Szerelmi történet

„Mesébe illő a történet” – folytatja, s ezt hallva rögvest megvétózom, ismervén, hogy a mesében mindig minden jóra fordul. S ahogy hallgatom mondandóját, engem az egyre inkább egy élet írta regényre emlékeztet, teli bánattal, fájdalommal, szenvedéssel, lemondással. Apja fiatalságáról, lángoló szerelméről, nyomasztó emlékekről, amelyek nemcsak egy életet, hanem nemzedékek életét is beárnyékolták. A különleges élettörténet főszereplői már a túlvilágra költöztek, a pusmogók is öregasszonnyá töpörödtek, sőt, közülük sem nagyon van már bárki is életben.

„Apuról és az ő régi nagy szerelméről szól a történet egy mesés kis faluban a hegy lábánál, ahol mindenki mindenkit ismer. Suhanc fiúként beleszeretett egy kislányba. Igazán kislány volt, tizennégy éves, bár akkor, a háború előtt már tizenhat évesen is férjhez adták a lányokat, ha jó parti kínálkozott. A lányka csodaszép volt, nem csoda, hogy apukám szemet vetett rá. Viola, mert így hívták, kezdetben félénken elhárította az udvarlást, de ahogy telt az idő, nem tudott ellenállni, ő is beleszeretett a stramm fiúba, Endrébe. Így hívták apukámat. A lány szülei nem voltak gazdagok, de templomszegények sem, a szülők szépen nevelték, s abban bizakodtak, hogy a szépsége árán majd akad neki egy gazdagabb fiú, aki elveszi.”

A számítást áthúzta a szerelem...

„Apuék hárman voltak testvérek, három fiú, apukám volt a legidősebb, s a szülei azzal számoltak, hogy a földeket ő fogja majd gondozni, a birtokot ő viszi tovább. Apukám szülei, jobban mondva Zsófi mama, módosak voltak. Valamikor az ő apja, az én dédnagyapám, a harmincas években kivándorolt Amerikába, s onnan tehetős vagyonnal jött haza. Mikor András nagyapa elvette a nagymamát, az hozományként kapott egy házat, szántóföldet, azt már nem tudom, hány hektárt. Kapott szőlőt, mert a környék híres volt szőlődombjairól. Szóval: ami akkoriban kellett a jó falusi élethez, mindazt megkapták. Apu komoly fiatalember volt, tizennégy éves korától, ami akkoriban is ritkaságszámba ment, az egyik környékbeli uraságnál volt ügyintéző. A szülei úgy gondolták, hogy ő majd szépen felvirágoztatja a saját birtokát is. Azzal nem számoltak a nagyszüleim, hogy a szerelem elvakítja, áthúzza terveiket. Nagymamáék vagy nem tudtak róla, hogy a fiuk udvarol Violácskának – a lányt így emlegették a faluban –, s forrón lángol köztük a szerelem, vagy nem akartak tudni róla. Később aztán csak a fülébe jutott Zsófi mamának a hír, de akkor még azt mondta, hogy »hadd bolondozza ki magát ez a fiú, azt a szegény jányt úgyse veheti el, majd kerítünk neki egy hozzávalót. Megkomolyodik, és nem fog félrekacsingatni, ha majd megnősül«. Apukám másképp gondolta. Annyira szerelmes volt Violácskába, hogy már készült bejelenteni nagymamának, hogy meg akar nősülni, elveszi a lányt. Nagymama, aki mindaddig azt hitte, hogy a fia csak bolondozik, félrekacsingat, látszatra nyugodt maradt, de rögvest a sarkára állt, mondván, hogy »fiam, erről szó se lehet, az a lány szegény«. Ekkor apukám megszólalt, hogy »már a baba is útban van «. A nagymamámnak, akit én közelebbről már nem ismertem, mert életében csak egyetlenegyszer találkoztunk, csúnya szája volt, ezt később a falusiaktól hallottam. Megátkozta Violácskát. A lány szülei tudtak a kapcsolatáról, arról is, hogy terhes, de ők nem nagyon bánták, azt szerették volna, ha a gazdag fiú hírében álló apu elveszi. Egy napon azonban tudomásukra jutott, hogy apunak a szülei erről hallani sem akarnak, s nem engedik, hogy a házukba lépjen. Hogy mi módon fékezték meg nagymamáék apukámat, arról én semmit nem tudok, de végül így lett, sikerült őt eltiltani a lánytól. Violácska szülei, akikről köztudott volt, hogy igen értenek mindenféle rontáshoz, babonához, valami módon elvetették a lánytól a babát. Akkoriban ez hivatalosan nem ment, arra már nem derült fény, hogy hol, mi módon, de tény, hogy nem szülte meg ezt a gyereket, és később se lett gyermeke, bár – így szólt a fáma – meseszép nő lett belőle. A szülei kerítettek neki egy igen stramm fiatalembert, s ahhoz férjhez ment, majd együtt kimentek Amerikába. Apu itt maradt, de egész életében őrlődött a családja és az elveszett szerelme közt.

Nekem úgy mesélte anyu barátnője, hogy aput megrontották, ő akkortól kezdve állandóan beteg volt. Hol tüdőgyulladás, hol mellhártyagyulladás, hol tífusz – erre már én is emlékszem mint gyerek, apu már akkor is abban szenvedett, nem tudom hányadszor –, sőt, operálni is kellett. Ma már úgy gondolom, hogy nem rontás, hanem a szerelmi bánat kínozta.”

Belebetegedett kedvese elvesztésébe

Nem véletlenül témája a szerelmi bánat az irodalomnak: a nagy német költő Johann Wolfgang Goethe Az ifjú Werther szenvedései (más fordításban szerelme és halála) című világsikerű levélregénye, amelyben a főhős főbe lövi magát, amikor szerelme, Lotte férjhez megy visszatérő jegyeséhez, Alberthez, is ezt taglalja. A való életben is sok történet szólt régen a gazdag fiú és a szegény lány (vagy fordítva) közötti szerelmekről, amik szomorúan végződtek. A leány vagy a fiú lelkileg megtört, képtelen volt tovább élni, ha elhagyta a kedvese, életének megszűnt az értelme. Innen ered a „meghasadt szív” fogalma, a megtörtszív-szindróma, amelyet először japán kutatók írtak le 1990-ben – olvasható a Harvard Medical School cikkében. „A szindróma egyfajta szívizombántalom, megrázkódtatás következtében, súlyos érzelmi vagy fizikai stressz hatására alakul ki, ilyenkor hirtelen megemelkedik a stresszhormonok szintje a szervezetben, és ennek hatására a szív bal kamrája kitágul. Jó hír viszont, hogy manapság már felismerik, könnyen és gyorsan gyógyítható.”

Endrét élete végéig kínozta a szakítás, szenvedett, de beletörődött, pontosabban belefásult, s bele is betegedett. Soha nem tudta kiverni a lányt a fejéből. De erről senkinek nem beszélhetett. „Apunak meg kellett nősülnie – folytatja ismerősöm a történetet. – A nagymama így parancsolta, a nagyapa meg, aki olyan szelíd ember volt, mint apu, nem szólt bele. Anyuval huszonhat évesen házasodott össze, rá egy évre, s mindjárt másnap, amikor a bátyám megszületett, az anyai nagymama meghalt. Ez ’41-ben volt. Az ismerős néni, aki ezt nekem mesélte, azt is elmondta, hogy már az esküvőkor nagyon beteg volt.

A szüleink között szerelem nem volt akkor és aztán sem. Soha. Nászukból lett egy boldogtalan házasság, ezt később, mi, a négy gyerek is megéreztük, megértettük, amikor már nagyobbak lettünk. Az apai nagymama akarata érvényesült, el kellett vennie anyut, mert ő egyedüli gyermek volt, s ott volt a sok vagyon az anyukája után. Erről a nagymamáról azt mesélték, hogy áldott teremtés volt, a mezőn dolgozó napszámosaiknak rendszeresen hordott ki ételt, ha nagyon meleg volt, a pincében csuporban hűtött aludttejet, jó szíve volt. Nem volt kapzsi, hiába volt övé a vagyon.”

A sors mindent visszaad

„Apunak a fivéreiről, főleg a középső fiúról csak nagyon keveset tudok. Az történt, amit a nagymama akart, övé volt a vagyon, gazdag volt, de mindig még gazdagabb akart lenni, ezért apunak otthon kellett maradnia gazdálkodni, hogy a legkisebb fiú tanulhasson. Magyarországon járt gimnáziumba, ami nem kis dolog volt, apu vitte neki rendszeresen a holmit, hogy semmiben ne lásson hiányt. Jóska bácsi odaát beleszeretett a magyar–matematika szakos tanítónőjébe, aki egy régi úri családból származott, és huszonhárom évvel idősebb volt nála. Nekik nem lehetett gyerekük, s ahogy mondják, hogy a sors mindent visszaad, a hölgy szégyellte nagymamáékat, hogy falusiak. Igaz, hogy Zsófi mama gazdag volt, de falusiasan beszélt, a menyének ez nem volt ínyére. Ő más körökben mozgott, a testvére katonaorvos volt, a nővére pedig apácafőnök Budapesten, a városban ő nem nagyon vallotta be, hogy a férje kicsoda, micsoda, honnan jött. Jóska bácsi élete végéig a városban működő gyárban dolgozott, de azt meg nem mondom, hogy milyen beosztásban.

Az egészben az volt az érdekes, hogy úgy, ahogy az apu esetéről, otthon Jóska bácsi életéről se hallottunk soha, senki fel se hozta. Csak úgy utólag szereztem róla tudomást. Mindig szerettem idősek közé járni, hallgatni, mit mesélnek a múltról, s onnan értesültem erről-arról, s a foszlányokból raktam össze, hogy mi is történt.”
Kedves ismerősöm, Rózsika, apukája és volt szerelme véletlen találkozásának jó idő elteltével maga volt szemtanúja, persze, akkor nem is sejtette, hogy ki az a csinos, jól öltözött hölgy, akit apukája megölelt. Vagy inkább fordítva... „Apukám és Violácska soha nem találkoztak a szakítás után, nem beszéltek egymással. Egészen addig, amíg egy nap, több év elteltével – én olyan tizenhárom-tizennégy éves lányka lehettem – elindultunk a szőlőbe, ahová nekünk egy kerten keresztül vezetett az utunk. Ahogy bementünk az udvarba, ott egy gyönyörű nőt vettem észre, elegáns, fehér ruhában, szalmakalappal a fején, mellette egy stramm pasas állt. A férje, mint megtudtam. Apu megmerevedett, egy lépést nem tudott tenni, de a hölgy felkiáltott, s odalépett hozzá: »Endrécske, Endrécske, gyere, hadd öleljelek meg!« Apunak csurgott a könny a szeméből, a megrázó jelenetet mindmáig látom, ha behunyom a szemem. Akkor láttam aput sírni – életemben először és utoljára. Én gyerekfejjel csak bámultam, fel se fogtam, hogy mi történik, nem értettem, hogy kik ezek az emberek, mit keresnek itt, miért sír az apukám. Tudtam, hogy anyunak volt egy barátnője, akinek kivándorolt a férje Amerikába, s ő utánament a gyerekkel, s arra gondoltam, hogy ő az. Felnőttként tudtam meg, hogy ez a hölgy volt Viola, akkor a férjével hazalátogattak Amerikából, s eljöttek a faluba, hogy meglátogassák egy rokonukat. Violát, akinek soha nem született gyermeke, s a férjével mindketten ott haltak meg Amerikában, Endre soha többé nem látta. Nem is hallott róla, mert azok, akikhez annak idején ellátogattak, közben meghaltak.

Aznap, amikor apu újra találkozott volt szerelmével, a szőlőben egy kapavágást nem tett. Nem szólt, csak ült, nézett maga elé – és hallgatott. Én se mertem megszólalni, kérdezni. Igaz, hogy apu nagyon szeretett minket, s csak a jóra nevelt, mindig azt mondta, hogy »ha valamit kimondtok, azt tartsátok is meg«, de nem mertem volna titkokról faggatni. Nem sokat beszélt, szűkszavú volt, soha nem hozott fel semmit a fiatal koráról. Arra viszont emlékszem, hogy sokszor veszekedtek anyuval. Hallottuk, de nem tudtuk az okát. Anyu hamarabb elmondott akármit, de apu soha. Azt, hogy a szüleink nem szerelemből kerültek össze, mi, gyerekek, valahogy éreztük, »jajdenagy« szeretetet tőlük soha nem kaptunk. A maguk módján szerettek, de nem úgy, hogy kényeztessenek, simogassanak, soha nem engedtek bennünket magukhoz közel, nem volt bensőséges a viszony, elfojtották az érzelmeiket.

Azokat aputól ellopták, anyunak meg nem nagyon jutott belőle...”