Szellem a palackból

Prigozsin lázongása kiengedte a szellemet a palackból? Hiszen „Putyin szakácsa” világosan megkérdőjelezte Oroszország ukrajnai agressziójának értelmét, nyílt kritikával illette a több mint 500 napja tartó birodalmi invázió katonai irányításának szakszerűtlenségét, miközben a hírtévék egy rebellió élő képeit mutatták!

Prigozsin a Kreml számára fontosabb figura, mint hogy csak egy oroszpárti zsoldosalakulat vezére lenne. Prigozsin a saját őszinte mivoltában a mai Oroszország diagnózisa: a börtönt is megjárt köztörvényes bűnözőből fejlődött az orosz állam egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberévé. Ez a hóbortos lendülettel végrehajtott stiklije sem volt egy Putyin elleni csínytevés, hanem „csak” az ő zsoldosainak holmi felkelést utánzó, a reguláris hadsereget megcsúfoló menetelése Moszkva felé. A Prigozsin-sereg simán bemasírozott Rosztovba, ott ugyan elfoglalta, de hagyta zavartalanul tovább működni a déli területek hadparancsnokságát, és vígan fraternizált a lakossággal. Moszkva irányába csak a zsoldosalakulat egy része indult el, mígnem cirka félúton az is hátraarcot csinált. Nem is volt ez katonai puccs, hanem csupán az orosz hadsereg- parancsnokság megszégyenítése, hiszen az efféle zendüléseket a gyengébb operettekben látni.

A történtek jelzésértéke azonban tagadhatatlan, és a Kreml szemszögéből az ukrajnai hadjárat félresiklott fronthelyzetére utal. Tényleg ütőképes az orosz hadsereg, respektust kelt még a Roszgvardija?

A hadsereg vezérkarában széthúzást, gyakran kapkodást látni, a tisztikar pedig korrumpált. Maga a sereg még erős, mert sok katonája meg fegyvere van, ellenben a hadvezetés, a hadműveleti irányítás szakszerűtlen, viszont példátlan kegyetlenséggel, következetesen rombol. A zavargást előidéző konfliktus valós oka pedig az volt, hogy Szergej Sojgu, az orosz hadügyminiszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök a Wagner zsoldoshadsereget – Prigozsin kizárólagos hatalmát kizárva – az orosz haderő egészének vezénylete alá tervezte helyezni, míg Prigozsin az általa tehetségtelennek tartott hadvezetés leváltását akarta elérni.

De ha Prigozsinnak protekciója van is Vlagyimir Putyinnál, az orosz elnök június 24-e után egyéb tekintetben sem folyamodott megtorlásokhoz. Akár Sztálin stílusában, vagy ahogyan 1921 márciusában Tuhacsevszkij tette azt a kronstadti matrózlázadás után.

Putyinnak távolról sincs a Sztálinéhoz mérhető abszolút hatalma, hogy az orosz nép tíz százalékát rabszolgaként a gulágokba zárja. Neki „csak” egy durva karhatalma, egy elnyomó és a szabadságjogokat elfojtó apparátusa van, de az összehasonlíthatatlan az egykori NKVD kényuralmával.

És az mit jelentsen, hogy a Wagner zsoldoshadsereget egyetlen döntéssel áthelyezték Fehéroroszországba?

Egyrészt azt, hogy Prigozsin hadát nem kívánják közvetlenül orosz földön állomásoztatni, ám szükség esetén azonnal kéznél legyenek, mert az orosz hadseregnél ütőképesebben, hatékonyabban harcolnak. Másrészt Lukasenka országát Moszkva már eleve Oroszország „saját” csatolt területének tartja, harmadrészt pedig – mint annak idején a római birodalom – a Kreml is szívesen látja széjjelhelyezve a „légiót”.

Vlagyimir Putyin a politikai és gazdasági-társadalmi elit szemében a júniusban történtek után is megőrizte a tekintélyét?

Minden bizonnyal igen. De joggal fölvethető, hogy mit értsünk az orosz elit fogalmán? A személyét körülvevő kleptokrata maffiát? Azt a kört, amelyik a putyini rendszerben szégyentelenül meggazdagodott? Ezek az oligarchák jelentik ott az elitet? Vagy a hatalmi apparátus? Az FSB és a többi titkosszolgálat vezetősége? Politikai elitről pedig bajos beszélni. Ezek az orosz nép zsebén meggazdagodott körök már mind egybeolvadtak; a politikai hatalom a gazdasági hatalommal. Putyin az autokrata uralkodó, ő annak képében áll fölöttük. Az orosz nép – Borisz Jelcint és Mihail Gorbacsovot kivéve – nem is ismer mást, csak nagyfejedelmi egyeduralkodókat; a Nagy Péter-i, a Rettegett Iván-i ellenőrizhetetlen hatalomgyakorlást.

Megítélhető, megfejthető, hogy mostanában vajon mi zajlik a Kreml falai között?

Érdemben nehezen. Már pusztán az is alapvető kérdés, hogy a fontos döntések tényleg a Kremlben születnek- e, vagy hogy hol működik a hatalmi központ. Úgy hírlik, Putyin mellett egy bizonyos Kovalcsuk a legnagyobb hatalmasság. Homályos hátterű, befolyásos, hangadó árnyékfigura, a habitusát nézve vércse, aki Putyin teljes bizalmát élvezi. Ukrajna tavaly februári lerohanását is ő szorgalmazta.

Megértik valaha is az oroszok, hogy ez az ukrajnai háború vétek?

Szerintem az orosz nemzet számszerű egésze nem. Sőt, még azok közül sem mindenki, akiknek egyik-másik családtagja meghalt ebben a „speciális katonai hadműveletben”. Ők elhiszik és abban élnek, hogy az ő fiuk, fivérük, férjük a hazáért esett el. De kérdem én: miféle hazáért egy másik ország földjén, ahol az illetőnek hódító szándékkal nem volt semmi keresnivalója? A németek viszonyultak hasonlóan Hitler világuralmi kalandjához, amikor nagy százalékban és az utolsó napig sem fogták föl, hogy a Vezér és vele Németország óriási hibát követett el.

Hogy Ukrajnában vége legyen a háborúnak, ahhoz Oroszországban politikai fordulat szükségeltetik?

Meglesz majd a politikai fordulat Oroszországban, de csak később. Mert ami a diktátorok megbocsáthatatlan bűne, az a komoly katonai vereség.

Az ukrajnai háború lehet az a fekete hattyú, amely Oroszországban változást hoz?

Igen. Egy bizonyos időtáv horizontjában, és még rengeteg ukrán meg orosz emberáldozat árán.

Az Európai Unió 2023-ban is megelégedhet/megelégedhetne akár a 2015-ös minszki megállapodás stílusában születő békekötéssel?

Nem, és aki egy ilyen békekötést szorgalmaz, arról kertelés nélkül kimondom: az illető egyszerűen szamár, vagy még ostobább. Esetleg mindkettő. Ugyanis ez azt jelentené, hogy hódító és nemzetirtó szándékkal, a területi geopolitikai realitások felrúgásával napjainkban is még lerohanható egy szomszédos ország. Ha az EU belemenne az ilyen békébe, ez azt jelentené, hogy nem igaz, amit az alapelveiben állít önmagáról. És ez vonatkozik a NATO-ra is.

A Vilniusban lezajlott csúcstalálkozó csupán egy újabb figyelmeztetés volt Putyinnak, vagy a birodalmi céljait tekintve már sárga lap?

Az eredményeit nézve ez mindenképpen egy nagyon fontos és a demokratikus világ védelmére összpontosító kétnapos tanácskozás volt. De talán nem kevésbé lényeges az, ami a sajtóban kevesebb teret kapott. Hogy a NATO Finnország belépésével, illetve Svédország közeli tagságát várva minden eddiginél sokkal egységesebb és fölkészültebb, határozottabb és ütőképesebb Oroszország imperialista törekvéseivel szemben. Leszögezhető, hogy a NATO a balti szárny kiegészülésével még sohasem volt olyan erős, mint ma. És mondjuk ki nyíltan azt is, hogy aki ezen a csúcstalálkozón a zárt ajtók mögött figyelmeztetést kapott – elsősorban az Egyesült Államoktól és a britektől –, az Törökország és Magyarország, tehát Erdoğan és Orbán volt, mégpedig Svédország tagságával szembeni akadékoskodásuk miatt. De a britek mintegy mellékesen a vendégként jelen lévő Volodimir Zelenszkijnek is odaszóltak, hogy a türelmetlenkedés helyett lehetne hálásabb is a Nyugat szinte korlátlan támogatásáért.

Hogyan kell értelmezni a NATO főtitkárának, Jens Stoltenbergnek Vilniusban kiejtett azon szavait, hogy Ukrajna jövőbeni tagfelvételét illetően tanácsos racionálisan gondolkodni és tervezni?

Pedig ez eléggé egyszerű. Jelesül úgy, mely szerint a NATO-tagság, tehát a csatlakozás kulcsfontosságú előfeltétele, hogy az adott országban teljes mértékben demokrácia legyen, a jogállamiság és a törvényesség ereje, az egyéni szabadságjogok széles körű gyakorlata érvényesüljön. Ukrajna már ma is kétségtelenül demokratikus ország, bár a demokrácia egyes elemeinek határozottabban kell majd működniük. A másik lényeges szempont, hogy Ukrajnának ebben a háborúban győznie kell, ami majd azt jelenti, hogy az ország teljes területéről kiszorítja az orosz haderőt. Elvégre a ma még megszállt területek is logikusan Ukrajna geopolitikai egységének szerves tartozékai.

Vilniusban Ukrajna már úgynevezett „politikai meghívót” kapott, vagy a NATO vezető hatalmaitól „csak” biztonsági és támogatási garanciákat?

Politikai meghívót természetesen nem, mert az már egy jogilag is kötelező lépés. Abban viszont egyetértés van, és arról döntés is született, hogy az orosz csapatok kiűzése után Ukrajnát a „várószoba”, azaz a leendő tagság úgynevezett köztes fokozatait átugorva, gyorsítva lehet/kell beengedni a NATO-ba.

És az ukránok? Ők realisztikusan kezelik a háborúba sodort állam leendő NATO-csatlakozásának egyelőre bonyolult ügyét?

Szerintem igen. Mind az országot irányító civil vezetők, mind a frontvonalak védelmi hadműveleteit vezérlő tábornoki kar. De a lakosság zöme szintén megértő, mert az emberek felfogták, hogy Ukrajna számára milyen politikai kikötésekkel és kötelezettségekkel jár a majdani NATO-tagság. Ami a jövőt nézve Szlovákia érdeke is, Putyin számára viszont jókora fricska lesz.

És mi lesz a most zajló háborúban meggyöngülő Oroszországgal?

Hát semmi. Kínával szemben az oroszok már régen alulmaradtak, ahogyan Ukrajnában is csúfos vesztésre állnak. Ott az elmúlt ötszáz nap alatt már több katonájuk esett el, mint az 1978-ban kezdett afganisztáni invázió tíz éve alatt összesen. De hatalmasak a hadászati műszaki veszteségeik is. És nem nyugtalanít az sem, hogy mi történik majd, ha Oroszország térdre kényszerül. Hiszen az az orosz „elit”, amely nem ért egyet azzal, amit Putyin művel, az már régen kiszökött külföldre. Ahogyan a fiatalok tíz- meg tízezrei szintén Nyugatra távoztak. Oroszországnak egy drámai erejű gazdasági- katonai-hatalmi bukásra van szüksége ahhoz, hogy engedjen a fölényes gondolkodásmódjából és kijózanodjon a veszélyes imperialista szándékaiból.