.

Az első hacker

Ma már mosolyogtatónak tűnik, de fő feladata az épp megszerkesztett számítógép lyukkártyáinak kezelése volt. Persze komolyabb feladatokat is rábíztak. Az ő nevéhez fűződik a folyamatos láncreakcióhoz szükséges kritikus víztömeg meghatározása. Ez később a vízhűté?ses atomreaktorok egyik fontos meghatározója lett. Játékos kedve sok fejfájást okozott a Manhattan-terv fölött őrködő biztonságiak számára: az unatkozó Feynman valószínűségszámítási módszert dolgozott ki a titkos dokumentumokat őrző íróasztalfiókok és páncélszekrények kódjainak feltörésére. Ezzel minden bizonnyal az első hackert tisztelhetjük személyében. Annál is inkább, mivel nem a károkozás volt a célja, csupán csúfondáros üzeneteket hagyott a feltört széfekben. Mondani sem kell, mekkora riadalmat okozott a kémektől folytonosan rettegő biztonságiak körében.

Magyarul is megjelent

A háború befejezése után az ithacai Cornell Egyetem tanáraként dolgozott, ahol Hans Bethe fizikus hívására kötött ki. Nyugtalan szellemét ez a munka sem kötötte le igazán, emiatt olyan, látszólag értelmetlen dolgokkal foglalta el magát, mint a zsonglőrök tányérforgatásának matematikai leírása. Mint utólag kiderült, ez volt élete legtermékenyebb időszaka: az atomok alkotórészeinek mozgását is le lehet ugyanezekkel az egyenletekkel írni. Az általa szerkesztett ábrákat ma Feynman-diagrammként kezeli a tudomány. 1965-ben ez hozta meg számára a fizikai Nobel-díjat is.

Mivel úgy érezte, semmi hasznosat sem tett, őszinte meglepetéssel fogadta, hogy a legjobb amerikai egyetemek halmozzák el ajánlataikkal. Végül is 1950-ben a kaliforniai műegyetem, a Caltech állásajánlatát fogadta el, ahol elméleti fizikát oktatott. Hamarosan rájött, a korabeli tankönyvek lélektelenül tárgyalják a fizikát. Ezért megírta a saját verzióját, amely – szerencsére – magyarul is megjelent. A múlt század hatvanas éveitől kezdve ha valaki szűkebb pátriánkban a jobb gimnáziumokban kitűnő érettségire vágyott, Szalay Béla fizikáját kellett tudnia. Aki viszont eredményes tanulmányokat kívánt folytatni az ország vezető egyetemein, kötelező jelleggel forgatnia kellett Feynman fizikáját.

Elméleti tevékenységéért elsőként kapta meg az Einstein-díjat 1954-ben, ezután az amerikai fizikai társaság és az angol akadémia, a Royal Society tagjává is választották. De ő megmaradt ugyanolyan játékos gyereknek, amilyennek édesanyja látta: humoros önéletrajzát Feynman úr, csak nem gondolja komolyan? és Gondolom, nem zavarnak a különvélemények? című könyveiben írta meg.

Nobel-díj 1965-ben

Szinte apa-fiú barátság fűzte őt a fizika nagy öregjéhez, Niels Bohrhoz. Sokáig ő maga sem tudta, miért szereti őt annyira a zárkózott dán klasszikus. Aztán rájött: a Nobel-díjas fizikusnak senki nem mert ellentmondani. Az egyetlen kivétel Feynman volt, aki bár istenítette Bohrt, de ha úgy érezte, hogy nincs igaza, embert, istent nem ismerve harcolt a nézetei ellen. A nagy szellem pedig ezt értékelte leginkább fiatal pályatársában. Oppenheimer a Los Alamos-i hajszában ugyancsak megkedvelte Feynmant. Az elsők között volt, aki a háború után megpróbálta a kaliforniai Berkeley egyetemre csábítani őt. Sikertelenül.

A Challenger-kísérlet

Bár az átlag amerikai nem sokat tud elméleti munkásságáról, milliók egy életre megjegyezték a nevét: olyan fizikai kísérletet mutatott be a tévékamerák előtt, amilyenre azóta sem volt példa. Fő elméleti szakértőként meghívták őt a Challenger űrrepülőgép 1986-ban bekövetkezett katasztrófájának kivizsgálására alakult bizottságba. A tervezők, konstruktőrök és a gyártó egyaránt tagadta a felelősségét. Feynman kitartott a véleménye mellett: emberi mulasztás okozta a tragédiát, mivel a hidegtől merevvé vált szigetelőgyűrű mellett szivárogni kezdett a meghajtáshoz használt hidrogén, amely végül is felrobbant. Az élőben közvetített sajtótájékoztatón mindenki körömszakadtáig védte a magáét. Erre Feynman elővette a zsebéből a tömítőgyűrű egy darabkáját, az előtte álló jeges limonádéba dobta, majd megmutatta az újságíróknak, hogy mennyire merevvé vált a puha tömítőanyag a hűtés hatására. Nem kis mértékben az ő érdeme, hogy valamennyi űrsikló tömítését kicserélték.

Magánéletét tekintve e nagy?sze?rű tudós harmadik házassága révén ért révbe: Gweneth Howarth-tal kötött házasságából 1961-ben született Carl Richard fia, 1968-ban Michelle Catherine lánya. Rendkívül színes, izgalmas élete 1988-ban ért véget, hetvenéves korában gyomorrákban hunyt el. Teljes, örömteli életet élt.