Elmélkedések Róbert Bezákkal

<p>Munkatársunk, Vrabec Mária 2017-től több igényes, mélyre ható beszélgetést folytatott egy-egy témában a máig tisztázatlanul leváltott nagyszombati érsekkel, Róbert Bezákkal.&nbsp;</p>

A húsvét, a feltámadás reményt adó ünnepének tiszteletére olvashatták az elsőt, a továbbiakat mindig a hónap utolsó Vasárnapjában kínáljuk Önöknek, kívánva, hogy segítsen mindenkit az elmélyült, hiteles elmélkedésben.

Az igazságról és a hősiességről

Hősökhöz nem illik a hatalom

 

„Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké.”

(Dániel 12,3)

 

Egy rendes keresztény követelhet igazságot itt a földön is, vagy be kell érnie azzal, hogy az csak Istennél van?

Igazságos, ha hisszük, hogy Isten jót akar nekünk, ezért adta a Tízparancsolatot. Ezeket a parancsolatokat a földi halandóknak szánta, tehát hozzájuk kellene tartanunk magunkat valamennyi kapcsolatunkban, mert az igazságosság mindig a kapcsolatokról szól. Arról, tiszteljük-e a másikat – házastársunkat, barátunkat, üzleti partnerünket, beosztottunkat – annyira, hogy szem előtt tartsuk a méltóságát, nem akarjuk becsapni, megrövidíteni. Az igazságosság magában hordozza azt a jelentést is, vajon helyesen éljük-e meg az Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatainkat. Szent Pál még tovább ment, amikor azt mondta, egyetlen törvény létezik: a szeretet parancsa.

A szeretet mindig igazságos?

Magában hordozza az igazságosságot, mert aki szeret, azt a szíve figyelmezteti, hogy mit nem tehet meg a másik emberrel. A szeretet nélküli igazság hideg és kimért, de a szeretet már a maga lényegében igazságos, mert önzetlen és megbocsátó.

Nem csak azt követően kellene megbocsátásról beszélni, hogy megneveztük a bűnt, és a bűnös megbánta tettét?

Igen, ez így volna igazságos, mert így sem az egyénben, sem a társadalomban nem maradna sérelem. Végeredményben látjuk, hogy az 1989 utáni teljes körű megbocsátás minden kommunistának, titkosrendőrnek és az ügynökeiknek, vagy a mečiari amnesztiák nem hoztak igazságot. Azok, akiknek ily módon sikerült elmenekülniük az igazság elől, nem szálltak magukba, és nem úgy fogták fel az egészet, mint esélyt arra, hogy jobbá váljanak. Ellenkezőleg: megnőtt az önbizalmuk, hogy még ez is sikerült nekik. A társadalomban nem helyettesíthetjük az igazságtételt a szeretetre vagy az állami, nemzeti, egyházi érdekekre való hivatkozással. Végül úgyis mindig kiderül, hogy aki ezekkel érvel, mindenekelőtt saját magára és az övéire gondol.

Miért van az, hogy Szlovákiáról gyakran és okkal úgy esik szó, mint következmények nélküli országról?

Azért, mert ez egy kis ország, kis büfével (František Mikloško mondta azt, hogy a parlamentben minden képviselő jóban volt mindenkivel, párthovatartozásra való tekintet nélkül, mert az ottani büfé kicsi), ahol mindenki mindenkit ismer, és nem akarjuk bántani egymást, hiszen sosem tudhatjuk, mikor kire lesz szükségünk. Inkább olyan módon gondolkozunk, hogy kiről milyen kompromittáló információt tudunk, és ezt hogyan fordíthatnánk a javunkra az igazság jegyében. Az orvosoktól már elvárjuk, hogy közöljék velünk az igazságot az egészségi állapotunkról, de az erkölcsök tekintetében ezt még nem tűrjük el.

Azért van így, mert minden családban voltak kommunisták és hívők is?

Azt hiszem, azért is, mert azok az emberek, akik az igazságért küzdöttek, mindig ráfizettek. Fokozatosan megtanulták, hogy nincs értelme az egzisztenciájuk és az életük árán is harcolni. Elsősorban azokat terheli bűn, akik egyszerű embereket ilyen próbatételnek tettek ki, mert mindenki élni szeretné a saját kis életét, és inkább másokra mutogat, mint hogy a saját lelkiismeretét vizsgálná. Jellemes társadalmat építeni nem két-három év kérdése, és nem is a hősök feladata. Mindannyian kötelesek vagyunk hozzájárulni.

Egyelőre azonban csak azok az akaratlan hősök járulnak hozzá, akiknek a lelkiismerete nem engedi, hogy másként cselekedjenek, és így a következményekre sem gondolnak.

Pedig ha csak a korrupciót bejelentők sorsát nézzük, ezek gyakran önpusztító történetek. Magas posztot betöltők találták magukat az utcán, állami hivatalnokok elárusítópult mögött, és még zaklatásnak is ki voltak téve. Ez annak az ösztönös igazságérzetnek az ára, amely csak az igazán tiszta embereket jellemzi. 

Akiknek a dolgát csak nehezíti, ha azt a közeget kell bírálniuk, amelyből indultak, amelybe tartoznak.

Igen, mert azzal vádolják őket, hogy érveket szolgáltatnak az ellenségnek, a saját fészkükbe piszkítanak, stb. Mindazok, akik a saját közösségüket illetik kritikával – engem is beleértve – szembesülnek azzal a dilemmával, milyen tágra kell nyitni az ajtót a nyilvánosság előtt. De a helyes válasz csak az lehet, hogy ha a belső párbeszéddel való próbálkozásokat követően nem történik semmi, elő kell jönni az igazsággal. Az mindig fontosabb, mint bármelyik közösség érdeke. Ha csak annyit érünk is el, hogy az emberek beszélni kezdenek a dologról, az, hogy valami nyilvános vita tárgya lesz, egyáltalán nem kevés, mert a vétkesek utána már nem engednek meg maguknak annyit, mint előtte.

Csak azok veszítenek el mindent, akik elindították ezt a vitát.

Ennek nagy a kockázata, de ők már akkor vállalják a konfliktust, amikor minden illúziójukat elveszítették. Már a puszta tény, hogy kiléptek a nyilvánosság elé, igazolja őket, hiszen nem tették volna, ha a rendszeren belül sikerrel járnak, és ha nem volna komoly a tét. Mindegyikük hiszi, hogy változást érhet el, és csak egy idő múlva tudatosítja, milyen messzemenő következményei lehetnek számára ennek a döntésnek. Ezzel senkit sem akarok eltanácsolni, csak azt mondom, hogy mikor fellobban az igazságos harag, senki sem tudja, hová fajulhatnak a dolgok.

Sokan azt mondják, nincs értelme küzdeni, úgysem változik semmi. Hol az a határ, ameddig a saját érdekeink ellenében is el kell mennünk, és amely után már szélmalomharccá vélik az egész?

Csak az egyes emberben. A kiélezett helyzetek mindenkiből a lényeget hozzák ki, még azt is, amit magáról sem szeretett volna tudni. Hiszen a koncentrációs táborokban is voltak foglyok, akik társaikat mentették, mások meg magukhoz hasonló szerencsétlenektől lopták a kenyeret.

Van viszont egy másik lehetőség: hogy valakinek megtetszik a hős szerepe.

Ez komoly veszély. Nehéz megtalálni a helyes mértéket, mert ezeket az embereket a környezetük is arra kényszeríti, hogy megtestesítsék mindazt, amire a többinek nincs lehetősége, vagy hiányzik hozzá a bátorsága. De méltónak lenni a hős szerepéhez egyáltalán nem könnyű feladat, ezt a saját tapasztalatomból is tudom. Az ember akarva-akaratlanul ebbe a pozícióba kerül a nyilvánosság szemében, mindenki azt várja tőle, hogy meghallgassa, megértse, és főleg, hogy mindig méltóságteljes, kedves és szívélyes, egyszerűen tökéletes legyen. Aztán itt a másik veszély, amikor a hős kezdi azt gondolni, hogy a múltbeli érdemeiért neki minden kijár – ez nagyon sok diktátor esete. Egy bizonyos történelmi pillanatban helyesen cselekedtek, de aztán olyannyira elhiszik, hogy különlegesek, hogy mérföldekre távolodnak egykori énjüktől.

Ez történt egyes papokkal is, akik a kommunizmus alatt szembeszálltak az állambiztonsági szervekkel, és börtönbe kerültek?

Sajnos, sokan mintha ebből akartak volna profitálni a rendszerváltást követően, s emiatt szinte elviselhetetlenné váltak a környezetük számára. Érdemeik voltak, hiszen ellenálltak, gyakran ezért kellett elnézni a nacionalista nézeteiket is.

Mások pedig sérelemként élték meg, hogy a rendszerváltás után is azok maradtak hatalmon, akik együttműködtek a kommunistákkal, sőt az állítólagos ügynök Ján Sokol is nagyszombati érsek maradt.

Az érzés jogos, mert az igazságtétel mindig fontos. Ha meginog az alap, semmi szilárdat és hiteleset nem lehet rá építeni. Az a társadalom, amelynek a lelkiismerete hősöktől függ, nem lehet stabil, mert állandóan ellenáll valaminek, és azok, akik ezt a feladatot vállalták, lehet, hogy benne ragadnak. Aztán olyan különleges jelenségeket láthatunk, mint Ján Čarnogurský, aki ma már csak érthetetlen karikatúrája hajdani önmagának.

A hős szerepe változtatja meg ennyire az embert?

Ahelyett, hogy küzdene a saját hősiességének pátosza ellen, életmódjává válik a szerep. Senkinek sem volna szabad úgy tekintenie magára, mint egy jelképre, arra kellene törekednie, hogy egyszerűen élje az életét. Veszélyes, ha az ember élvezi mások elismerő szavait és vállveregetéseit, mert a hőstett értelme nem az volt, hogy híressé váljon, hanem hogy kiálljon azok mellett, akiket sérelem ért, felemelje a szavát az igazságtalanság ellen, és változtasson a dolgokon. Azt hiszem, azzal, hogy igazságot szolgáltatott, vagy legalább nevén nevezte a bajt, a hős szerepe befejeződik. Hős nem lehet az ember egész életében: az elvi állásfoglalás csak az adott helyzetre, nem pedig a személyre vonatkozik.

Mi segíthet, hogy az ember ezt mindig észben tartsa? 

Azok, akik emlékeznek rá azokból az időkből, amikor még csak egy volt közülük, egyszerű ember a maga hibáival és hiányosságaival. Előttük nehezebb eljátszani a hős szerepét, még akkor is, ha nagy a kísértés. Főleg abban az emberben, aki nehezen, súlyos áron jutott el odáig, nagyon erős lehet az érzés: hát nem látjátok, min mentem keresztül? Ilyenkor kellene, hogy eszébe jusson, hol kezdte, és ki volt, mint ahogy a bibliai Dávid király is felidézte, hogy nem a saját érdeméből, hanem Isten akaratából lett Izrael királya. Amikor a próféta a szemére vetette a házasságtörést, beismerte, hogy bűnt követett el, és lényegében ugyanaz az egyszerű birkapásztor, aki volt. Hasonló Péter története is, aki elárulta Krisztust, és erre az árulásra még akkor is emlékeztette magát, amikor első lett az apostolok között. Ezt mindenkinek tudnia kellene saját magáról, és tudatosítania: az, hogy bizonyos helyzetekben helyesen viselkedtünk, s ezáltal ismertté váltunk, nem jelenti, hogy mindig, minden helyzetben ilyenek vagyunk. Csak ez menthet meg a múltbeli érdemekre hivatkozó dölyfös hősiességtől.

Mindez azt jelenti, hogy méltósággal viselni a hősiességet sokkal nehezebb, mint hőssé válni?

Talán igen. Az, amit egy ilyen ember átél, annyira szélsőséges, hogy utólag sem lehet teljesen kilépni belőle. Ha nem vigyáz, olyasvalaki válhat belőle, aki a saját képe előtt hajbókol, és már nem képes egyszerű, hétköznapi életet élni. Azok közül, akiket ismertem, Anton Srholec viselte ezt a szerepet méltósággal, mert végig a családja jelentette számára a biztos hátteret. Fontos, hogy folyton emlékeztessük rá magunkat, honnan indult, ki volt az adott ember, mielőtt ismertté vált, és mielőtt elvártuk volna tőle, hogy igazi hősként viselkedjen.

Hogy viselkedik egy igazi hős?

Mindenkihez szívélyes, mindig megtalálja a helyes szavakat, minden, amit mond, üzenetértékű. Ezt az emberfeletti feladatot csak bizonyos könnyedséggel lehet bírni. A hősnek saját magát is kritikusan kell szemlélnie, mert az élet épp azon a területen tesz próbára, amelyen a legerősebbnek hisszük magunkat. Gyakran ítélkezünk mások felett, mondjuk azt, hogy velünk ez nem történhetne meg, de megtörténik, mert valamennyien lehetünk gyengék, gyávák, engedhetünk a kísértésnek. Mindaz, ami másokkal történik, velünk is megtörténhet. Ez nem azt jelenti, hogy kételkednünk kell önmagunkban, de egy cselekedetre, legyen az bármilyen jelentős, nem alapozhatjuk a létünket.

A hősök iránt létezik bizonyos társadalmi elvárás is, hogy mindenről nyilvánítsanak véleményt, és mindig legyen helyes a magatartásuk.

Itt már csak a humorérzék és az önirónia segíthet. Az az ember, aki az érdeklődés középpontjába kerül, nem veheti magát túl komolyan, mert patetikussá és nevetségessé válik. Ezért sokkal nehezebb elviselni a hősiességet a hétköznapokban, mint hőssé válni.

Talán azért is, mert a hősről mindenkinek megvannak a saját illúziói.

Amelyeknek az érintett nem tehet eleget, mert akkor a világot kellene megváltania. Ezért sajnálom azokat, akik fiatalon váltak jogvédőkké és az igazság védelmezőivé, mert nagyon nagyok velük szemben az igények, és szigorúan fogják elbírálni őket. Ezekben a történetekben a beteljesületlen elvárások a legrosszabbak, és az, hogy az érintettekben kialakul egyfajta hőskomplexus.

Az meg micsoda?

Az, amikor az ember kezdi úgy érezni, hogy minden kérdésre ismeri a választ, és erkölcsi joga van ahhoz, hogy mindenről véleményt is nyilvánítson. Ettől valóban csak azok tudják megmenteni, akik már akkor is ismerték, amikor a nyilvánosság számára még senki volt. Márai Sándor az életünk tanúinak nevezi ezeket az embereket, mert előttük nehezen játszhatnánk el, hogy többek, mások vagyunk, mint valójában. Ha igazán szeretnek, megóvnak azoktól is, akik azt állítják, hogy küldetésünk van, és kötelességünk nyilvános szerepet vállalni. Ezek ugyanis többnyire csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, és egyáltalán nem törődnek azzal, hogy az érintettnek is van-e küldetéstudata.

De az is lehet, őszinte meggyőződésük, hogy aki valamit átélt, és volt bátorsága szembeszegülni a hatalommal, az változtathat a dolgokon.

Hősökhöz nem illik a hatalom. Miután nevükön nevezték a dolgokat, háttérbe kellene húzódniuk, és eltávolodni a történésektől. Ők azok, akik előkészítik mások számára a terepet, de nem volna szabad hatalomra kerülniük, mert ha a bátorság küldetéstudattal párosul, abból csak diktatúra keletkezhet. A hős azért hős, mert azt teszi, amit a lelkiismerete diktál. Ebben nincs számítás, sem stratégia, csak – gyakran leegyszerűsített, sőt naiv – meggyőződés. Épp ezért vall kudarcot sok hős, amikor az elveit valóra kellene váltania.

Sokan pedig egyenesen nevetségessé válnak.

Bár gyakran nem a saját hibájukból. A világ olyan, hogy könnyű benne olcsóvá válni és mindig mindenhez hozzászólni. Ha az ember nem vigyáz eléggé, környezete könnyen oda juttatja, hogy a dolog úgy néz ki, mintha kérkedne az érdemeivel. Az embernek saját magával is meg kell küzdenie, hogy méltó maradjon egykori cselekedetéhez, döntéséhez, hogy az ne váljék olyan kopott dísszé, amelyet élete végéig mutogathat. Ismerünk egykori foglyokat és disszidenseket, akik ma is a régi érdemeikre hivatkoznak, holott azokat az eszméket rég elárulták. Úgy gondolom, az emberrel nem is történhet ennél szomorúbb dolog, s ha már ő maga nem veszi észre, a hozzá közel állóknak kötelességük, hogy figyelmeztessék rá.

Nem kötelessége a környezetnek az is, hogy átvegye a stafétát, tegyen valamit a dolgok jobbá válásáért?

Azt hiszem, a hős teljesítette a feladatát azzal, hogy rámutatott, min kellene változtatnunk, milyen téren cselekedjünk, min gondolkozzunk. Csakhogy nálunk épp azért maradnak előtérben a hősök, mert nemcsak hogy a problémák, amelyekre felhívták a figyelmet, nem oldódnak meg, de még őket büntetik. Az igazságosságot mindannyiunknak akarnunk kell, nem lehet csak egyéni ügy, hanem az egész társadalom életmódjává kell, hogy váljon.

Van a társadalomban ilyen igény?

Attól tartok, csak elméleti és alibista síkon. Az emberek nem hisznek abban, hogy valóban változhatnak a dolgok, ezért nem is tesznek semmit, úgyhogy olyan ez az egész, mint egy ördögi kör. Miközben látjuk, hogy elég részt venni a történésekben, nyomást gyakorolni és olyan közhangulatot teremteni, amelyben a hatalmat gyakorlók sem mernek átlépni egy bizonyos határt. Minél kevésbé van szüksége egy társadalomnak hősökre, annál egészségesebb.

Az egyháznak szüksége van hősökre?

Sosem volt rájuk olyan nagy szüksége, mint most. De attól tartok, nem akadnak, mert mindent elural az a meggyőződés, hogy úgysem lehet megváltoztatni semmit. A saját tapasztalatomból tudom, néha olyan szomorú az, amire rájön az ember, és olyan kicsi az esélye, hogy bizonyítani tudja, hogy értelme sincs harcba kezdeni. Egy idő múlva tudatosítja, milyen struktúra áll vele szemben, és mi mindenre képes. Ki mindenkinek fűződik érdeke ahhoz, hogy senki ne bolygassa a dolgokat, és hogy ő maga mennyire tehetetlen. Ahhoz, hogy valamit elérjek, a hatalmi harcok részesévé kellett volna válnom, de az már nem az igazságról szólt volna, ezért inkább feladtam. Így veszít a világ hősöket.

De hősök mindig voltak és lesznek. Még Észak-Koreában is akadnak, akik az életveszély ellenére is rámutatnak a rendszer visszásságaira.

Ez igaz. Némely, különösen értékes emberekben az igazságérzet nagyobb, mint az életmentő ösztön, és a szabadságuk vagy akár az életük árán is nevükön nevezik a dolgokat. Hinnünk kell, hogy a szikra, amelyet kipattantanak, előbb vagy utóbb lángot lobbant fel. Mert az igazságnak megvan a saját ereje, és soha nem tudni, mikor éri el a kritikus értéket azoknak a száma, akik megértették és a magukévá tették. Lehet, hogy nem történik világrengető változás, de már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Mint ahogy a szlovákiai katolikus egyház sem ugyanolyan az én ügyem után, mint előtte volt. Már önmagában az, hogy az emberek kételkedni mernek, kérdezni kezdtek, és válaszokat követelnek, nagyon sokat jelent.

Végeredményben többet ért el, mint amennyit az érseki hivatalból elérhetett volna.

Ilyen vitát biztosan nem váltottam volna ki onnan. Az, hogy nem gerjesztettem tovább, és sok mindent, amit az évek során megtudtam, el sem mondtam, csak azért van, mert nem akarom az embereket megfosztani a reménytől. Az Istenbe vetett hit több, mint az egyház intézménye, és az egyháznak azok a magas rangú képviselői, akik visszaéltek vele, sem lesznek itt örökké. Elég, hogy többé soha nem lesz olyan egyszerű a dolguk, mint 2012. július 2-áig volt.

Tehát mégis van értelme bizonyos pillanatokban szembeszegülni?

Igen, biztosan van, még akkor is, ha az ember néha nem így látja. Mert ez soha nem csak az igazságról szóló akadémikus és magasztos történet, hanem nagyon emberi, hétköznapi fájdalmakról és küzdelmekről szóló is. Ezt pedig a főszereplőnek egyedül kell megélnie, ami annál nehezebb, hogy a hozzá legközelebb állókat is érinti, akiket szeretne mindettől megóvni.

Mi adhat értelmet az egésznek? Ha az ember kész feláldozni magát az igazságért?

Van úgy, hogy egészen addig el kell menni. Nem kell szó szerint érteni a dolgot, az életétől úgy is meg lehet fosztani valakit, hogy hagyjuk élni, de megfosztjuk a céljaitól, a vízióitól, attól az érzéstől, hogy számolnak vele. Az ember a szolidaritási megnyilvánulásokat és zajos ünneplést követően is kerülhet légüres térbe, s egyszer csak rájön, hogy már senkinek sem fontos igazán. A tömegek felháborodása mindig rövid ideig tart, mert mindenki nyugodtan, feszültségek nélkül akarja élni az életét, és ezt nem is lehet felróni senkinek.

De attól az embertől, aki megtestesíti az igazságért vívott harcot, mégis azt várja a társadalom, hogy kitartson.

Igen, mert a karosszékből könnyű drukkolni a hősöknek. De senki sem köteles magára venni az egész társadalom felelősségének terhét. Elsősorban mindenki a saját életéért felelős, nem a társadalomért, a társadalmi igazságosság soha nem múlhat egyetlenegy emberen. Mindenkinek magának kell felmérnie, mihez van elég elszántsága és ereje, mert ha ez az ereje elfogy, a társadalom csak a legritkábban vállal felelősséget érte.

Sokan épp ezért maradnak csendben annak ellenére, hogy nem értenek egyet azzal, ami a környezetükben történik. Ön is az érseki hivatalban ülne, ha így tesz.

Nem gondoltam ezt így végig, mert nem az volt a célom, hogy átfogó változást érjek el. Egyszerűen azt tettem, amit helyesnek véltem, és amiről azt gondoltam, hogy a Vatikán is akarja. Tévedtem.

Volt olyan pillanat, amikor még visszaléphetett volna?

Azt hiszem, a legtöbbet az nyomott a latban, amikor levelet írtam Ján Sokol nyugalmazott érseknek, hogy távozzon az érseki hivatalból, és húzódjon háttérbe. Ma sem cselekednék másként, még abban az esetben sem, ha tudnám, mi fog következni. De be kell vallanom, hogy ezzel az eshetőséggel nem számoltam, mert a püspököket nem szokták ilyen gyorsan és egyszerűen leváltani, főként nem indoklás nélkül. Azt, hogy rágalmaznak, és leveleket írnak ellenem a Vatikánba, tudtam, de félvállról vettem, mert nem hittem, hogy ilyesmivel ott komolyan foglalkoznak.

Mára megbékélt a történtekkel?

Megbékéltem, mert látom, hogy itt nem jöhetnek szóba félmegoldások. Egyszer s mindenkorra ki kell mondanom, hogy itt az egyház részéről senki sem keresett kompromisszumos megoldást. Tudom, arról beszélnek, hogy plébániát kaptam volna valamelyik hazai zarándokhelyen, vagy nunciusi posztot Svédországban, de egyik sem igaz. Senki sem szólított meg semmilyen ajánlattal.

Arról is beszélnek, hogy a pápa ellenőrizte a leváltása okait, és azért hallgat, mert arra a következtetésre jutott, hogy megalapozottak voltak.

Én csak annyit tudok, hogy személyes találkozásunkkor a pápa sajnálatát fejezte ki, sőt elnézést kért tőlem az egyház okozta sérelmekért, és megígérte, hogy jelentkezni fog. Nem jelentkezett, ehelyett a Szentszék küldött levelet Szlovákiába, hogy minden másként volt. Ehhez már nincs mit hozzáfűznöm.

Hogy látja ma, ha diplomatikusabb, óvatosabb lett volna, szövetségeseket keres, másként alakulnak a dolgok?

Egy ideig ringathattam volna magam abban az illúzióban, hogy majd belülről megreformálom a rendszert, de úgyis elsodort volna az ár. Vagy megváltoztam volna, vagy feladom – mindenképp a személyes integritásomról szólt volna a történet. Legalább megpróbáltam változtatni a dolgokon. Nem sikerült, de remélem, az örök bíró a szándékot is a javamra írja.

 

A következő elmélkedés május 29-én, a Vasárnap 22. számában jelenik meg.

 

 

 

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?