Szaddám palotája Moszul legújabb látványossága

Kíváncsi duhokiakA szerző felvételeIgaz, ők sem „egyformák”: vannak a moszuli arabok és vannak a Szaddám által betelepített sivatagi arab törzsek. A különböző csoportok a kölcsönös gyanakvás és állandó ellenségeskedés állapotában élnek egymás mellett. Moszul arab lakosságát Szaddámhoz hű népként tartják számon, a kurdok legalábbis. Nem véletlen, hogy Masszud Barzani, kurd vezető kijelentette, Moszulra nem tartanak igényt.

A háború után Moszult is a más iraki városokból ismert kaotikus helyzet jellemezte. A bankokat kirabolták, fosztogattak. Itt a gondokat a kurdok és arabok között fennálló feszültség is tetézte, aminek számos, az autonóm régióból érkezett kurd is áldozatul esett. Igaz, az áldozatok egy része maga is fosztogatási szándékkal érkezett, így a kurdok kevéssé sajnálkoznak a sorsuk felett, mások viszont az etnikai ellentéteknek és a vallási fundamentalizmusnak váltak az áldozataivá.

Ennek megfelelően, Duhokban az indulás előtt útravalóként többen is figyelmeztettek: Moszulban kizárólag helyi taxival közlekedjek, a duhoki (kurd autonóm területi) rendszám már többször bizonyult életveszélyesnek. Minden ismerősöm a lelkemre kötötte, maradjak a várost kettészelő Tigris folyó kurd oldalán, ott biztonságos. Merthogy Moszulban a kurdok és az arabok nem nagyon keverednek, a folyó északi oldalát a kurdok, míg a déli oldalt az arabok lakjak.

A várost sajátos tudathasadásos állapot jellemzi: mindenütt amerikai katonák, az iskolából épphogy kikerült tejfeles képű kölykök, állig felfegyverezve, golyóálló mellényben a közel negyven fokos melegben. Ahogy ezt egy megszállt városról gondolná az ember. Csakhogy ezek a megszállók inkább egzotikus turistákra emlékeztetnek, legalábbis így kezeli őket a helyi lakosság. Csoportosan állják körbe a katonákat, nem csak a gyerekek, hanem meglett kíváncsiak is. Szinte mindenütt folyik a barátkozás, mondjuk így: a kultúrák közti párbeszéd.

Nem pusztán a spontán amerikai lazaságnak vagyunk tanúi, ez is a modern hadviselés része „a Szaddám és nem Irak népe ellen harcoltunk” politikai propaganda jegyében. ĺgy azon már meg sem lepődőm, amikor a bazár közepén az észak-iraki amerikai erők főparancsnoka, Wallace tábornok jön velünk szemben kíséretével. A tábornok lelkesen parolázik a helyi erőkkel. Ugye, nincs panaszuk az amerikai katonákra? Senkinek sem okoznak gondot, kellemetlenséget? Nem, nem, ragyognak a moszuliak. Elkészül a kötelező fotó is a katonai archívum számára. Persze Wallace tábornok moszuli látogatásának nem az utca népével való barátkozás az elsődleges célja. A meglehetősen kaotikus olaj- és energiahelyzetet igyekeznek rendezni. Ironikus helyzet, a világ egyik legnagyobb olajkincsével rendelkező állam most Törökország segítségére szorul, hogy újraindulhasson a termelés.

A városban lassan normalizálódik az élet. A Tigris-parti árnyas sétányon, bár a vendéglők és szórakozóhelyek még zárva vannak, félóra alatt öt vígan dudáló esküvői menetet számlálunk meg.

A déltájban hazafelé siető formaruhás gyerekek látványa azt jelzi, újra indult az oktatás az általános és középiskolákban. A nemzetközi hírű moszuli egyetem, akárcsak Irak többi egyeteme, őszig zárva tart. Az épületeket kifosztották, felégették. Állítólag még a laboratóriumi fehér köpenyek is eltűntek. Az egyetemi kollégiumok egyelőre lakhatatlanok.

A bazárban viszont a vendéglők is kinyitottak. Megy az üzlet. Este kilenckor minden étterem teli amerikai katonákkal. Harcjármű parkol az úttest két oldalát elválasztó beton padkán – utasai vacsorázni jöttek. Unják a kantinkosztot, különben is segítenek fellendíteni a moszuli üzleti életet – magyarázza egyikük.

Szállást találni nem könnyű. A hotelek egy része az ostrom utáni pusztításnak esett áldozatul, mások a vendégek hiányára hivatkozva zárva tartanak. A bazár szélén a Ninive Palace Hotel, amelynek csak a neve oly grandiózus, a körülményeket kihasználva hatvan dollárt kér az egyágyas szobáért. Végül két török-kurd újságíró segítségével kerül hotelszoba, megfizethető áron, igaz, a folyó arab oldalán. Csak utólag tudom meg, hogy külföldieknek négyszeres árat számolnak.

Hosszas tanakodás után mégis bemerészkedünk a város arab oldalára, a Tigris mellett fekvő arany-művesek piacára. Ez is szolgál némi meglepetéssel. A kiszemelt üzletben a muzulmán ezüstműves, pénzes nyugati újságírót szagolva, előszedi legféltettebb kincseit: több mint százéves ezüstláncok, ez még zsidó kézművesek munkája, dicséri a portékát. Mint mondja, hajdan Moszul aranyművesei zsidók voltak, ők értettek igazán az ékszerkészítéshez, a maiak a nyomukba sem érnek. Két vastag ezüst karkötőt mutat, saját munka, de más moszuli ilyet nem tud: ő még tőlük tanulta a technikát. Mert bár 1951-ben Irak kiutasította zsidó származású polgárait (és ebben Moszul városa állítólag élenjárt), érdekes módon kivételt képeztek azok, akik bizonyítani tudták, hogy hajdanán, a török birodalom idején, oszmán állampolgársággal rendelkeztek. A moszuli kézműves, üzletecskéje falán Korán idézetekkel, büszke rá, hogy tőlük tanulta a mesterséget.

Amúgy maga is elismeri, a környék nem túl biztonságos, a háború alatt és óta éjszakánként otthon őrzik az árut, nem merik az üzletben hagyni. Bár szerinte Moszulban, minden zűrzavar, fosztogatás ellenére is, messze jobb volt a helyzet, mint a déli városokban, elsősorban az önkéntes polgárőrségnek köszönhetően. A rezsim bukását követő napokban a moszuliak, errefele meglepő kezdeményező készségről téve tanúbizonyságot, önkéntes csapatokat alkotva próbálták megvédeni családjaikat, vagyonukat. Főhadiszállásként a város mecseteit nevezték ki. Az utcákon meg ma is ott láthatóak a betondarabokból készített úttorlaszok: a pesmergák, a kurd harcosok érkezte előtt itt ellenőrizték az elhaladó kocsikat a lakosok.

Moszul, azaz Ninive, új turistaattrakcióra tett szert. Jonás próféta sírja, az ősi Ninive XIX. században előásott falmaradványai és három többé-kevésbé épen maradt kapuja, no meg a szárnyas bika híres szobra mellé most felsorakozott a bukott diktátor, Szaddám itteni palotája is. A több hektáros parkban elterülő, magas fallal körbevett épületegyüttes nem csak a moszuliakat vonzza. Bőven érkeznek látogatók Észak-Irakból, elsősorban az autonóm kurd területről is.

A duhokiak szinte a háború utolsó napja óta seregestül áramlanak Moszulba. A május errefelé a piknikek hónapja, de most Moszul előnyt élvez. Az egyetemi karok is sorban szervezik diákjaiknak a moszuli kiruccanást. (Mellesleg, az utolsó iskolai kirándulás Duhokból Moszulba a nyolcvanas évek derekán történt, amikor is a Bratiya fiúgimnázium buszát, az akkori (?) etnikai feszültségek jeleként két arab járőrkocsi leállította. A fiúkat egyenként motozásnak vetették alá. Illetve vetették volna, de a forrófejű kurd diákok tűrték ameddig bírták, majd mindkét rendőrautót felborították. Az akció persze nem maradt megtorlatlan: a gimnáziumot bezárták, a „bűnösök” egy része eltűnt a nyomozás során. Sorsuk a mai napig ismeretlen.)

A Szaddám-palota felkeresése nem olyan egyszerű, mint először gondoltam. Pontosabban az illetékes kurd hatóság, akinél szándékomat előzetesen jeleztem, elfelejtett szólni, hogy a komplexum egy része pillanatnyilag az amerikai hadsereg főhadiszállásaként szolgál. Persze a taxisofőr, az újságíró varázsszót hallva egyből ezt veszi célba. A villákhoz vezető út szögesdróttal lezárva, mögötte amerikai kiskatona őrködik – és próbálja állni a kérelmezők rohamát: ki hadikártalanítást követel az összetört kocsijáért, kit csak a puszta kíváncsiság hajt.

Végül előkerül egy fókabajszos, civil ruhás amerikai, aki elmagyarázza, hogy a katonaság Public Relation Office-ától kell engedélyt kérnem, ha meg akarom nézni a a Szaddám-birtokot. Segítőkész, ő szívesen bekísér, hogy elintézzem a dolgot. Mint megtudom, pennsylvaniai, nem katona, hanem civil, de hogy pontosan milyen minőségben van jelen, az sosem derül ki, mert egy dzsip fékez mellettünk, a kopasz és köpcös tiszt Rejtő Jenő őrmestereit idéző stílusban förmed rá a civilemre, mégis hogy képzeli, hogy behoz valakit a területre.

Azért mégsem maradunk le teljesen a Szaddám-palotáról. Pár száz méterrel odébb a Gyönyörök Kertje nyitva a nagyközönség előtt. A Velencét idéző hidakkal ékesített tavacska körül négy díszes, Szaddám Huszein nevének kezdőbetűivel ékesített, kívül-belül márványborítású épület. Nem lakóépületek voltak, magyarázza egy bámészkodó, Szaddám és baráti köre szórakozását szolgálták. Az egyik például ivópalota volt, a másikban táncosokat és általában hölgyeket fogadtak.

A hajdani tulajdonos eltűnt, de a terület funkciója, bár némileg megszelídülve, továbbra is a szórakoztatás: ez Észak-Irak legújabb turistaattrakciója. Bámészkodó családok a termekben, kamera előtt pózolok a balkonokon, piknikezők az árnyas fák alatt. A tavon apró halászcsónak, a hídról pedig a moszuli ifjúság ugrál fejest a kétes tisztaságú tóba. Üdítő- és süteményárusok, és céllövölde: az egyik palota faláról piros, zöld és sárga vízzel teli zacskók lógnak le, azokat kell eltalálni.

A négy épület közül kettőt találat ért, de ami igazán megrázó, az a két épen maradt épület látványa – belülről. Az állítólag Marokkóból importált művészek szakértelmét hirdető, gazdagon díszített épületeket nemcsak teljesen kifosztották, hanem barbár pusztításnak estek áldozatul. A márvány fürdőkádak szétverve, a falak, a padló és a lépcsők márványborítása sok helyütt szintén. Nehéz eldönteni, a diktátor iránt érzett olthatatlan gyűlölet, vagy pusztán a vandalizmus öröme vezette a rombolókat.

Hihetetlen, de a fosztogatás meg mindig folyik. Fiatal legények próbálják feszítővassal, baltával leszedni az ajtókeretek faborítását: tüzelőfának. A baltacsapások alatt zeng az épület. Senki sem szól rájuk, ez már az iraki nép tulajdona.

A tűzifagyűjtésnek egy amerikai dzsip érkezése vett véget. Nem őrjáratról van szó, pusztán szabadidejüket városnézéssel töltő katonák. Fekete harcos, a kötelező golyóálló mellényben, tenyérnyi, méregzöld kamerát kattogtat. Kölcsönösen lefényképezzük egymást a Gyönyörök Kertjében. Legyen mit mutogatni az unokáknak.

A helyi szokások ismeretében én sem feledkezem meg a tisztelgő látogatásról dr. Shawkat Bamarninel, a Kurd Demokrata Párt (KDP) frissen alapított moszuli irodájának fejénél. Az ő feladata Moszul kurd lakossága jogainak a védelme. Szerinte a városban a helyzet gyorsan normalizálódik, nem csak katonai, hanem politikai szempontból is. Sikerült megválasztani a 28 fős városi tanácsot. Tagjai között minden etnikai és vallási csoport képviselője megtalálható. A polgármester arab, helyettese viszont kurd, míg a helyettes két helyettese pedig turkomán és asszír (keresztény). A városi tanács megalakítása a város élete szempontjából is nagy lépés. Dr. Shawkat szerint a tanács intézkedéseit követően a rendőrség is hamarosan újra munkába áll.

Mit mondjak, ideje lenne. A kocsik a közlekedési szabályokra fittyet hányva száguldanak át a piroson, vagy éppen hajtanak a menetiránnyal szemben. Sofőrünk csak annyit mond, nincs kultúra, és vad fékcsikorgás közepette maga is belehajt a pirosba.

A távolságitaxi-állomáson még bevásárolunk némi ennivalót, mielőtt elindulunk vissza Duhokba. A dobozokat borító narancsszínű védőburkolaton nagybetűs felirat, három nyelven, az amerikai nép ingyenes ételajándéka.

Moszul, 2003. május