Szenvedélyek jönnek-mennek

Közeleg a tavasz, már itt a Bálint-nap... s vele a szerelem, ez az, amikor úgy érzed, érdemes élni... valakiért... őérte! Napok alatt fogysz pár kilót, sápadt vagy, úgy érzed, meghalsz, remeg a térded, a gyomrod, szédülsz... ilyen érzések hatalmasodnak el rajtad, amikor meglátod őt! Vérvörös az arcod, ha csak harminc centire van tőled, ha csak súrol a folyosón, s közben imádkozol a Jóistenhez, hogy ő ne tudjon meg semmit, mert ő semmit sem sejt... még köszönőviszonyban se vagytok. Félsz, hogy megtudja, s akkor lenéz, lehülyéz, s elmond mindennek. Pedig szereted, ott lóg a falon a Valentin-szív, amit neki akartál adni, de nem merted, mert féltél. Képet akarsz róla, hogy legalább az legyen..., mert ő egyszer úgyis elmegy, s nem látod tán soha. S ha látod? Akkor mi van? Talán rád sem ismer. Az utána való epekedés örökre izgalmas kaland lesz számodra. De addig minden éjjel úgy gondolsz rá, mint egy fehér lovas hercegre, egy bolond kalandra, ami kipattan agyadból, jó érzéssel fog eltölteni. Arra gondolsz, milyen dús volt a haja, pedig soha nem érintetted meg. Tudod milyen pimasz és szemtelen, s hogy ez milyen jól áll neki, pedig te soha nem beszéltél vele... Minden alkalmat kihasználsz, hogy egy pillantást vethess rá, elcsened az órarendjét, kilesed, hol lakik, mit csinál, hol jár... Róla áradozol legjobb barátnődnek, akinek viszont kezd elege lenni, hogy mást se hall, minthogy ő így, ő úgy, ő itt volt, ő ott volt. S közben vigyáznod kell, hogy a többiek rá ne jöjjenek, mert másnap az egész suli tudni fogja, beleértve őt! Utálsz tanulni, mindenre képes vagy viszont, hogy őt lásd. Alig várod, hogy vége legyen az utolsó órádnak, hogy lerázd barátnőidet, mert ilyenkor csak egy számít, ő! Itt bánod, ha leordít az ügyeletes! A lényeg, hogy még sikerült elkapnod a tekinteteddel. S közben rettegsz a közeledő időtől, hogy meg kell válnod tőle. De az idő kegyetlen, nem hagy felocsúdni, rettenetesen gyors, az egyik nap a másik után, míg elérkezik a ballagás. Ő elmegy, te pedig csücsülhetsz a fenekeden, és mardoshat a féltékenység arra gondolva, hogy bizonyára egy másik lánnyal lóg. Nem tudod elfelejteni. Aztán néhány hónap múlva már csak halványan emlékszel rá, találsz magadnak mást, de azért szívesen gondolsz rá, örömöd leled a Valentin-szív nézegetésében, és mosolyogva idézed fel, hogy futottál utána. Hogy miért? Mert szeretted... szeretted őt!

Puha Andrea

Találkozás

Már igazán fáradt volt. Még csak délután öt óra, de ilyenkor, februárban is még nagyon korán sötétedik. Talán csak most jön ki rajtam az ünnepek utáni fáradtság, gondolta az asszony. Ünnepek, ez a szó keserű emlékeket ébresztett benne. Milyenek is voltak, lehettek volna? Igaz, a két gyerek várakozó arca, s örömtől csillogó szeme némiképp enyhítette fájdalmát. Értük tartotta még magát, előttük nem mutatta ki azt a mérhetetlen bánatot, amit volt férje okozott. Az történt ugyanis, hogy férje egy nyár végi napon bejelentette, elválik tőle. Külföldön, ahol dolgozik, megismerkedett egy nagyon csinos, egyedülálló nővel, hozzá költözött. Azért valamennyire nagyvonalú volt: a lakást az asszonyra és a két gyerekre hagyta.

Szomorú gondolataiba mélyedve ballagott a kihalt kisváros utcáin. Nehéz napja volt, a varrodában, ahol dolgozik, egyre nagyobb a hajtás, most csúcsosodik a báli idény, ráadásul be kell hozni a karácsonyi ünnepek okozta lemaradást is. A vonat indulásáig azonban majdnem egy egész óra volt még hátra. Gondolta, egy kávé jót fog tenni, belépett a kisváros egyetlen cukrászdájába. A forró fekete felmelegítette kissé. Megitta, majd gondolta, elüldögél még egy kicsit az álmosító, illatos melegben. Ismét elkalandoztak gondolatai, sóhajtva felkelt, fizetett, majd elindult a kijárat felé. A férfi éppen akkor lépett be. Meglepetten szólt:

– Zsuzsa, te vagy, ugye, Kovács Zsuzsa?

Csodálkozva nézett a jóképű férfira.

– Gyula, meg sem ismerlek, hol jársz erre?

– Ezer éve, hogy nem találkoztunk. Nagyon sietsz?

– Nem, legfeljebb egy kicsit később érek haza.

– Gyere, üljünk be egy kávéra, beszélgessünk! Hogy vagy, mesélj – a csinos férfiarc érdeklődéssel nézett az asszonyra. Az rá-rápillantott, magában megjegyezte, hogy az idő múlása nem rontott Gyula külsőjén. Még mindig igencsak vonzó férfi volt. A sötétbarna göndör hajba ugyan elvegyült már egy-két világos szál, de a derűs kék szemek vonzották az asszony tekintetét.

– Nincs mit mesélnem, több mint fél éve már, hogy Józsi elköltözött tőlünk, nevelem a gyerekeimet, ennyi.

– Én is egyedül élek, a feleségem négy éve meghalt, gyerekünk nem volt, a munkámba temetkezem. A vállalkozásom eléggé beindult, hát ez van.

A férfi arcán egy kis felhő suhant át. Sokáig, nagyon sokáig beszélgettek. Felelevenítették a régi, közös munkahelyükön eltöltött éveket, konyakot ittak, sokat nevettek. Telefonszámot cseréltek. Majd a férfi megkérdezte, hazaviheti-e, úgyis elment már az utolsó vonat is. A kocsiban már egyre kevesebbet beszéltek: hamar hazaértek. Az asszony kiszállt az autóból, elbúcsúztak.

A gyerekek már aludtak. Ő a nappaliban bekapcsolta a tévét. A képernyőn egy pár csókolózott éppen. Alig figyelt oda, egyre csak Gyula mosolygós, derűs arcát látta. A hálószobába ment, s jólesően elnyújtózott a széles ágyon. Sokáig nem tudott elaludni, végül mégis szinte észrevétlenül lepte meg az álom. A csoda megtörtént: hosszú hónapok óta sírás nélkül, mosolyogva aludt el.

Méri Magdolna