Sok bableves

Vannak emberek‚ akik képtelenek elszakadni attól a nyilvánvaló rögeszmétől‚ hogy a világot a saját képükre formálhatják. És vannak korszakok‚ térségi hagyományok‚ amelyek az ilyetén önérdekű értékformálást rendkívüli mértékben megnehezítik. A (költői!) kérdés az újkor hajnalától abban áll: lehetséges-e egyedi igényekkel fellépni úgy‚ hogy eközben az egyenlőség elve ne sérüljön? Goethe véleménye szerint: „…akik együtt ígérik az egyenlőséget és a szabadságot – azok vagy sarlatánok‚ vagy fantaszták”. Max Horkheimer pedig később úgy látja‚ hogy minél több a szabadság‚ annál kevesebb az egyenlőség. Ez természetesen megfordítható: az egyenlőség előtérbe helyezése az egyéni szabadság rovására megy. A két fogalom antagonisztikus ellentétét a francia forradalom harmadik nagy fantazmája‚ a testvériség sem képes feloldani‚ pedig ez nyilvánvalóan ezzel a céllal került a forradalom zászlajára.

Az ember természete azonban nagy úr. Mit az észérvek a hatalmas természettel szemben! Az ember – akár a mindenható Isten‚ akár a nagy anyatermészet fia – elegáns családfával büszkélkedhet‚ és ha úgy gondolja‚ hogy legalább a vendéglátás területén joga van személyes igényeinek kielégítésére‚ bizonyára nem téved. Az egyenlőség – vélekedik a nagytermészetű ember – nem jár szükségszerűen egyformasággal‚ sőt egy terített asztalt körbeülve valójában csupán úgy részesülhetünk egyenlően az ízlelőbimbóinkat megillető javakból – puff neki‚ goethei paradoxon! –‚ ha mindannyian a szánk ízének megfelelőt kapjuk. Ebből a pofonegyszerű népi logikán alapuló megállapításból is kitűnik‚ hogy a gasztronómia világa minden világok között a legdemokratikusabb. Az étkezésben ugyanis az egyéni ízlés szabadsága és az egyenlőség nem egymást kizáró princípiumok. Sőt‚ egyik a másika nélkül el sem képzelhető. Vegyünk egy példát. Képzeljük el‚ hogy száz embernek ugyanazt az ételt szolgálják fel; egy részüknek ez az étel ízlik‚ másik részüknek nem. Akiknek ízlik‚ azok természetesen nem érzik magukat szabadságukban korlátozva‚ és megéljenzik az egyenlőséget. Akiknek nem ízlik‚ hiányolják a választás szabadságát‚ és az egyenlőség elvébe ütközőnek érzik‚ hogy ők nem részesülhetnek az étkezés nyújtotta élvezetből.

Sajnos‚ a gyakorlatban az ízek világa sem mindenhol és mindenkor „egyenlően szabad”. Nem is csoda‚ hiszen szép számmal vannak‚ akik nagy veszélyeket szimatolnak az étkezés liberalizációjában‚ úgy vélik ugyanis‚ a teljes szabadságra épülő egyenlőség anarchiához vezetne. Hogy mindenki homárt meg fürjpástétomot‚ szarvasgombával töltött szalonkát meg békarétest rendelne! Hogy holmi tengeri herkentyűkkel töltenék a gömböcöt‚ borzzsíron sütnék a medvetalpba göngyölt csigaragut‚ és hogy a határtalan hedonizmus néhány‚ már ma is kihalófélben lévő állatfajra nézve végzetes lenne. Á‚ dehogyis! Alaptalanok az aggályok.

Először is‚ bizarr ízegyvelegek a legkonzervatívabb konyha kínálatából is összeállíthatóak. Láttam én már olyat‚ hogy valaki grenadírmarssal ette a pacalpörköltet‚ vagy hogy bicskával csípős paprikát karikázott a szilvalekváros barátfülére. Van egy barátom‚ akit elvadult élvhajhász hajlamai egyszer éppen a mi ebédlőnkben tepertek le‚ aminek az lett a következménye‚ hogy a kiadós vacsorát követő kedélyes baráti beszélgetés közben változó sorrendben juhtúrót‚ dinnyét‚ ketchupos babsalátát‚ hecsedlit‚ szardellapasztát és müzlit fogyasztott‚ majd slusszpoénként banánnal tunkolta ki a maradék hurkazsírt. Bizony‚ megesik az ilyesmi‚ az azonban mégsem állítható‚ hogy ez a fejvesztett mértéktelenség lenne a jellemző. Ha a goethei sarkigazság végre látványos cáfolatot nyerne‚ legtöbben akkor is megmaradnának például az egyszerű csülkös bablevesnél. Csak az a bableves legyen ám olyan!

Legyen olyan‚ mint a kassai Kis Pipa legendás csülkös bablevese‚ melyet diákkoromban nemegyszer hitelben is ettem, ropogós héjú fehér kenyérrel. És a borozással egybekötött ejtőzés során a nehéz faasztalok között gyakorta feltűnt egy kiöregedett és már igencsak lecsúszott cigányzenész is‚ aki némi hörpintenivaló fejében kimustrált brácsáján aláhúzott a kánonszerű rotyogásból kibontakozó kósza dallamoknak. Vagy legyen olyan‚ mint a pozsonyi Kristály bár habart bablevese‚ melyet a Kis- és a Nagy Ferencesek‚ illetve a Mihályhoz címzett kávéház között hajnali egyig háromszögező vándor az éjszaka hátralévő részében is magáévá tehetett‚ már ha sorra került‚ hiszen valóságos sorok alakultak ki az előcsarnokban‚ ahol egy megtermett ajtónálló válogatta ki a jogosultakat a legkevésbé imbolygó várakozók közül.

Vagy legyen olyan az a bableves‚ mint amilyet úgy a kilencvenes évek közepéig abban az olcsó pesti vendéglőben szolgáltak fel‚ melyet a köznyelv nemes egyszerűséggel „Ávós kocsmaként” tartott számon‚ valószínűleg nem minden alap nélkül‚ hiszen a Belügyminisztérium tőszomszédságában állott‚ és a bab közül gyakorta előbukkant egy-egy lecsippentett köröm.

Vagy legyen akár olyan‚ mint a seregben: híg és ízetlen‚ ami csak arra jó‚ hogy estelente a kábító bélgázok szárnyán lassacskán megemelkedjen‚ a lesújtó valóság fölé lebegjen a körlet‚ idő és tér határain túl‚ ahol hatalmas combok‚ mellek és jó zaftos püspökfalatok – szabadon választott csemegék várnak.