Sokasodjatok és szaporodjatok

Nyolc óra tájt riadtak fel álmukból. A lány összekuporodott, megzavarta a hirtelen ébredés. Nem álom volt ez, hanem valóság. Előző nap tartották az esküvőt, s most egy ágyban ébredt a férjével a szomszéd házban. A fiú hátrasimította a haját, s szitkozódva emelte fel sajgó fejét. Holtrészegen került az ágyba.

– Igyál csak – mondogatták a többiek –, mégiscsak te vagy a vőlegény.

Már estefelé jól becsípett, és az arcába hulló barna tincset meg se próbálta hátravetni, mint máskor. A lány csak téblábolt, érzékeit eltompította az álmosság, majd leragadt a szeme, de azért figyelte a lakodalom eseményeit, s minduntalan magával ragadta az a szinte túláradó öröm, amellyel a fiú a saját esküvőjét élvezte.

A lány esküvője is volt, s ezért kénytelen-kelletlen ébren maradt, irigyelve unokatestvérét, aki békésen szundikált a sarokban. Egyidősek voltak: tizenhárom és fél évesek. Ebben a korban megbocsátható a szundikálás, mondogatták a többiek. Igen, csakhogy a saját esküvőjén ezt mégse teheti meg az ember.

Jóval éjfél után a fiú intett neki, hogy kövesse. A kerten vágtak át, nehogy valaki meglássa és kigúnyolja őket. A lány átsegítette a fiút a kerítésen és az árkon, a lépcsőn is feltámogatta. Belezuhant az ágyba s már horkolt is; kezét ökölbe szorította, akár egy kisgyerek. Tizennyolc éves volt. A lány az ágy üres sarkában aludt, összegömbölyödve.

Ébredés után mindjárt fel is keltek, restellve, hogy ilyen sokáig ágyban maradtak. A fiú gyorsan befogott és az apósa házához hajtott. Berakták a fiatalasszony holmiját, s a fiú őt is felsegítette a kocsira. Udvariasan és zavartan viselkedett, a lány meg szinte vidám volt. Aztán a fiú ügetésre fogta a lovat, és elindultak jövendő otthonuk felé. Két sarokkal lejjebb költöztek az utcában. A lány boldogan integetett az anyjának, az meg sírt, s nézte őket, amíg be nem fordultak a sarkon. A lány szőke hajfonata úgy lengett az ülés támlája fölött, mint egy inga.

Egész nap sürögtek-forogtak a ház körül. Este korán feküdtek le. A fiú izgatottan ölelte át. A lány így szemtől szembe került a tűzzel, s ijedtében nem tudta mire vélni a különös mozdulatot.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

A fiú azt suttogta: – Te vagy az anyajuh, és én vagyok a kos.

– Ja! – mondta. ĺgy már mindent értett.

Közös életük kezdetén minden reggel átszaladt az anyjához, míg a fiú kiment a földekre.

– Jól vagytok? – kérdezte az anyja.

– Igen – válaszolta a leánya mosolyogva.

– A férjed jó hozzád?

– Ó, igen! – felelte. – Azt mondja, kedves kis bárány vagyok.

Bárány... bárány. Az anya elragadtatással figyelte a lányát, de többet nem mert kérdezni.

– Most menj haza – mondta –, végezd a munkádat, és várd ebéddel a férjedet.

A lány csak álldogált, mint aki nem érti, mit kell tennie, míg az anyja kezébe nem nyomott egy szelet mézes kenyeret, s finoman ki nem tessékelte az ajtón. Kenyerét eszegetve ment a lány az úton, az anyja meg szomorúan nekidőlt a ház falának, s addig kísérte szemével a lengő vaskos hajfonatot, míg el nem tűnt a saroknál.

Lassacskán megritkultak az ifjú feleség látogatásai. Mire a hideg őszi esők jöttek, már csak vasárnaponként járt haza. Megtalálta a saját életritmusát. Kíváncsi volt-e vagy túl sokat akart? Talán oda sem figyelt. Gyors volt a tempó, és ő mindig sietett. Több ágytakarót szőtt, mint amennyit elbírtak magukon, több zöldséget termesztett, mint amennyit fogyasztottak, és több borjút nevelt, mint amennyit el tudtak adni.

Gyorsan jöttek a gyermekek is – talán még a szokottnál is gyorsabban. Mindig volt egy gyerek a karján, egy a hasában, egy meg a sarkában. Jól nevelte őket, de gépiesen, azt se tudta, hányan vannak, elfogadta őket, ahogy az évszakok változását, és ugyanilyen magától értetődőnek vette távozásukat. Felfogta és tudomásul vette az örök körforgást, amelyben az alma lehull, ha megérett.

Az egyszerű gépezet, amelyet ő tartott mozgásban, hibátlanul működött. A fogaskerék nem értheti az egész gépezet működését. A dolgok jól mentek, csak a tempó volt túlságosan gyors. Lekörözte az évszakok változását is. Még szült, amikor már unokái születtek, s így felborult az ésszerű rend. Fiainak és lányainak számos gyermeke volt már, amikor ő az unokákat maguknál fiatalabb nagybácsikkal és nagynénikkel ajándékozta meg.

Huszonkét gyermeket szült. Ritkaság. Szerencsére, amikor egy gyermeket hazavitt, egy másik lengő hajfonatos vette a cókmókját, és elment.

Amikor a férjét eltemette és a legkisebb fia is megnősült, nagyot sóhajtott, papucsba bújt és leült a hintaszékbe. A gépezet nem találta meg az új ritmust, tönkrement. Egyszeriben megzavarodott és képtelen volt vezérelni ezt a számára ismeretlen idegent, akivé vált – csak forgott körbe-körbe céltalanul.

– Mi lenne, ha meglátogatnám a családomat? – kérdezte egyszer a szomszédjától. Az ország minden sarkában élt egy gyermeke, s néhányan az Egyesült Államokba költöztek. Népszámlálást tarthatna, vagy mint valami püspök, bejárhatná a fennhatósága alá tartozó körzetet.

Látták, amint egy reggel elbaktatott hazulról. Kis fekete papírmasé bőrönddel a kezében kászálódott fel egy buszra. Mosolygott a szomszédokra, tekintete egy kissé zavart volt.

Először az Államokba ment. Bemutatták az unokája feleségének és a többieknek is. Nem értette őket, csak fürkészve bámult.

– Ez itt az én lányom vagy a lányom lánya? – kérdezte.

A nemzedékek egybemosódtak, már nem tudta, ki kicsoda. Visszautazott. Egy nap valamelyik fiával üldögélt a teraszon, s az egy magas, sötét hajú fiatalemberre mutatott.

– Nézd, anya, ő a legkisebb.

Tizennyolc éves volt, és egy hajtincs az arcába hullott. Az asszony sírva fakadt.

– Ez ő – mondta –, a férjem.

Másnap az egyik lányához vitték, akit a saját nővére nevén szólított. Néhány napig a lánya viselte gondját, majd a másik lányához vitte, aki szintén nagy szeretettel törődött vele, innen pedig a legidősebb fiúunokájához került.

Végül is az a fia jött el érte, aki a szeretetotthonban dolgozott. Az asszony semmit sem kérdezett, csak sírt. Engedelmesen követte a fiát. Amikor a fiú bemutatta a többieknek, csöndesen megkérdezte:

– Mondd csak, ezek mind a te testvéreid?

(Dobrás Zsófia fordítása)