Sikertörténet a bölcsészdiplomától a seprűn át egészen a Buxus buxusig

A Gyerek huszonnégy éves, épeszű és egészséges, és az egyetem bölcsészkarán frissen szerzett oklevelén még talán meg sem száradt a tinta.

Minekutána fölöttébb helyes gondolatmenettel arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy otthon, a hegyes-völgyes Gömörben bölcsészoklevéllel éhen fog halni (esetleg a szülei eltartják), nyakunkba vettük a fővárost, és kerestük a megfelelő helyet, ahol csakis őrá várnak.

Kezdtük a világhálón, amely szinte roskadozik a jobbnál jobb ajánlatoktól. De rövidesen kiderült, hogy a Gyerek sem project-, sem personal-, sem pedig product-menedzsernek nem kell. Ahhoz, hogy valamelyik bankházban havi nettó húszért nyomkodja a számítógép legnagyobb gombjait, hiányzott a képesítése. Nem keseredtünk ám el: belevetettük magunkat az üzlet világába. Az egyik mezőgazdasági gépalkatrész-nagykereskedés főnöke – miután tetőtől talpig végigmérte a Gyereket – mondta is, hogy felveszi. Azt már csak hallomásból tudom, az első munkanapja azzal kezdődött, hogy a kezébe nyomták a partvist, mondván: fel kell söpörni a csarnokot. „De uram, az én végzettségemmel talán...” – kezdte a Gyerek, amire a válasz egy megsemmisítő pillantás volt. „Na gyere, megmutatom, hogy kell!” – szólt a főnök, és valóban megmutatta...

Aztán egy építkezésre került, ahol a nap tíz órájában lapátolta a misungot, és becsülettel meg is fizették, de csak egy hónapig bírta a „kollégák” élcelődéseit. „Úgy libegsz ott fenn, dokikám, mint gólyasz.. a levegőben!” – kiabálták fel az állás ötödik szintjéről sápadtan le-le pillantgató Gyereknek. Mert oda rendszerint az ilyent küldik, ő meg élni akart.

Végül, úgy nyár közepén küldött egy rövid üzenetet. „Marseille-be mentem, egy haverhoz.” Aztán írt Bordeaux-ből, Toulon-ból, valahonnan Spanyolországból, majd Porto környékéről, és még a tél beállta előtt hazatért. Zsebében anynyi pénzzel, hogy vett egy öreg, gázmeghajtású Škodát, egy kiárusításon fűnyírót és más kerti ketyeréket, a telet pedig kihúzta szociális segélyen.

Most meg ő az a barnára sült, izmos, értelmes tekintetű világlátott fiatalember, aki Pozsony villanegyedeiben az angol gyepet nyírja, meg szobrozza a Buxus buxust, ami magyarul puszpang, és minden elültetett dísznövényért a nagykereskedelmi ár négyszeresét számlázza, mert – kellőképpen felvértezve Lao ‘Ce, Konfuciusz, Seneca, Marcus Aurelius, Kant és Popper minden bölcsességével – állítja, egy többszörös milliomost nem sérthetsz meg azzal, hogy kis számlákat állítasz ki neki. Mert akinek semmi sem elég drága, ez olyan, mintha te, a kertész, „lecsóróznád”.

Naphosszat füvet nyírni, bokrot szoborrá idomítani, fát ültetni és közben elmélkedni a dolgok fölöttébb helyes folyásáról – ez volna ám nekem való! A minap fénysugárként csillant meg előttem a reménytelenségben, hogy a Gyerek a második sör után közölte: fontolgatja a cég bővítését, és számol velem. Velem, a számítógép mellett örök sápadtságra kárhoztatott, kávén és cigin élő, korán vénülő értelmiségivel.

A meghatottságtól nem is jutottam szóhoz.

Végül annyit mondtam: „Úgy legyen...”