Szerepjátékok a valós és a virtuális világban

A mai harmincasok és negyvenesek – fiatal szülők és még fiatalabb nagyszülők – hol ámulnak, hol pedig elkeseredetten legyintenek. Az ámulat általában csemetéjük valamelyik új, fantasztikus ketyeréjének szól. Az egyik ilyet például még telefonnak nevezik, holott a digitális fénykép készítése mellett már videofelvételt is rögzít és továbbít, csak úgy, gombnyomásra. Az elkeseredés alapfokon ugyanitt jelentkezik. Egyrészt, mert az alig serdülő gyermek MP3-as lejátszót akar (pár hónapja már MP4-eset is akarhat), meg DiviX Jpeg Lejátszót, DVD-t, hozzá plazmaképernyős televíziót és számítógépmonitort, CD-másoló programot – ez a családi kassza pénzügyi vonala. Másrészt, mivel szemünk fénye weboldalakról, chatelésről, smile-okról, blogokról, spamszűrőkről, domainnevekről beszél, ami úgy hangzik magyarul, mintha mégsem – ez a generációs felzárkózás határvonala.

A harminckilenc éves Judit a tíz évvel korábbi boldog időkről beszél. Kisfia akkor tetrisszel (a PC-kor egyik jellegzetes játéka) várta a Mikulást. S még a tamagocsi és a play station is beilleszkedett a családi miliőbe. Megvették a kínai piacon, elromlott, kidobták, kész. A gyerek korán kapott számítógépet is. Judit – pénztáros egy áruházban – már átesett pár munkahelyi továbbképzésen, s a billentyűzeten meg tudta mutatni fiának az „enter”-t, meg a „delete”-t. És attól a pillanattól az ugrás az internetig már semeddig se tartott. Az internet napjainkban olyan, mint a villany-, a víz-, vagy a telefonszolgáltatás. A harmincas-negyvenes „öregek” (zömmel közülük kerülnek ki a kiskamaszok gyakorló szülei) viszont továbbra sem érdeklődnek tömegesen a naponta újabb és újabb extrákkal megspékelt elektronikus (és kereskedelmileg hasznosítható) szolgáltatások iránt. A virtuális világ a fiataloké, a gyerekeké. Számukra már az óvodában abszolút természetes, és ha billentyűzetet látnak, máris vígan kísérletezgetnek. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy negyvenen vagy ötvenen túl valaki ne lehetne a digitális technika megszállottja, és/vagy komoly szakértője. A kérdés az, hogy az illető kitekint-e a virtuális ernyő mögül, és ha igen, akkor mennyire lát el.

Judit azt mondja,

Dávid fia most tizenhét, Anna lánya tizennégy éves, és ő valami soha nem tapasztalt aggodalommal figyeli őket. „Anyám Bezzeg az én időmben... kezdetű mondatai annak idején rettentően fárasztottak. Állandóan azt ismételgette, hogy ő nem tanulhatott, bezzeg én... Utáltam tanulni, utáltam a világot, férjhez akartam menni, hogy köves aranygyűrűim legyenek, meg férjem, és rózsaszínbe meg halványkékbe öltöztettem a képzeletbeli gyerekeimet ... Külön csoda, de nyolcvanhatban mindez összejött. A párommal kaptunk egy háromszobás lakást, és vettünk színes tévét is. A gyerekek három év különbséggel érkeztek. Emlékszem, nagylánykoromban, a középsuliban volt egy kismagnóm, a nyári brigádpénzből vettem. Meg amit a szüleim hozzáadtak. És volt egy nyugati csempészcsomagból vásárolt valódi farmernadrágom is, gyűrött fehér inggel, alföldi bőrpapuccsal hordtam szakadásig. Ez volt minden vagyonom. Valamennyi darabot úgy kellett kisírni, anyámék nem értették, hogy a rocker barátaimhoz akarok hasonlítani... Ó, igen, a zene. Mert akkor vagy Piramis-rajongó volt valaki, vagy ABBA-, és így tovább... Tanulni soha nem volt időm, állandóan készültünk valami bulira, tavasztól őszig pedig alig vártam, hogy délután tollaslabdázhassak a szomszéd srácokkal és lányokkal.

Hát persze, hogy kétségbe ejt,

amikor a lányom nyúzott arccal kijelenti, hogy ő annyira unatkozik. Tavaly ősszel Egyiptomban voltunk, négy évig spóroltam rá. Az egész családnak meg akartam mutatni a csodát, a nagy piramisokat. Elképedtem, hogy a két gyerek micsoda hisztit csap a hőség miatt... Semmi nem volt nekik elég jó. Az osztályban aztán persze büszkén mutogatták a saját digitális gépükkel készített fényképeket, de én úgy érzem, hogy a mai tizenévesek már nem tudnak szívből örülni. Különösen a fiam miatt aggódom. Kapott görkorcsolyát, gördeszkát, sétálómagnót, villanygitárt, CD-lejátszót, s persze van mobiltelefonja is. Hanem amióta belebolondult a számítógépbe, alig lehet elvonszolni a monitor elől. Nem készül az érettségire. Nem akar egyetemre menni. Órákon át játszik, egyszer belenéztem, hát az valami borzasztó volt! Autós üldözés, aztán lebujok sora, ahol meg kellett ölni a főnököt, hogy a »hős« megszerezhesse a futtatott lányokat... Az én csendes kisfiam! De tartok attól, hogy a lányom is a számítógép rabja lesz. Mert eddig vadul tévézett, sőt a Bűbájos boszorkák minden részét felvette videóra is. Nemrég véget ért a sorozat, mire a fiam szerzett neki egy internetes szerepjáték-programot. Olyan, mint egy középkori mese, mágusokkal, varázslókkal. Ahol már ő is a történet részese lehet.

Nem tudom, mit tegyek.

Amikor arról olvasok, hogy a gyerek netfüggőségéről a szülő tehet, mert miért nem figyelt jobban a gyerekére, elfut a méreg. Nálunk ugyanis még tízéves korukban is minden este meseolvasás volt. És reggelente nagy közös beszélgetések. Most pedig?! Egyik éjjel hajnali háromkor felriadtam, s hát a fiam még mindig gyötörte a gépet. Csöndesen mondtam neki, hogy ideje lenne pihennie, mire rám förmedt, hogy mit akarok, örüljek, hogy nem dohányzik, nem iszik, nem narkós!”

Árad az erőszak

a televízióból is, ráadásul silány minőségű akciófilmek bemutatásával. „Én sokkal jobban ki vagyok akadva a reggeli meseműsorokon, a délutáni talkshow-kon, a valóságshow-kon, hadd ne soroljam fel a tévé összes szennyét – jegyezte meg a huszonhárom éves Tamás, aki napi szinten nyolc-tizenkét órát tölt gótikus szerepjátékba merülve a számítógép előtt. – A tévé szerintem mindenképpen roszszabb a videojátékoknál. Mert az elé csak leül az ember, és bámul ki magából.

A videojátékban

pedig ténylegesen meg is teszi, amit tényleg meg akar csinálni. Van beleszólása a dolgokba. A felnőtteknek szóló játékokat felnőtteknek kell eladni, és nekik kell vigyázniuk arra, hogy ha a gyerek játszik is vele, attól még ne raboljon autót és ne öljön embert. A GTA például egy életszimulátor. Itt az a program íróinak a célja, hogy aki játszik vele, az a virtuális világban minél több bűncselekményt kövessen el. Én a Batterfieldet szeretem, az háborút szimulál. Egy háborúban likvidálni nem bűncselekmény (?!), különben az egész amerikai hadsereg sitten lenne. Tehát ne keverjük a dolgokat. Ha én kilövök egy tankot, vagy elkapok egy rám vadászó Snipert, az nem sarkall bűntettre, egyszerűen csak bemutatja a háború szomorú valóságát. A GTA-ról azt gondolom, azok játszanak előszeretettel az ilyesmivel, akik a privát életükben visszahúzódók, s csak szívják a fogukat, ha valaki beszól nekik. Aztán hazamennek, és levezetik azt, amit élőben nem tudnak. Vagy kinn egyetlen normális nő sem áll velük szóba, a GTA-ban pedig megfoghatja a legjobb csajokat is... Bár aki ezzel jóllakik, az már eleve szánalom. Nekem még nincs gyerekem, de ilyen programmal biztosan nem engedném játszani. Aki szülő meg nem figyel oda, vagy azt hiszi, ez mégiscsak egy mese, úgy járhat, mint a régi haverom apja. Csak bámult, amikor a fiát letartóztatták, mert a srác húszévesen elkötött egy kamiont, végigment vele a járdán, és amikor végre megállt és kiszállt, azt kiabálta hogy »Micsoda grafikája volt! Csak úgy fröccsent...!« Egyszerűen kiment nála a biztosíték, az egész valós életet játékként fogta fel.”