Stagfláció, Nixonomics és Nixon-elv

Richard Nixon neve menthetetlenül a Watergate-botránnyal fonódott össze. Amerikai elnökként azonban számos társadalmi reform is az ő nevéhez fűződik. Beiktatása után nagy lendülettel kezdte felszámolni az iskolák szegregációját, vagyis igyekezett megszüntetni a tanulók elkülönítését a bőrszínük alapján. Rövid időn belül szövetségi szinten, vagyis központilag megnégyszerezte a művészetek támogatását. Nagy eréllyel lépett fel a szervezett bűnözéssel szemben, s 1970-ben törvényt hozatott a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemről. Az Egyesült Államok már akkor eléggé nyilvánvaló vietnami kudarca láttán, illetve az az elleni ifjúsági lázadást követően 1971-ben megszüntette a sorozást és hivatásos hadsereget hozott létre. Még ugyanabban az évben 18 évre szállította le a választójog korhatárát.

Nixon számára a gazdasági helyzet okozta a legnagyobb gondokat. A termelékenység növekedése a hetvenes évek elején megtorpant. A stagnálás legfőbb oka az volt, hogy a büdzsé bevételei nem tudtak lépést tartani a vietnami háború költségeivel, és deficit keletkezett mind a külkereskedelemben, mind az államháztartásban. A helyzetet az 1973-as olajválság is bonyolította.

Az elnök először költségvetési és monetáris megszorító intézkedésekkel próbálkozott, ám az árakat így sem sikerült letörnie. Az infláció maradt, a gazdaság pedig lényegében nem mozdult előre. Azóta az ilyen helyzetet „stagflációnak” nevezik. Az akkoriban „nixonomics” névre keresztelt elnöki kísérletek kudarca után a Fehér Ház drasztikus intézkedésre szánta el magát: békeidőben szokatlan módon központi ár- és bérszabályozást vezetett be.

Nixon 1971-ben felmondta a dollár korlátlan aranyra válthatóságát, és több lépésben le is értékelte az amerikai valutát. Ez azt jelentette, hogy lebegtették a dollár árfolyamát. Mindez viszont diplomáciai téren ütött vissza, mert gyengítette Nyugat-Európa szövetségét Washingtonnal.

A gazdasági gondok miatt az amerikai diplomácia is másként viszonyult szövetségeseihez. Összefoglaló néven ezt a magatartást Nixon-elvnek nevezik. A katonai jelenlét helyett Washington a gazdasági és anyagi segítségre helyezte a hangsúlyt, ha szövetségesei fegyveres konfliktusba keveredtek, mert ez még mindig kisebb tételekkel terhelte az Államok kaszszáját, mint a hadászati kiadások. Nixon külpolitikájának volt egy további fontos lépése is, amit részben szintén a gazdasági helyzet sugallt. A hidegháború kétpólusú hatalmi egyensúlyozásában az Egyesült Államoknak Kínával kellett biztosítania magát a Szovjetunióval szemben. Pekingi látogatásával Nixon 1972 februárjában felújította a 25 éve szünetelő amerikai-kínai kapcsolatokat, és egy új, hárompólusú nemzetközi rendszert igyekezett kiépíteni. Ugyanez a logika diktálta, hogy 1972 májusában Moszkvában Leonyid Brezsnyevvel aláírta a hadászati rakétarendszerek korlátozásáról szóló megállapodást (SALT-I), és 1973 januárjában véget vetett az amerikai-vietnami háborúnak.