Számadás az akaratról és az eredményekről

Nemrégiben figyelmesen végighallgattam egy digitálisgeneráció-szakértő és egy etnográfus hosszas előadását, mindkettő végkicsengése egy-egy törekvés, vágyott eszme elérése volt: az empátia és a szeretet. Honnan erednek ezek? Hová kell visszanyúlnom ahhoz, milyen mélységekig kell kutassak magamban, hogy ezeket felfedezzem? Azokat az eszméket, ahol az empátia és a szeretet nem bizonyos egyéni, vagy társadalmilag meghatározott feltételekhez kötött, hanem a valódi – feltétel nélküli. A céltalan, önmagáért létező tevékenység képessége is valahonnan innen eredhet.

Hamarosan betöltöm a negyvenet. Már legalább két éve ösztönösen summázom magamban eddigi életem tanulságait, eredményeit. Figyelem magam az eltelt hónapokban, hetekben, napokban. Természetes velejárója ez e kornak, ebben biztos vagyok. A legnagyobb lemaradásom, ami miatt most e sorokat megfogalmazni kényszerülök, az az, hogy nem tudok „csak úgy lenni”. Hadd fejtsem ki! Tudom, mire gondol most, kedves olvasó, de nem. Még a virágok locsolása közben sem tudok semmire gondolni és semmit sem akarni, sem a reggeli mellett, sőt, még gyermekeim arcának simogatásában sem lelem ezt az önmagáért létező állapotot. Megmondom, miért. Mert a virágok locsolása is azért van, hogy ne pusztuljanak el, a reggeli rágása mellett is csak a következő cikkemet készítem elő fejben, a gyerekeimet is azért símogatom, hogy érezzék, szeretem őket. Ez utóbbi az, ami talán a legjobban fáj.

Azért cselekszem, hogy valami történjen, hogy az a valami úgy legyen, célt érjen. S hogy miért? Azért! Mindig van egy azért, egy ok, egy állhatatos akarás bennem. Ez az akarat pedig egyszerűen kiüti az önmagáért való cselekvést, az élet és a szeretet ösztönös folyását, és persze a helyes ok-okozati folytonosságot, egy megfelelő egymásutániságot. Akármi akarásával egy időben megfogan bennünk az elvárás is, ami természeténél fogva erőszakos.

Valójában nem azért ölelném és simogatnám gyerekeimet, hogy ők bármit is érezzenek, hanem azért, amit én magamban élek: az irántuk való túlcsorduló szeretetemet. Hogy ők ezután azt érzik, szeretem őket, ennek csak velejáró folyománya lehet. Ez a helyes ok-okozatiság sorrendje. Mégis megfeledkezem erről. A mókuskerékben az igyekvés és akarás mintájára cselekszem, egy okozat végett téve valamit, hogy célt érjek el vele, már-már robotként emelve a karomat az ölelésre. Nincs terem az eufóriára, arra, hogy csak legyek, eltelít és felemészt a szellemem kényszere.

A probléma a lehető legpozitívabb eredmény kívánalmában leledzik. Jelenleg egy tevékenységemben sincs benne az a flow-élmény, melyet Csíkszentmihályi Mihály magyar–amerikai pszichológus fogalmazott meg először: az a belső állapot, amit az időtlen öröm és boldogság jellemez. Visszatekintve, egy ilyen maradandó élményt sem találok a múltban. Felfedezek egy-egy gyerekkori önfeledt élményt, amikor például rajzoltam a szépen elpakolt íróasztalomon, de ahogy ezt most felelevenítem magamban, azonnal bekapcsol bennem – ahogy vélhetően akkor is bekapcsolt – a megfelelés. Az örömélményt felváltva, az első vonásokat követően már egyre precízebben dolgoztam, gondosan ügyelve a részletekre, hogy végül édesanyámnak odaadhassam. Hogy miért? Azért, hogy megdicsérjen. Ügyességemet és rátermettségemet édesapámnál is bizonyítottam, amint tehettem az elért eredményeimmel nála büszkélkedtem. Emlékszem az első atlétikai edzésekre, amikor az egyes sportágakba belekezdtem, majd arra, hogy szinte azonnal versenyekre küldtek, a diszkoszvetésnél a forgásra, a gerely elhajítására, melyekben az utolsó inam is megfeszült, felváltva a laza rugalmasságot a mozdulat tökéletességéért.

A versenyekkel valahogy odalett az a bizonyos kezdeti varázs. Igyekeztem remekelni a sportban, s bár csak országos szinten, de elértem pár eredményt. Továbbtanultam, elkezdtem írni, véleményt formálni, elemezni, majd a dolgokat egy új, más kontextusba helyezni. Vagy tíz évre életformát váltottam, komolyan meditáltam, de annak is mindvégig egy pontosan meghatározott célja volt, s miután már nem tudtam a napi 24 órámat csakis ennek szentelni, azt mondtam, nem jó a félmunka és inkább abbahagytam. Eddigi életem csupán célkitűzések és eredmények hajszolásának sorozata. Vajon lehet-e az emberi élet célja valóban csak a létezés?

Látszik az arcomon az akarás, mondják, benne van a vonásaimban és a mozgásomban is. Valóban, látom a tükörben magam is, és ami a rosszabb, érzem bent is. Még van pár hónapom a kerek évfordulóig, amikor majd újra átértékelem az idáig vezető utat. Az biztos, hogy már most mindenkinek azt kívánom, amit saját magamnak: élje meg, ha csak egyetlen pillanatra is a cél nélküli létezést, és lelje meg szívében az őszinte, feltétel nélküli empátiát és szeretetet. Önmaga és mások felé is. Ez nagyban könnyebbé tenné életünket, biztosan kevesebb méreg, harag, bánat és betegség kerülgetne mindannyiunkat. Ha ebbe az irányba indulunk el, akkor előbb-utóbb ez jellemzi majd a közvetlen és távolabbi környezetünket is. Elfogadni és egyúttal elfogadva lenni. Képzeljék el, milyen jó is lenne! Tegyünk érte. Én biztosan fogok.