Szerdán tragédiába fordult a moszkvai musical

Küldetés. A Nemzetközi Vöröskereszt képviselői a kultúrház bejáratánálTASR/EPA-felvételSzürke, borús reggelre ébredt tegnapelőtt Moszkva. A Volgogradszkij sugárútról nyíló mellékutcákban kialvatlan szemű rendőrök posztolnak. A „milicionyért” nem hatja meg a sárga tudósítói rendszám, gumibotja egyetlen intésével továbbzavar. Végül egy közeli benzinkútnál találok az autónak „menedéket”. A Melnyikova környékén nehéz eldönteni, hogy az újságírók, a kíváncsiskodók vagy az egyenruhások vannak-e többen. Az egykori kultúrházból színházzá avanzsált épület környékét gombaként borítják be a tévétársaságok parabolaantennái. A közvetítőkocsik ajtajában fázósan toporognak a stábok. Néhány méterrel arrébb kordon zárja le az utcát, a mozgatható fémszerkezetek mögött rezzenéstelen arcú kalasnyikovos katonák őrködnek. Karjukon fehér sasos jelvény, ők a belügyi elitegység tagjai. Mivel beljebb menni nem lehet, az újságírók, a hozzátartozók és a kíváncsiskodók a kordon előtti néhány négyzetméteren tolonganak. A szomszédos szakközépiskola most egyfajta lelki elsősegélynyújtó helyként működik: pszichológusok próbálják itt nyugtatni az aggódó rokonokat. A házból kisírt szemű középkorú hölgy lép ki. – Egész éjszaka itt voltam. A férjem zenész, és már nem tudott kiszökni. Utoljára fél tizenkettőkor beszéltem vele. Akkor azt mondta, hogy jól van, és a fegyveresek korrektül bánnak velük. Utána elvették a mobiltelefonjukat, így hiába próbálom hívni – mondja Natalja. Kérdésemre, miszerint mit gondol, mi vezérelhette a terroristákat, csak a vállát vonogatja. – Ez bonyolult dolog, amihez nem értek. Én csak azt szeretném, hogy a férjem és a többi túsz minél előbb épségben hazatérhessen. – Ön szerint mit tehet a kormány? – faggatom tovább. – A kormány egyet tehet: teljesíti a terroristák összes követelését, és rendezi a nemzetiségi konfliktusokat – feleli.

Szvetlana Kolomejcevának húszéves Denisz nevű fia van a túszok között. – A barátjával, egy algériai sráccal ment a színházba. Bár a muzulmánokat állítólag elengedték, az algériai fiú bent maradt. Szolidáris a barátaival – meséli csodálatra méltó nyugalommal, majd engem kérdez, mi lesz a vége ennek az egésznek. A mellette álló hölgy, Marina Vlagyimirovna fényképet is hozott egyetemista lányáról. – Tánya táncolni jár a kultúrházba. Jegye nem volt, de valószínűleg maradt néhány üres hely és így beengedték őket. Bárcsak teli lett volna a színház! – tördeli a kezét az aszszony, aki azért fohászkodik, hogy a kommandósok nehogy megrohamozzák az épületet. – Biztos vagyok benne, hogy mindenki bent pusztulna – állítja.

Néhány perccel később egy idősebb hölgy felolvassa az itt lévő hozzátartozók által elfogadott nyilatkozatot. Ebben nyomatékosan kérik Putyin elnököt és a kormányt, hogy kizárólag tárgyalásos eszközöket alkalmazzanak.

Áldozat. A fiatal lány holttestét orvosok hozták ki az épületbőlTASR/EPA A tárgyalásokban Moszkva nincs egyedül: erről tanúskodik a környéken parkoló jó néhány diplomáciai rendszámú autó. A Dubovszkaja utca sarkán egymás mögött áll a bolgár, a görög, a dán, az osztrák és a tádzsik nagykövet autója. Egy utcával arrébb az ausztrál misszióvezető fekete Mercedese várakozik. Franz Cede osztrák nagykövet diplomatához méltó visszafogottsággal, angolul nyilatkozik. – A túszejtők arra kértek minket, hogy reggel 9-re jöjjünk ide. ĺgéretük ellenére azonban nem léptek kapcsolatba velünk, és nem adták át nekünk a bent lévő osztrák állampolgárokat – mondja kalapját igazgatva. Cede visszamegy, az újságírók pedig jobb híján egymást faggatják, hátha valaki tud valami újat. A várakozás egyhangúságát csak az időről időre feltűnő politikusok törik meg, akik úgy vélik: nem tesz rosszat a népszerűségüknek, ha készül róluk néhány kép a páncélozott BMP-kel a háttérben. Most éppen egy másodvonalbeli kommunista képviselő fejtegeti, hogy mindenért a rendszer a hibás. – A szovjet időkben ilyesmi nem történhetett volna meg – közli nyomatékosan a körülötte álló, túlnyomórészt nyugdíjas hallgatóság egyetértő hümmögése közepette.

Megmenekültek. A terroristák tegnap nyolc gyermeket elengedtek Reuters Egy idős úr botjára támaszkodva egészen a rendőrkordonig „merészkedik”. – Papa, menjen haza! Nem történik itt semmi. Ilyen hidegben csak megfázik – tanácsolja neki jóindulatú mosollyal egy testes „közeg” a fémkorlát mögül. – Csak a gyárat akarom megnézni. Az egész életemet itt dolgoztam le – feleli a bácsi. – Nem engedhetünk be senkit. Majd megnézi máskor – hangzik a válasz.

Az itt toporgó újságírókat és kíváncsiskodókat a gyárnál persze jobban érdekelné a Nord-Ost előadásainak helyet adó egykori kultúrház épülete, de innen azt sem lehet látni. Megpróbálok a mellékutcákon keresztül közelebb kerülni, de minden utat, ösvényt, átjárót géppisztolyos katonák őriznek. Be kell érnem azzal, hogy az egyik kis utcából mintegy 300 méteres távolságból megcsodálhatom a kultúrház oldalfalát. A fagypont körüli hideg elől a sajtóközpontban keresek menedéket. „Veterán Tanács” hirdeti a hruscsovi idők igénytelenségével épült, ötemeletes téglaház földszintjén a tábla. Alatta egy A4-es lapra golyóstollal ráfirkálva: Press Center. A mintegy harminc négyzetméteres szobában egyetlen televízió szemcsés képernyője jelenti az információt, az átfázott tudósítók – tetszik, nem tetszik – ezt bámulják. Ételből, italból viszont nincs hiány, egy élelmes hotdogárusító-lánc már kora reggel a bejárat mellé telepített egy mobil elárusító bódét.

Mikor visszasétálok a Dubovszákaja kereszteződésébe, hivatalos kinézetű úr bukkan elő a rendőrkordon mögül, és kiabál: mister Franchetti, mister Franchetti... A Sunday Times tudósítójának szerencséje van, a terroristák csak közvetítőkön keresztül hajlandók tárgyalni. Választásuk a Vöröskereszt képviselői és Joszif Kobzon trubadúr-honatya mellett a brit újságíróra esett. A mellettem álló CNN-es stábnak elfehéredik az arca, nehéz lesz Atlantának megmagyarázni, hogy miért nem ők jutottak be elsőnek a kultúrba.

Mielőtt besötétedne, tragédiába fordul a túszdráma első napja. Egy meggyilkolt nő holttestét adják ki a túszejtők. A kommandó vezetője kiüzente: csoportjának negyven csecsen özvegy is tagja.

Moszkva, 2002. október